2015. január 6., kedd

Történet egy elképzelt világban

Kötelező olvasmánnyá tettek egy mai regényt, amely nemrég jelent meg a könyvpiacon / nem nálunk /.

Először azt gondoltam, ejnye, azért nem biztos, hogy így ki kell tolni egy íróval, de aztán megtudtam, miről a könyv témája. /Lois Lowry-Az emlékek őre/

A mai nap nem a könyvajánlók napja. Nem is erről szól az írás.

Az emberek egy olyan világban élnek, ahol mindig egyforma a hőmérséklet, egyformán szépen süt a nap, mint egy gyönyörű tavaszi napon. A lét kiszámítható. A családok nem éheznek, mindenkinek van munkája. Tiszta a levegő, tiszta a környezet. A házak rendezettek, modern a berendezés. A ruhák szépek, kényelmesek. Az egészségügy fejlett, s mindent a legoptimálisabbra találtak ki. Biztonságban érezheti magát mindenki, aki ott él.

Eddig azt hiszem nincs gond. Csak ahogy az lenni szokott az ideális körülmények mögött ott lappanganak a mélyre eltemetett gondok, negatív jelenségek.

Mindenki mindent feketében, és fehérben, illetve annak árnyalataiban lát. Nincsenek emlékeik az embereknek, és nincsenek érzéseik sem. A gyermekeket az erre kiszemelt nők szülik, és utána osztják szét a családoknak. Tilos a testi érintkezés, még a kézfogás is. Létezik egy mesterkélt beszédstílus. Senki nem hazudhat, amit be is tartanak. Drónok repkednek a levegőben, mindenhol kamerák. A munkákat egy központban osztják el, mindenki azt végzi, amit kap. Nyolc évesen például biciklit osztanak, s mindezt közös ünnepélyes körülmények között kapják meg. Ugyanígy a rájuk rótt munkát is.

Létezik viszont egyetlen ember, aki az emlékeket őrzi, csak ő már idős, és át kell adnia minden tudást másnak. A fiú, akire ezt a munkát osztják különbözik másoktól. Lassan kezd színesben látni, rácsodálkozik a szépségekre, és nem hagyja békén a gondolat, mi az, amit nem tud. Az emlékek őre először a jó emlékeket adja át neki, de később muszáj a rosszakkal is boldogulnia.
Fokozatosan rájön, hogy ebben a szuper világban a csecsemőket kemény teszteknek teszik ki, és aki nem felel meg, aki pl. sokat sír egy injekció után egy papírdobozba teszik, és leeresztik egy szemétcsúszdán. Akikkel valami gond van, eltűnik.

És persze nem hallják a muzsikát, nem léteznek hangszerek, nincs énekszó, nem is tudnak a létezésükről sem.

Mindennap a házból kilépve a csuklójukat egy géphez tartják, ahol egy tűszúrással elintézik, hogy ne érezzenek semmit, ne emlékezzenek, és főleg, ne legyen lelkiismeretük. Az emberek erről persze nem tudnak.

Tulajdonképpen emberi robotokká vált mindenki.
A fiú a szokásos történet hőseként megment egy halálra ítélt csecsemőt, és elmenekül ebből a világból. Amikor átlépi a határukat visszatér minden, és a többi ember is másképpen látja a világot. Egy ember megmenti a többit, hogy érezzenek, és hogy tudják, mit tesznek.

Felmerülhet a kérdés bennünk, miért kell egy ilyen regényt kötelezővé tenni.

Talán azért, mert van mondanivalója. Talán azért, mert könnyen érthető, talán azért, mert tényleg rossz, hogy manapság a gyerekek ülnek egymás mellett, és mindenki a tabletjét, vagy a telefonját nyomkodja. Talán nem jó az, hogy a gyerekek egy része állandóan külön órákra jár, a másik része pedig semmire nem megy. Talán nem jó az, ha nem tudnak játszani szünetekben. Talán nem jó, ha a családok nem beszélgetnek igazán egymással.

Talán nem jó, ha azt látják a gyerekek, hogy az a legfontosabb, hogy ilyen sokat jelent a ház, az autó, a pénz. Talán nem jó, hogy szégyellni kellene az érzéseket, és hogy hülyének nézik azt, aki pénz és elismerés nélkül teszi a dolgát, mert szereti a szülőfaluját, városát. Talán nem jó az, hogy az embereket semmi nem érdekli, és nem mennek el egy színházi előadásra, egy koncertre, egy rendezvényre, akkor sem, ha ingyen van, és a gyermekeiket is erre tanítják. Talán nem jó az, hogy a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak, csak maradjanak csendben, és békében.

Nem. Nem talán, hanem biztosan nem jó. Egészen biztosan nem jó, ha érzések nélkül élünk, ha célok nélkül létezünk, ha nincs lelkiismeret, ha nem számítanak a belső értékek. Ha az üres, igénytelen, embereket butító, ostobaságokat hangoztató gondolatok lengik be az életünket.

S hogy mi a megoldás? Tanulni kell. Mások hibáiból, mások jó cselekedeteiből, a sajátjainkból, tanulni könyvekből, internetről, bárhonnan. Nem kell mindennap külön óra, de kell hobby, kell okos szabadidő eltöltés.

A gyerekek tanuljanak meg játszani, tanuljanak meg szeretni, tanuljanak meg megbecsülni, tisztelni, és tanuljanak meg tanulni. Mindez pedig nem csak az iskola dolga. Nem. Nem csak az iskoláé. Mindenkié.

A felnőttek pedig igenis vegyék rá magukat, hogy örüljenek annak, amit elértek, mindegy, hogy milyen kis dolog. Örüljenek annak, ha a gyermekük mesél nekik, ha együtt lehetnek.
A világból akkor nem lesz fekete-fehér lét, ha megmarad a lelkiismeret, ha megmarad a tudás, és ha megmarad a szeretet. S ezeket az értékeket nem egy embernek kell cipelnie, ahogy a könyvben.

Ezért lehet ez a könyv kötelező olvasmány.

S hogy erre nincs időnk, ahogy semmi másra sem, akkor nincs más hátra. Jöhetnek a drónok, jöhetnek a kamerák, jöhet a muzsika nélküli világ. Jó lesz az nekünk?
M


A képen Czenkiné Töltési Henriett munkája látható.