Mire a gyermekek iskolába kerülnek, már nagyon sok
tapasztalatot gyűjtenek önmagukról. A környezetük reagál a viselkedésükre, a
mondataikra, tetteikre. A szülők ilyenkor az elsődleges források, de a
testvérek, rokonok, és mindenki, akivel találkoznak, hatást gyakorolnak a
gyermekre.
Mindegy, hogy mikor mit mondunk nekik, úgyis kicsik, és nem
értik, vagy elfelejtik, mire megnőnek?
Nem. Nem felejtik el. Lehet, hogy nem emlékeznek pontosan a
mondatokra, - bár még ez is sokszor előfordul – de az érzésekre bizony
emlékeznek.
Itt is az arany középút a helyes választás. Nem jó, a
túlságosan pozitív, de a túl negatív reagálások sem kedvezőek. Ha a gyermek
mindig dicséretet kap, mindenről azt hiszi, hogy jó benne, hogy ért hozzá, hogy
szeretni fogják, ha ezt vagy azt teszi, mondja, a valóságban később pórul jár,
mert a környezete nem úgy fog reagálni rá, ahogy azt a családja tette. (lásd
tehetségkutatók) A negatív esetben viszont szorongani fog, fél az egész
világtól.
Álljon itt néhány mondat, mely annyira bevéste magát sokak
gondolkodásába, hogy ösztönösen ki is mondják azokat:
Rossz voltál! Buta vagy? Miért csináltad ezt? Nem kapsz,
mert nem érdemled meg. Nehéz ez még neked. Túl kicsi vagy ahhoz, hogy ezt
megértsd. Ezt úgysem tudod megcsinálni, majd én.
Igazából ki sem kell mondanunk ezeket a szavakat. Ha nem
hagyjuk, hogy ő kösse be a cipőjét, vagy egye meg az ételét, ha azt érzi
rajtunk, hogy egy frászban vagyunk, amikor iskolába megy. Ha bepakolunk
helyette a táskába, ha állandóan gyakoroltatjuk a betűket vele, hogy minél
szebben írja le a sorokban, ha a testvért dicsérjük, őt nem. Ha nem figyelünk rá
annyit, mint a testvérére, a puszta viselkedésünk is ugyanazt a hatást kelti.
Ha szeretne valamit, de nem engedjük meg neki. Pl: szeretne
hangszeren tanulni, de nem engedjük, mert azt mondjuk, úgysem képes rá, vagy
úgysem elég kitartó hozzá.
De az sem jó, ha túlságosan féltjük. Mindenki veszélyben
van, aki hozzászól, vagy játszik vele. Ha belesulykoljuk, hogy a többi gyerek
rossz, és ne barátkozzon velük, mert úgyis átvágják, úgyis bántják, úgysem lesz
jó vége.
Ha büntetést osztogatunk, mert rossz jegyet vitt haza, vagy
fekete pontot. Ha eltiltjuk ők attól, amit a legjobban szeret csinálni. Ha
másoknak elmeséljük előtte, hogy mit tett, és talán még nevetünk is rajta.
Sorolhatnám a példákat, egy biztos. A felnőttek nem
gondolják, mi mindent éreznek a gyerekek, és mi mindent tudnak róluk. Nem is
sejtik, mennyi minden megmarad bennük, és milyen következményei lesznek később
ezeknek a reagálásoknak.
Ha nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, gondoljuk át a
stratégiát, és főleg beszéljenek a szülők egymással.
Egyforma elvek szerint neveljük a gyerekeket, ha két ember
nem tud megegyezni, ott a harmadik bizonytalan lesz, nem fogja tudni, mikor
hogyan, meddig… és főleg, ki fogja használni a helyzetet. Kijátssza a szülőket
és a saját hasznára fordítja.
Nehéz ez kérem, de nem lehetetlen. Szeretettel, és
odafigyeléssel sok mindent el lehet érni. Manapság divat, hogy a szülők egymást
biztatják, és együtt keresik a kifogásokat, mit miért úgy tesznek. Ez lehet
nagyon nagy segítség, mert egy időre megnyugtatja a lelkiismeretet, de csak egy
időre. Amit elrontottunk, helyre kell hozni. Hogyan?
Amikor a gyermekkel beszélünk, gondoljunk mindig arra,
nekünk hogy esnének a szavaink. Képzeljük el magunkat az ő helyében.
Ha nem
akarunk úgy nevelni, ahogy azt a mi szüleink tették, akkor ne tegyük, de
higgyétek el, gyakrabban előfordul ez, mint gondolnátok.
A szüleink sem tettek mindent rosszul. A jót át kell
örökíteni, tovább kell vinni, életben kell tartani. Okosan átgondolva
válogassunk a saját tapasztalatainkból.
Tévedni lehet, de észre kell venni, és főleg javítani kell,
ahogy alkalmunk van rá.
M
Kép forrása: http://www.wallcoo.net/photography/annegeddes_1280x1024/index.html
