Azt hiszem, ez az, ami sokakat visszatart attól, hogy
beiratkozzanak a zeneiskolába.
No és még az is, hogy vissza kell menni órákra.
Hát igen. A tanulás már csak olyan, hogy órákra kell járni,
és a gyakorlás sem mellőzhető.
Álljon hát néhány tanács ma azoknak, akik felül tudnak ezen
kerekedni, és inkább azt látják, milyen nemes és szép dolog, ha valaki játszik
egy hangszeren, és milyen nagyban hozzájárul ez az ember általános
műveltségéhez.
1.
Fontos, hogy mindennap gyakoroljunk.
2.
Nem kell órákat ülni és játszani.
3.
Hatásos, ha egy nap többször tesszük, és
ilyenkor elég tíz perc is.
4.
Délutáni teendőink közben beillesztjük ezt is.
Csak eljátsszuk néhányszor a feladott dallamokat, és tesszük tovább a
dolgunkat. Majd újra ismételjük.
5.
Mindig lassan gyakoroljunk! Így kevesebb hibát
vétünk. A hibák sokszor megmaradnak, és ha elő kell adnunk, előjöhetnek.
6.
Itt is ugyanúgy hatásos, ha sokszor ismételünk,
nem szükséges hozzá sok idő.
7.
Figyelmesen játsszunk. A ritmus, a dallam
egyaránt fontos. Zongorásoknál az ujjrend – mikor melyik hangot melyik ujjal
ütjük le.
8.
Legyünk türelmesek magunkkal szemben, és
dicsérjük meg saját magunkat, ha sikerült megtanulni az adott dallamot.
9.
A gyermekekkel nem kell leülni gyakorolni. Csak
biztatni kell őket.
Kedves Szülők!
Aki az hiszi, hogy ő megkíméli magát attól,
hogy délutánokat kelljen hallgatni, hogy a gyermek furulyája sípol, vagy
hegedűje nem szól szépen, vagy melléüt a zongorán, nagyon nagyot téved.
A hegedű is gyönyörű hangszer, de tanulni kell a rajta való
játékot.
Aki nem hagyja, hogy a gyermeke zenét tanuljon, mert ő nem
bírja elviselni a hamis hangokat, bizonyára azt gondolja, megóvja magát a
gyötrelemtől. Igaz, nem lesz olyan sűrű a dolga otthon, hiszen nem kell a
gyermeket elcipelni órákra, vagy elküldeni. Így aztán annak van ideje többet
unatkozni, többet gépezni, vagy tévét nézni. Addig is csend van a lakásban. Ez
tény. S az is biztos, hogy ezek a gyermekek nem fognak jobban tanulni, és nem
fognak többet tanulni az általánosban.
De lesz egy sereg dolog, amiről ők ugyanúgy nem fognak tudni
soha, mint a szüleik.
Soha nem fogják megtudni, milyen boldogság, amikor
megtanulnak és előadnak a családnak egy karácsonyi dalt Szentestén. Soha nem
fogják megtudni, milyen jó, amikor az embert feldühítik, és ő úgy tudja magát
megnyugtatni, hogy játszik a hangszerén, és nem kell neki nyugtató, alkohol,
vagy más eszköz.
Soha nem fogják tudni, milyen együtt zenélni, milyen szuper
érzés fellépni, tapsot kapni a kitartó munkáért.
A szülők sem fogják tudni milyen érzés látni a gyermeküket
egy színpadon, hallgatni őt, ahogy játszik.
S főleg, azt sem fogják megtudni, milyen eszméletlenül jó
érzés, amikor az ember hazamegy, és ott minőségi, nagyon jó zene szól élőben. S
akkor, bármilyen a kedvünk, bármennyire fáradtak vagyunk, otthoni házi munka
közben nem a rádióban agyonismételt slágereket hallgathatjuk, hanem a saját
gyermekünket.
Mert igen. A hamis játék, a kezdeti nehézségek, a sípolás, a
félreütés nem tart soká. Elmúlik, és helyette marad a szépség, az érzékenység,
a szeretet, és a békesség.
Higgyék el tudom, miről beszélek. Soha nem fogom
elfelejteni, amikor apukám hazajött délben a munkából, megette az ebédjét, dobolt
a négy éves húgommal az asztal lapján, majd ledőlt kicsit szunyókálni, és
hallgatta, ahogy én gyakorolok. Soha egyszer nem mondta, hogy hagyjam abba. De
én azóta is bármilyen zenét le tudok játszani, ami szól a rádióban, amihez
kedvem van, és ha engem feldühítenek, csak odaülök a zongorához, és játszom.
Nem kell ahhoz Kocsis Zoltánnak lennem.
Ki lehet próbálni. Mit érdemes tenni. Mivel teszünk jót
gyermekünknek és magunknak. Ráadásul ez egy életre szól, és nem pótolható.
