Orbán
Ottó (1936–2002) magyar költő, esszéíró, műfordító, egyetemi tanár; a Magyar
PEN Club alelnöke, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja volt. 1945 után
félárvaként a Gaudiopolis-Örömvárosban nevelkedett, majd 1956-ban vették fel az
ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár szakára, amit betegsége miatt
nem végzett el. Kórházba került, s később már nem folytatta tanulmányait,
diplomát nem szerzett. Ettől kezdve szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett.
1962-től tagja a Magyar Írók Szövetségének. 1981-1991 között a Kortárs című
folyóirat rovatvezetője, 1991-1998 között főmunkatársa volt. 1998-tól az Élet
és Irodalom munkatársa volt. Első tanulmányútján Indiában járt 1968-ban,
1976-ban pedig az USA-ban. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a
Minnesotai Egyetem meghívott tanára volt. Már egészen fiatalon, diákkorában
kezd verseket írni, hamarosan „csodagyerekként" tartották számon.
Első
kötete 24 éves (1960) korában jelent meg. Korai verseire jellemző az erős,
közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből
táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora
alkalmazásában nyilvánul meg. Az 1970-es évek második felétől költészetében
egyre nagyobb teret kapott a versbeszédben az irónia. Lírája a magyar és a
világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonlította magához, József
Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a
modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. Műfordítói
tevékenysége kivételesen széles körű volt, fő területei az angol–amerikai és a
spanyol nyelvű költészet, de az ókortól napjainkig a legkülönfélébb nyelvekből
fordított.
Egy
klis ízelítő műveiből:
Ablak a Földre
Kell-e mondanom (fejemet az
ablaküvegnek támasztva), hogy ez az ablak szimbolikus is? Mentségére csak az
szolgál, hogy éppen prózai mivoltában válik szimbolikussá. Azáltal, hogy éppen
olyan ablak, mint barbár szakszerűséggel nyílászárónak csúfolt, városi rokonai.
Mindössze magasabban van náluk, nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, a
tengerszinthez viszonyítva. Ami viszont a jelen esetben lényegi különbségként
kezelendő. Egy városi ház vagy egy falusi porta ablaka soha nem nyílik a
földre, azaz természetesen oda nyílik a világ valamennyi ablakával egyetemben,
de éppen ezért e megállapítás igazsága olyan általános, hogy nincs fogható
tartalma, következésképp értelme sem. Egy közönséges ablak mindig a részletekre
nyílik, egy utcára, egy domboldalra, egy szemétdombra vagy egy világítóudvarra.
Soha nem az egészre, a fejünkben csak fogalomként létező földre; a közelség
jótékony gátja az általánosításnak. A repülőgép ablaka ezzel szemben az égre
nyílik, mely maga a testet öltött általánosítás, és a rajta kitekintő utas, aki
egy hatalmas varrógép szűnni nem akaró zajával siklik e híg fogalomban,
egyszerre megérzi e fogalom valóságos voltát, a távolságot, a teret, úgy, ahogy
a festő hátrál távlatért a műterem faláig. A repülőgép ablaka csak elvétve
nyílik a földre, leginkább leszálláskor, amikor a léglökéses rovar tempósan
furakodva mind közelebb a talajhoz úgy megbillenti a testét, hogy az
utazóközönség a tótágast álló tájék látványában gyönyörködhet, de akkor, ha
pillanatokra is, láthatóvá válik az enyhe görbület, egy pillanatig az ablak
valóban a földre nyílik, iskoláskorunk földgömbjére. És ez, író számára
legalábbis, több kell hogy legyen puszta látványnál, célszerű mindezt
figyelmeztetésként is fölfogni arra vonatkozólag, hogy mire mehet lapos
fogalmakkal e domború terepen. Repülővel utazni egyet jelent annak elismerésével,
hogy a földgömb gondolkodásunk szertárának legfőbb kelléke.
Mindez igen szép, mondja erre
(fejét továbbra is az ablak üvegének támasztva) az alaposság híve, és nagy
vonalakban még igaz is. Csakhogy épp ezzel van a baj, a nagy vonalakkal. Azzal
az enyhe görbülettel ott lent, ahogy olyan jelentősnek mutatja magát, olyan
mindent meghatározónak, holott köztudott, mennyivel fontosabbak nála bizonyos,
nem is hibátlan arányérzékkel meghúzott vonalak, a kis cikcakkok egy határon, a
helyi érvényű, az egyszeri és egyedi sors, a térkép absztrakt 9ábráit színesre
festő szenvedélyek, a gondolkodás limloma, a vallási és a faji babonák, és hogy
ne feledjük el korunk praktikus szenvedélyeit, a kereskedelmi és hadászati
érdek. Mit számít az arab banánárus számára, hogy egy földgömbön él az amerikai
turistákkal? Micsoda ostoba felhők között úszik az a repülőgép, ahonnan mindez
egy világnak látható, éghajlati és természeti egységnek az, amit százfelé
szabdal pengéivel a társadalmi tagozódás? Micsoda hülyén fennkölt dolog
távlatot keresni ahhoz, hogy a föld népességének nagyobbik fele a porban
keresgéli az elgurult garast? Miféle távlat ez, és mi látható onnan? A házak
teteje, az utak és a folyók vonala. Valójában még az sem. Mi egy út az út menti
falvak nélkül, folyó csónakok nélkül? Merő üresség, tartalmatlan térkép. Sőt,
még csak nem is igazi üresség, veszélyesebb annál, a látvány illúziója. A
repülőgép utasa abban a hitben élhet, hogy látott valamit, a földet például
alkalmas távolságból ahhoz, hogy fogalmat alkosson róla, holott valójában nem
látott semmit, csak a nemzetközi repülőterek preparált világát, miközben részt
vett abban a világraszóló társasjátékban, amit halva született szóval
turizmusnak neveznek. A repülőút a legkényelmesebb módja annak, hagy
megmaradjunk a felületen, benyomásainkra hagyatkozzunk ahelyett, hogy
figyelemre méltatnánk a tényeket, és a hiteles részletekből építenénk föl magunkban
a hiteles egészet. A repülő a felületesség járműve.
