A Prima Primissima díj magyar irodalom kategóriájának egyik jelöltjét, Bodor Ádámot, a Kossuth-díjas írót szeretném bemutatni. Művei a magyar mellett
megjelentek román, angol, német, francia, norvég, dán, olasz, lengyel, bolgár,
szerb, horvát, szlovák, észt nyelven is.
Jelenleg a Holmi c.
folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, korábban a Magvető Könyvkiadó
szerkesztője volt, alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának (http://pim.hu/object.d8f182da-fdfa-45ba-914f-2688ce822346.ivy).
Műveire nyugodtan
ráírhatnánk, „VIGYÁZAT, FÜGGŐSÉGET OKOZ”. Ahogy Keresztury Tibor fogalmazta
meg: „Bodorról kábé olyan nehéz lejönni, mint a szeszről, nikotinról vagy
bármilyen egyéb szerről: fogva tart, nem ereszt – igaz, tegyük hozzá,
feltétlenül mellette szól, hogy siker esetén enyhébbek az elvonási tünetek.”
Ha titeket is hatalmába
kerített Bodor világa, akkor szavazzatok rá a Prima Primissima
közönségszavazásán!
Egy kis ízelítő Bodor írásaiból:
Erdei áldás
Reméljük, maguk nem terhesek, mondták a szénégetők,
amikor december huszonnegyedikén estefelé hét, kendőbe bugyolált, vastag fekete
asszonyt fogadtak be a tanyájukra. Mert mi bizony a terhes asszonyokat
általában nem szeretjük.
A havas tájra ereszkedő téli félhomályban
heten hét felől, mögöttük lopakodó ködfelhővel érkeztek az asszonyok, minden
batyu nélkül, derekukon spárgával átkötött kabátban, szájuk sarkában füstölgő
bagóval.
A
teremtésit, de jó kövérek, nyalogatták a szájukat a szénégetők a párás ablakra
törölt csíkon kifelé leskelődve.
Nem,
mondták hunyorogva az asszonyok, mintha hazudnának, egyáltalán nem vagyunk
terhesek, sőt ellenkezőleg. Mögöttük összecsapott a köd, s orrukból forró
gőzfelhőket eregetve beléptek a szénégetők tanyájára, fagyos tenyerüket
odaérintették a szénégetők vörösen égő homlokára.
Mert,
mondták a szénégetők, az afféle asszonyokat mi nem szeretjük. Itt még senki
emberfia nem született, és nem lenne jó, ha másként történne. És a szénégetők
megoldották az asszonyok derekán a spárgát, kibogozták álluk alatt a kendőt,
lehúzták lábukról a merev bakancsot, letekerték a hótól nedves kapcákat és fát
hasító, máglyarakó kezükkel előbb dörzsölgetni, majd simogatni kezdték a
fehérre fagyott talpakat.
Mert,
mondták a szénégetők tizennégy talpat vakargatva, ha így adódott, ma éjjel egy
kicsit eldiskurálunk, persze szótlanul, és mondhatjuk, igen nagy kár, hogy
négyen vagyunk és nem három és felen, mert akkor pont kettő jutna magukból, jó
puha dunyha asszonyokból. De valahogy így is megosztozunk. És köhintettek mind
a négyen. Khm, hogy milyen jó bőrben vannak, hogy az úristen irgalmazzon
nekünk.
Hát
igen, mondták a csupa mell, csupa has, csupa tompor asszonyok, egész őszön át
makkon éltünk, oszt meggömbölyödtünk. De most már aztán nagyon kívánjuk
maguknak azt a finom grízes laskájukat, szeretjük, ha grízes laska lapul a
bendőnkben, oszt utána felőlünk rá is lehet fújni az égő kanócokra.
És
ettek grízes laskát, ittak utána kenyérbélen átszűrt kékszeszt, végül ráfújtak
a kanócokra.
Az
úristen irgalmazzon nekünk, üdvözölték egymást a szénégetők, miután reggel
kikeltek az asszonyok közül, és a párás ablakon törölt nedves csíkon kitekintve
látták, hogy az erdőből hét oldalról, a mély hóban, egymás nyomában bukdácsolva
kicsi, csíkos, magzatvíztől fényes vadmalacok baktatnak a tanyájuk felé. Az
asszonyok csak mosolyogtak.
A
teremtésit neki, ámultak a szénégetők, miután negyvenkilencig számolták őket,
és bámulták, ahogy tolonganak a kunyhó előtt, a szénporos havon. Hogy olyan
csöppek, hogy még röfögni sem tudnak, csak nyüszkölni, meg sípolni, mint a
mocsári madarak.
Pont
negyvenkilenc édes kicsi vadmalac, ámuldoztak a szénégetők az ablakok mögött.
Hehehe,
nevettek csöndben az asszonyok.
Ilyet
még nem látott Európa, üvöltötték örvendezve a szénégetők, ne is mondják,
tudjuk mi jól, a maguk áldott keze lehet a dologban.
Lehet.
Nem tudjuk. Értünk is mi az ilyesmihez?, mosolyogtak csöndben az asszonyok De a
csöppségek talán új időket hoznak magukkal, adjunk hát tüstént nevet
valamennyinek.
W
