A héten volt olyan szerencsém, és hallgatója lehetettem egy
koncertnek, melyen Oláh Margit zongoraművész többek között Johann Sebastian
Bach egyik prelúdium és fúgáját is eljátszotta.
Miközben ültem mellette és a kottát olvastam, hogy kellő
időben tudjak lapozni ennek az egyébként már első látásra roppant kedves
hölgynek, s igyekeztem nem hagyni, hogy a zene elragadjon, és elfelejtsem,
azért ülök ott, hogy fordítsak a kottakönyvben, azon tűnődtem, milyen ember
lehetett a zeneszerző, és miért van az, hogy emberek sokaságára hat a muzsikája
úgy, ahogy rám, de még több olyan ember él ezen a Földön, akire egyáltalán
nincs hatással.
A koncert véget ért, de bennem még mindig jár a gondolat.
Miért?
A rendkívül fegyelmezett, szinte már emberfeletti
szorgalommal rendelkező Bach oly régen élte életét. Olyan távol van már tőlünk,
el sem tudjuk képzelni. Mégis, amikor meghallom azokat a dallamokat, melyeket ő
írt, nem érdekel, milyen rég volt, mennyire másképpen éltek akkor az emberek.
Különben sem gondolom, hogy akkoriban annyira mások lettek volna, mint most.
A zeneszerzőnek meg kellett küzdenie a laikus, zenéhez nem
értő emberekkel, akik sokszor meg akarták szabni számára, hogy mikor, mit
írjon, sőt, még azt is, hogy hogyan játsszon le egy korált. Nem nézték jó szemmel,
ha sokat gyakorolt, jobbnak tartották azt az orgonistát, aki csak a
szertartásokra ment oda, valamit játszott, és hazament. Jobb volt az, aki nem
csinált munkát másoknak azzal, hogy naphosszat gyakorolta a lábpedálon való
játékot, vagy éppen szépséges harmóniákat játszott az evangélikusok által
énekelt korálok alá. Elviselhetetlennek vélték egyenességét, szigorúságát,
kitartását, pártatlanságát a véleményalkotásban. Nem kedvelte a
középszerűséget, és nem értette, hogy miért létezik olyan ember, aki nem bír
különbséget tenni a színvonal és az értéktelen harsány maga mutogatás között.
Halála után 80 évig, mintha elfelejtették volna. Művei nagy
része nem is került kinyomtatásra, életében inkább virtuóz orgonajátékosnak,
orgonaszakértőnek tartották, de nem,
mint zeneszerzőt ismerték el. Utána viszont megszületett egy újabb tehetség,
Felix Mendelssohn, aki egyszer csak rátalált, és előadta a Máté-passiót.
Innentől kedve új idők következtek, s ma még a legkisebb növendék is tanulja az
ő muzsikáját.
Csak az a baj, hogy közben ilyen nagyon sok évet kellett
várni arra, hogy méltó helyére kerüljön a komponista, akinek zenéjében
mérhetetlen rend, tisztaság, harmónia, meglepetések sora lelhető fel.
Hogy miért nem szereti mindenki? Miért nem hallgatja
mindenki az ő zenéjét?
A klasszikus muzsikát csak akkor érthetjük meg, ha mögötte
látjuk az embert, ha kinyitjuk a szívünket. Befogadni az érzéseket, elmenni egy
koncertre, mely ingyen van, jó időpontban, egy gyönyörű szép napon, s
meghallgatni Lindemann László klarinét művészt, ahogy egy nem mindennapi hangszeren
játszik, vagy éppen egy érdekesen előadott Monti csárdás hangjaival hazasétálni
az esti napsütésben, melyet a zeneiskolánkban tanító Lakatos Tamás és Erdész
Gábor adott elő… nem könnyű. Megértem.
Nagy merészség, bátorság kell hozzá, túllépni a megszokást,
kimerészkedni a mindennapokból, s megengedni magunknak a gondolatot, hogy talán
mégsem értünk mindenhez, és nem az ítélkezés, és bírálat a földi életünk
értelme. Nagyon nehéz és keveseknek sikerül.
S talán éppen ezért, Bach ma is ugyanúgy, ugyanattól
szenvedne, ugyanazokkal a gondokkal kellene megküzdenie, mint akkor.
Hallgassunk Bachot! Esküszöm, nem fogom elárulni senkinek,
ha megtudom valakiről. Ha titokban is, hallgassuk őket, a nagy zeneszerzőket!
Nem korukban váltak naggyá, az utókor tartja őket annak, azok az emberek, akik
tudják, mi a művészet, tudják mi a szép zene, és főleg tudják, hogy a mércét a
szorgalmas, tanult, kulturált, nyitott szívű, jó emberek teszik fel oda, ahol
lennie kell.
M
