Ma egy acapella csapatról írok Nektek ezen az őszi napon.
Szegeden alakultak 2001-ben.
Nem használnak hangszereket, több nyelven énekelnek,
feldolgoznak külföldi és magyar slágereket. Idén a Dal dalválasztó show
döntőjébe is bekerültek.
Nagyon sajnáltam, hogy nem ők jutottak tovább, hiszen ez a
műfaj, melyet ők választottak az egyik legnehezebben előadható.
Mindig élőben énekelnek a fellépéseiken, és ez az öt férfi
tisztán, érzéssel és nagy hozzáértéssel adja elő a dalokat.
Amit a Dal-ban énekeltek messze meghaladta színvonalban az
összes előadott számot. Minden alkalommal ugyanolyan minőséget produkáltak, s
nem csak énekeltek, közben bonyolult ritmussal is színesítették az előadást.
Egyediek, és mint kiderült, nem is lett volna még csak
hozzájuk hasonló produkció sem. Igaz, talán is illettek volna oda, ahol a
külsőségek, a pénz, a csillogás, a legkevesebb ruha, a legízléstelenebb
előadás, vagy éppen a legfurcsább ruhaalkotás számított. De mindenképpen üde
színfoltja lett volna ennek a versenynek, ha ők léphettek volna fel.
Persze nehéz dolguk van. Ők tudnak énekelni, és tanultak is
zenét. Remélhetőleg továbbra sem csinálnak magukból sült bolondot csak azért,
hogy a tévében szerepelhessenek.
Tegnap egy újabb példát láthattunk arra, hogy egy nagy
tudású, tapasztalt szakembert hogyan lehet lealázni, hogyan lehet valamit jóra
felhúzni, ami egy fabatkát sem ér.
Nem tudom, miért kell mindent kifacsarni. Miért jó az, ha
műbalhékkal tűzdelnek tele egy műsort, amelynek a muzsikáról, a tehetségről
kellene szólnia. Miért jó, és kinek jó az, ha egy alapjaiban jó elgondolásból
valami förmedvényt kerítenek percek alatt.
Hallgassunk hát Fool Moont, vagy King’s Singerst, és
ragaszkodjunk ahhoz a gondolathoz, mely szerint énekelni mindenki tud valahogyan,
de szépen és jól már sokkal, de sokkal kevesebben. Ez utóbbiakat érdemes
hallgatni.
M
