Had folytassam még a múlt heti párbeszédet, mert szerintem a
művészetekben kevésbé jártas, de tanulni vágyó embereknek sokat segít abban,
hogy kicsit közelebb kerüljön és könnyebben megértse a művészeket, és hogy mit
szeretnének kifejezni. Nos, a múlt heti párbeszéd folytatása, a tájképpel
kapcsolatban:
Clark:
A tájképfestészet viszonylag későn lép fel a festészet
történelmében. Sokáig tartott, míg a festők ráeszméltek, hogy a táj is alkalmas
a lelki nagyság, az emberi sors, s minden egyéb olyan mondani való árnyalt
kifejezésére, amit egy nagy műnek tartalmaznia kell. Meggyőződésem, hogy nagy
tájképeket csakis az emberi értékek erőteljes rézékeltetésével lehet festeni.
Nem elég, ha a táj puszta leírását adja, a festőnek arra kell törekednie, hogy
kifejezze mindazt, amit csak a motívum lehetővé tesz. Ezért szerintem a
festőnek meghitt kapcsolatban kell lennie a tájjal. A tájhoz kell tartozni a
tájnak meg hozzá. Épp ezért teljes képtelenségnek tartom, hogy egy angol festő
Provance-ban töltve a szabadságát nagy tájképet tudjon festeni.
Sutherland:Ami a Provence-ba utazó angol festőt illeti, teljesen
egyetértek Clarkkal. Ahhoz, hogy egy festő érzékeltesse a táj lényegét, kell,
hogy annak a tájnak valami módon maga is része legyen. Ahogy a föld az eget
tükrözi és a tenger a földet és mindegyik a másik részeként hat, éppúgy a
festőnek is meg kell tanulnia magára ismerni a tájban, mintha csak
testileg-lelkileg egy lenne a tájjal, és a táj vele.
Clark: Igen, tulajdonképpen egyfajta Wordsworthi jellegű
természetélményről van szó.
Moore: Igen, Wordsworth gyakran személyesít meg természeti
tárgyakat, emberi jelenségként idézi elénk őket, én pedig a magam részéről
éppen az ellenkezőjét teszem a szobrászatomban. Sokszor tapasztaltam, hogy ha
bizonyos táji formaelemeket ültetek át a szobraimba, s az emberi alak például
hegyre emlékeztet, hasonló hatást érhetek el, mint például a metaforával.
Sutherland: Ezzel teljesen egyetértek. A magam részéről úgy
találom, hogy a természetben lényegileg minden figurális elem fellelhető. Azt
lehetne mondani, hogy a tájképfestőnek csaknem olyan szemmel kell néznie a
tájat, mintha az azonos volna vele. – vele, mint emberi lénnyel. Mihelyt a
festő megnövekedett tapasztalatokkal merül el a tárgyban, arra a
következtetésre jut, hogy éppen a legritkább és legrejtettebb formák
inspirálják, hatnak serkentően gondolataira és villanyozzák az érzelmeit. Én
magam is szeretem a tájat nézi, s a rejtett formák épp ily módon bontakoznak ki
képzeletemben. Később aztán szükségét érzem, hogy szétoszlassam, az így
kialakult képet, leválasszam valamennyi elemét magáról a tájról, és magukat
ezeket az elemeket is elszigeteljem egymástól. A felhalmozott elemi formákból
néhány maradandó nyomot hagy kedélyemen és önálló festői motívumul szolgál.
William Wordsworth
Teljes félórát néztelek,
kis lepke... Hogy ringott veled
az a sárga virág, s bizony,
ettél? aludtál? nem tudom!
Mily csöndes voltál! befagyott
tenger sem csöndesebb!
de hogy örülsz majd, amikor
megtalál és tovasodor
a szél a fák felett!
G
