Ma az időről fogok írni néhány gondolatot. No nem az
időjárásról, inkább a percekben számolható időről. Minden felnőtt küzd az idő
beosztásával, egy nap lebonyolításával, de ezzel a gyermekek ugyanígy vannak.
Ha jól belegondolunk, rájöhetünk, hogy bölcsis korunktól
kezdve szinte menetrend szerűen élünk. Ha nem járunk bölcsődébe, akkor ovis
korunktól.
Időre kelünk, alszunk, eszünk, játszunk, sétálunk, tanulunk,
…
Később azt sem tudjuk, hol áll tőle a fejünk, és valahogy
mindig kevésnek tűnnek azok az órák, melyek egy napba beleférnek.
Ha minden kötél szakad, hát inkább kevesebbet alszunk, de
ettől egy idő után csak még rosszabb lesz minden.
Természetesen van, amitől nem tudunk szabadulni, és az abban
az életvitelben nem kikerülhető beosztás által megkövetelt rendet kell
követnünk, ha nem akarunk magunknak kellemetlenséget okozni, de azért van némi
tér, amelyben mozoghatunk.
Néhány betartott rendszeresség fontos is a gyermekek
számára. Hogy mikor ébrednek, alszanak, esznek, egy laza napirend soha nem árt,
sőt, biztonságot jelent a gyermekek számára.
Az otthoni tanulási idő beosztása is hasznos, mert ezzel
megakadályozható az éjjelig való álmodozásokkal teletűzdelt időhúzás.
Kamasz koromban németül olvastam Michael Ende Momo című
történetét. Mindenkinek ajánlani tudom, magyarul is elérhető a könyv, mely
magával ragadóan édes, csupa tanulságokkal ellátott történet.
Egy kisvárosban játszódik, ahol a lakók naponta feladatokat
teljesítenek, élik a maguk ráérős kis életét. A gyerekek játszanak, a felnőttek
dolgoznak. Az egyik az utcát sepri, a másik kis kocsmát vezet, hétköznapi
életet élnek, nincs magasra törő céljuk, de békében léteznek együtt.
Egy napon megérkezik Momo. Befogadják maguk közé, de nem
sejtik, hogy ez a kislány megváltoztatja az életüket.
Ha ő játszik a gyerekekkel, hirtelen a nyílt tengeren
hajóznak, vagy egy elképzelt világba csöppennek. A fantáziájuk nem ismer
határt, és valahogy a város lakói is megváltoznak. Ahol Momo ott van, ott
lassan vidámság keveredik a nyugalommal, egyszerre nem lesznek fontosak a
viták, eltörpülnek az addig nagynak gondolt problémák.
Nem sejti senki, hogy milyen veszély fenyegeti őket. A világ
a kisváros körül lassan szürkévé válik. Ellepik a szürke urak a településeket.
Rábeszélik az embereket arra, hogy takarékoskodjanak az
idővel. Nagyon jó érveket mondanak, helyzeteket teremtenek, melyektől látszólag
jobban élnek, több pénzük lesz, vagyonuk… Elhitetik velük, hogy mire érdemes
időt adni, és minek nincs értelme, mi mellőzhető, mit lehet egyszerűen kitenni
az életükből. Csendben, észrevétlenül történik minden. Nem jönnek rá, hogy az
idő az életüket is megváltoztatja. Nem mindegy, hogyan töltjük az időnket,
mivel foglalatoskodunk. Főleg, hogy mit tartunk fontosnak. Takarékoskodnak az
idővel, mindenki nagy buzgón fogad szót a szürke uraknak, akik szürke öltönyt
hordanak, szürke gondolatokat tartanak a fejükben, szürke mondatokban
beszélnek, és szürkén látják a gyermekeket is. A takarékoskodással azonban
egyre szegényebbek lesznek, sivárabb lesz az életük, már semmihez nincs kedvük.
A gyerekeket nem szeretik annyira, kevesebbet vannak velük,
és ők lázadoznak, de a felnőtteknek nincs idejük rájuk figyelni.
Egyszer csak a világ megáll, és csak egyetlen gyermek, Momo
veszi fel a harcot a szürke urakkal. Csak egy szál virág, és a kis teknősbéka
van a kezében.
Legyőzi az időrablókat, és visszaad mindent az embereknek.
Hogy ne írjak ilyen meséket? Nincs idő elolvasni? Hát igen.
Lehetséges, hogy a szürke nagy urak nem csak a könyvben léteznek? Inkább
bennünk? Rajtunk múlik, hogy beengedjük őket az életünkbe, vagy sem? S ha
beengedtük, ki tudjuk űzni őket?
M
