Még ha hajlunk is ama megállapításra, hogy a „szépség nem
magukban a dolgokban rejlő tulajdonság, csupán a dolgokat szemlélő elméjében
létezik”, nem mehetünk el meglepődés nélkül amellett, hogy az idők során –
legkivált az utóbbi két-három évszázadban- milyen mélységesen megváltozott,
hogy mit találunk „szépnek”.
Más a „vélt ízléstelenség”, amit olykor felfedezni vélünk
régi idők műalkotásaiban (csupán mert nem a mi gondolkodásmódunknak
megfelelőek) és megint más felismerni a valódi giccs vonásait a jelen és a
közelmúlt olyan műveiben, melyek nemcsak a mi -vélt- „jó ízlésünkkel”
ellenkeznek, hanem valóban egy korszak állandó formaelemeinek téves
értelmezését mutatják, aminek szinte sohasem csupán esztétikai, hanem etikai,
így tehát politikai technikai stb. okai vannak.
Nos, ha nincsenek is olyan kikezdhetetlen normák, melyek
alapján mindenre és mindenkorra érvényesen eldönthetnénk, mi az ízlés szabványa
(standard of taste), vannak azonban „ízléshullámzások”, melyekből megtudhatjuk,
hogy koroktól, a történelmi szituációktól függően hogyan változik az ízlés és a
műalkotás értékelése.
És van -legalábbis korunkban- egy meglehetősen stabil elem,
amelyek immár kétségbevonhatatlanul giccsként határozunk meg, és amely az is
marad, hacsak későbbi művekben nem vállalják fel, mint művészi rafinéria
beépített elemét. Ám ez mindenképpen csak részleges, ideiglenes és paradox
lehet.
A Kitsch szó valaha Németországban volt használatos és
fokozatosan elterjedt. A giccsről korábban rendszerint csak meghatározott
művészeti alkotások kapcsán esett szó, egy ideje azonban -egész pontosan
Hermann Brochnak majd Ludwig Geisznek a témában végzett kiemelkedő kutatásai
óta- széles körben elterjedt a Kitsch-Mensch- a „giccsember” szóösszetétel is,
amely a „rossz ízlésű befogadót” jelöli, vagy azt a módot, ahogyan a rossz
ízlésű ember a művészeti alkotást (legyen az jó vagy rossz) felfogja.
Napjainkban az emberiség mekkora részét sorolhatnánk a
giccsemberek táborába? Bizonyára nagy részét, de talán kisebbet mint
gondolnánk.
Sokszor bebizonyosodott, hogy az átlagember, akit nem
fertőzött meg a „középkultúra kórokozója”, s főleg akit rendszerességgel,
folyamatosan türelmesen szembesítenek a műalkotásokkal, végül nem csak megérti,
de meg is szereti őket.
Merőben más a helyzet a giccsemberrel és általában a
közösség ama részével, amely egyértelműen és helyrehozhatatlanul elhibázott
módon viszonyul a művészethez. Rendszerint olyan érzéketlenségről van szó, ami
csak a modern művészettel vagy a régi művészet „nehéz” vagyis komolyabb
alkotásaival szemben nyilvánul meg olyanok részéről, akik úgy hiszik, a
művészetből csak a kellemes, andalító, cukrozott impressziókat kell meríteni,
vagy hogy a művészet funkciója az, hogy „fűszer” legyen, „háttérzene”
„dekoráció” esetleg státusszimbólum, a társaságban való tündöklés eszköze, de
semmiképp sem komoly dolog, fáradságos gyakorlat, elkötelezett és kritikus
tevékenység.
Ezért van az, hogy ez a közönség nemcsak a modern
műalkotásokkal szemben nyilvánítja ki értetlenségét, vagy téves értelmezését,
hanem a régi nagy művekkel szemben is, amelyeket érteni vél! Raffaellót úgy
ítéli meg, mint valami bazári képeslapfestőt, Wagner vagy Verdi operáiban
inkább a romantikus, vérgőzös tartalmakra figyel, mint a dallamok milyenségére,
Antonello da Messina vagy Morandi képeinek inkább „kecses” „dekoratív” vonásait
figyeli, mint valódi festőiségét. Érdekesnek találja a legkuszább,
legvalószerűtlenebb történelmi regényeket (mert azokban van a romantika). Stb.
Másik példával akkor találkozunk, valahányszor, azaz igen
gyakran egy műalkotást vagy annak egy elemét „átemelik” eredeti helyéről, s más
célra használják fel, mint amire szánták. Ennek példáit láttuk, amikor a múlt
kiemelkedő műemlékeit az eredetitől igencsak különböző célokra használták.
Például a pisai ferde torony alabástrom másolatai. Nem csak
azért giccses mert más anyagból készült hanem azért is, mert a harangtorony
ferdeségét aknázzák ki kuriózumként. Ezzel a Piazza dei Miracoli egész
épületegységét giccses utánzattá alacsonyítják.
A kuriózum szó is mindig giccses tartalommal itatódik át: az
emléktárgyüzletek helyi kuriózumai, amelyeket turisták annyira keresnek
külföldi utazásaik során.
Ugyanez történt Liszt vagy Chopin megannyi szerzeményével,
amelyeket szentimentális slágerekké fokoztak le. Vagy Michelangelo Mózes-e,
Leonardo Mona Lisa-ja, Raffaello Sixtus-Madonna-ja, Cellini Perseus-a amelyek
azáltal váltak giccsesség, hogy triviálisan reprodukálták őket nem a valóságos
értékeik, hanem értékeik szentimentális vagy technikai szurrogátumai váltak
ismertté.
Természetesen a téma messzemenőkig kimerítetlen....ezért még
folytatom
G
Rubik-kockás Utolsó vacsora
Viasz-bábú Utolsó vacsora
http://www.deluxe.hu/cikk/20090505/a_hollywood_wax_museum_arverese_elkelt_az_utolso_vacsora_a_beatles_michelle_pfeiffer_szobra
Mona Lisa tárgyakon
Monal Lisa puzzle
Mona Lisa reprodukció
Vénusz születése
Vénusz születése, kerti törpe helyett
