Ismét a tanulásról
Tegnap hallottam, hogy egy papagájnak 21 ezer lájkolója van
egy nap alatt.
Milyen érdekes, hogy amikor a tanulásról írok, vagy a helyi,
rajkai dolgokról teszünk ki képeket, írásokat, itt élő értékes emberekről
szólunk, az nem érdekel ilyen sok embert. No persze az országos, ez pedig helyi
szintű, de elgondolkodtató akkor is.
Bizonyos mértékig érthető az is, hogy nem akar senki ennyit
a tanulással foglalkozni, de kérem szépen, ez egy olyan dolog, amivel csak az
elején kell sokat foglalkozni, ha már tudjuk, hogyan kell, akkor gyorsabban
megy, és főleg örömet is okozhat. Nagyobb örömet, mint sok minden más.
A tanulás folyamata egyszerű és mégis bonyolult.
Fő kritériuma az ismétlés. Nem az unalomig magolás, nem a
mindig ugyanazt csinálás mutat egyenlőségjelet ezzel a kifejezéssel.
Az ismétlés azt jelenti, hogy többször találkozom ugyanazzal,
de mindig egy kicsit másképpen.
A magolás néha szükséges, de csak nagyon néha. Egy versnél,
amikor a költő minden szavát szeretnénk a fejünkbe tenni, ez is inkább
memorizálás, mert azért érteni is kellene, amit tanulunk.
Ha nem kerülünk elégszer a tananyag közelébe, gyorsan
elfelejtjük.
Ki lehet számolni, mennyi időt pocsékolunk el azzal, hogy
nem elég hatékonyan tanulunk, s rövid időn belül már nem is emlékezünk semmire
belőle.
Fontos, hogy megszabaduljunk attól a kegyetlenül rossz
érzéstől, amely már akkor jelentkezik, ha meghalljuk a szót magát, tanulás.
Gondoljuk csak el, miért alakul ki bennünk ez az érzés.
Amikor kiskorunkban fel akartunk állni, ezerszer megpróbáltuk, nem sikerült, de
újra megtettük, amíg nem ment. A bicajozás később ugyanígy történt. Egy sereg
dolgot megtanultunk, képesek voltunk rá, mi lett velünk?
Mindenféle dolog hatással van ránk. A felnőttek reagálása, a
rengeteg szekálás, hogy menjünk és tanuljunk, a sok rossz jegy, a kudarcok…
minden.
Amikor egyszer megkérdeztem a gyerekeket, mi határozza meg
őket, kit választanának barátnak, a jó tanulót, vagy a jó embert, nagyon
furcsán néztek, amikor azt mondtam, a jó embert. A rossz tanuló szó nem
létezik. A rosszul tanuló diák igen.
Rosszul tanulunk. Kevesen tudják, hogyan kell igazán. Aki
rosszul tanul, nem tud sokat. Ha nem érdekes az anyag nehezen vesszük rá
magunkat, hogy neki álljuk foglalkozni vele.
A szülők elsőben még tanulnak a gyerekeikkel, aztán lassan
elfogy a türelem, a kitartás, és magára marad a gyermek. Majd jön a csalódás,
az ő gyerekük nem okos, nem ügyes… majd lesz belőle valami. Hagyják, lesz ami
lesz, csak ne bukjon meg. Ilyen gyorsan el lehet jutni a nagy reményektől a
feladásig.
Nézhetjük a helyzetet az ő szemszögükből, de inkább a
gyermekéből kellene. Mit érez ő? Nem felelek meg. Nem vagyok elég jó. Nem
szeretnek már. Nincsenek göndör fürtjeim, nem vagyok bájos, nem írok szépen,
nem lehet velem villogni. Nem érek én már semmit. Nem értik, hogy akarom én, de
fogalmam sincs, miért nem megy.
Segítség nélkül nem lehet ezen túljutni, és főleg, igazi
segítség nélkül. Mert nem használ a nógatás, a szidás, a leírás, az üvöltés, a
példálózás. Bezzeg én ilyen és ilyen voltam, és eddig vittem. Ebben a családban
ez nem szokás… Semmi ilyesmi nem hat, sőt árt. Nagyon árt.
De hogy tud az segíteni, aki maga sem tanult jól, akinek
magának sem segítettek jól, akinek felnőttként is rossz érzése támad, ha ezt a
szót meghallja?
Sehogy. Egyáltalán sehogy. Marad minden ugyanúgy, csak az
idő múlása hoz némi változást. A gyerek megnő, lesz egy szakmája, és letudtuk a
dolgot. Hát nem. Ennél kell, hogy legyen egy sokkal jobb megoldás.
A felnőtteknek is kellene tanulniuk. Másképpen, nem
intézményesen. Ha valaki azt gondolja, hogy azért nem olvasnak olyan sokan
felnőtt korban, mert nincs rá idejük, nagyot tévedett.
Az olvasás is rossz érzést kelt az emberek egy részében. Aki
lassan olvas, nem érti, amit olvas, az menekül előle, és amikor már nem
kényszerítik rá, nem kell kötelezőket olvasnia, magolni a verseket, nem kell
helyesírási dolgozatot írnia, akkor nem is fog magától visszatérni a
könyvekhez. Maximum azért, mert szép a borítója és illik a nappaliba.
Íme, egy kis látszólag hókusz-pókusz az olvasás
megszeretésének első lépéséhez, hangsúlyozottan akkor, ha nincs egyéb más probléma,
mely akadályt állít.
Alakítsunk ki egy kis zugot, ahol jól érezzük magunkat. /a
gyermek jól érzi magát/
Ez lehet egy fotel, egy babzsák, vagy bármi. Legyen világos,
lámpával…
Tegyünk magunknak párnákat, takarót… bármit, amitől kellemes
hangulatba kerülünk.
Válasszunk ki egy könyvet, mely érdekel bennünket. / érdekli
a gyereket, ha ő olvas, akkor őt kell, hogy érdekelje, ne legyen sulis munka/
Olvassunk magunkban! / a gyermek olvasson magában. Nem ülünk
úgy mellette, hogy hangosan olvastatjuk, kijavítjuk…/
Ha kell, üljünk mellé egy könyvvel mi is, és olvassunk
együtt magunkban.
Nem osztjuk fejezetekre, oldalakra, mennyi a napi penzum,
amit muszáj megcsinálni, mert ez szórakozás.
Először nehéz lesz, lehet, hogy nagyon nehéz, de ki kell
tartani. Egyre jobb lesz.
Dicsérjük meg magunkat, ha sikerült. Dicsérjük meg a
gyermeket, ha sikerült.
Ha nem olvasunk eleget, lassan olvasunk, ha lassan olvasunk,
nem látjuk magunk előtt a történetet, mint egy filmet… összejátszanak a dolgok
egymással. Valahol meg kell állítani a kört, és kiegyenesíteni.
Ha minden nap leülünk – a gyermek leül – olvasni, akár csak
egy negyed órát eleinte, akkor lassan hozzászokunk, élvezni fogjuk, kedvelni
fogjuk, várni fogjuk. Kikapcsol, elvisz egy másik világba, izgalmas lehet,
elgondolkodtató…
Aki gyorsan olvas, gyorsabban tud tanulni.
Lehet kipróbálni. De nem egy hét kell hozzá. S főleg nem
érdemes feladni, mondván, hogy ez is egy nagy hülyeség. Mert nem az. Legyetek
azok, akiknek sikerült.