De még mennyire, csillan föl a
szeme az ártatlan gonoszkodónak, e hasadt tudatú társalgás harmadik
résztvevőjének (miközben fejét továbbra is az ablaküvegnek 10támasztja), a
repülő kétségkívül csalárd jármű, sőt, bizonyos esetekben egyenesen a
családirtás eszköze. Vegyük például azt az esetet, amikor a pilóta elrepülvén
szülőfaluja fölött motorhiba következtében rázuhan az atyai házra, és
agyonsújtja ősz szüleit, valamint tizenkét kistestvérét. Ki vonhatná kétségbe,
hogy ezért a balesetért is korunk technikáját terheli a felelősség? Ki merné
azt állítani, hogy az utazás, mint sok egyéb dolog az életben, arányérzék
kérdése? Ki vetemedne arra, hogy fölhívja a figyelmet erre a célszerű
megállapításra, ami ugyan nem egyéb hasznos közhelynél, de legalább,
ellentétben néhány világraszóló fölfedezéssel, valóban hasznos? Tények
bizonyítják, hogy természetünknek jobban megfelel a részletigazságok
szenvedélyes képviselete, melynek logikus folyománya a hibás ítéletalkotás. A
németek precízek. Az oroszok érzelmesek. Az arabok ravaszak. India például,
hogy tárgyunkhoz ne csak fizikai értelemben közelítsünk, hanem társalgásunk
révén eszmeileg is, kiismerhetetlen ország. Évek sem elegendők ahhoz, hogy
megfejtsük e hatalmas ország titkát, néz csüggedten maga elé India alapos
búvára, és szomorúságában könnyed természetességgel feledkezik meg arról, hogy
ugyanezek az évek arra sem elegendők, hogy tökéletes bizonyossággal kiismerjük
barátainkat, szűkebb családunkat és magunkat, noha mindannyian együttvéve sem
tudnánk megtölteni egy közepes indiai falut, arról, hogy minden országnak éppen
ezer arca van, ahogy ezt nyelvünk mennyiségtani érzéke is bizonyítja, és ennyi
arc közül matematikai bizonyossággal kell akadnia egy olyannak, amit pontosan
három hét alatt lehet kiismerni, minek követ11keztében a három hétre Indiába
készülő utazó feladata éppen az, hogy fölismerje ezt az arcot, és ne tévessze
össze azzal, amit huzamosabb ideig és tudósibb türelemmel szükséges
tanulmányozni. A helyes ismeretek szerzésének első feltétele valamennyi
önismeret. Célunkhoz méretezett kíváncsiság, mely az alkalmas pillanatban
kattintja föl villanólámpáját, szemünket. A repülő udvarias szállítóeszközként
egyaránt hellyel kínálja a felelősséget és a felületességet, miközben az
ökrösfogat ükunokájaként berregve imbolyog az ég dűlőútjain.
„És az arányérzék tékozló fiaként,
különös tekintettel az ég dűlőútjaira” – mondanám erre egyes szám első
személyben, a prózaibb költészet kedvelőjeként, de nem mondok semmit, mert az
IL-18-as, megelégelve ennyi magasröptű gondolatot, agresszíven ereszkedni kezd,
minek következtében figyelmem a filozófiáról a biológiára terelődik, a
gyomromra elsősorban, erre a lassú fölfogású szervre, mely minden nagyobb
ereszkedésnél egy kicsit fönt marad a levegőben, gondolom, nézelődni, hogy
aztán a mulyák lassúságával kövessen a mélybe, sértődött önérzettel, egészen
addig, míg a fülem, megelégelve e homályos értelmű belső szerv egyeduralmát,
lassan, de határozottan pattogni és zúgni kezd; e pillanatban egy minden
szellemi nyavalyától mentes, szorgalmas nyelő- és lélegzőgép ül a helyemen az
ülésbe szíjazva, ez látja meg lent a város fényeit, a toronyházakat és a
kivilágított autóutakat, a neonreklámok impozáns cukorkaboltját, miközben
ferdén húzunk el a tengerparti város fölött, és hallja a hangszóróból ízes
magyar akcentussal az angol szöveget, lédiz 12end dzsentlemen, perceken belül
földet érünk Beirut nemzetközi repülőterén, reméljük, jól utaztak, a
viszontlátásra, érzékeli a motor megváltozott hangját, és tűri az enyhe, de
határozott nyavalyatörést, ahogy a gép kerekei odaverődnek a kifutópálya
betonjához, mintha az egész szerkezet itt, a célnál szét akarna esni a
fáradtságtól, de nem, már gurul, egyre lassabban, önelégült dübörgéssel, lassan
kanyarodva a főépület elé, öveket kikapcsolni, a légzőgép enyhén szédül, veszi
a csomagját, fejében egyszerre határozott formát ölt a kisüsti pálinka tömör
gőze, fényes agyformájú kő a koponyájában, ahogy kilép a gép ajtaján a meleg
esőszagú, őszi tavaszba, és meglátja a fényszórók villámait a vizes betonon és
a főépület bal oldalán az angol nyelvű feliratot, WELCOME IN LIBAN, isten hozta
Libanonban.
W
