2015. január 1., csütörtök

Robert Capa


„Nem elég, hogy tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned hozzá” – Robert Capa (1913 – 1954)

2014. május 25-én van Robert Capa halálának 60. évfordulója.

A huszadik század egyik legjelentősebb  fotóriportere Budapesten született Friedman Endre néven. 

Kassák hatására kezdett el foglalkozni az újságírással. 1931-ben előbb Bécsbe aztán Prágába majd Berlinbe költözött, ahol elsajátította a fotózást és a Német Politikai Főiskolán (Deutsche Hochschule für Politik) újságírást tanult.  1933 Szeptemberében költözik Párizsba. Akkoriban kevés sikerrel próbálja meg eladni képeit. Többet éhezett, mint lakott jól. Az ifjú, még névtelen magyar André 

Kertész segíti, munkával, kapcsolatokkal, barátsággal, s Capát ismerve, bizonyosan némi pénzzel is.

Párizsban változtatta meg nevét, valószínűleg barátnője és fotótársa Gerda Taro segített neki ebben.  Egy 1947-ben tett interjúja alapján mindenki számára könnyen kiejthető amerikaias hangzású nevet keresett.

Rövid élete során, 5 csatamezőn tudósított. Capában minden fontos tulajdonság megvolt ahhoz, hogy sikeres haditudósító legyen: szívósság, a szükséges erőszakosság a helyszínekre eljutásban, találékonyság és a kapcsolatteremtő képesség, és ezen felül kiváló művészi érzékkel rendelkező ember volt. Állandó belső vívódásként élte meg az újságírók örök jellemzőjét: „hiénaként” jelen lenni és megmaradni passzív szemlélőnek, semleges tudósítónak, még akkor is, ha éppen segítségre szorulnának a menekülők, elesettek. Nagyon erős belső ösztön hajtotta, hogy megmutassa, amit igazán fontosnak tartott elmondani, úgy, ahogy azt más nem tette, mert nem volt elég közel. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel." – vallotta

Mikor nem a haditudósítás foglalta le, habzsolva, intenzíven szenvedélyesen élte az életet, amelyben kódoltan benne volt a gyermektelenség, a társasági magányosság, az otthontalanság és a sorsszerű halál.

Öccse így írt róla: „rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szenvedett. Szegényen született, így is halt meg. Páratlan életútja krónikáját hagyta ránk, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésnek, hogy az emberiség sok mindent képes elviselni és időnként még győzni is.”
 G