Sokat gondolkodtam, hogy indítsam el a
heteteket, hogy a lehető legszebb muzsikával ébredjetek és induljatok utatokra.
Egy nagy művész előadásában hallhatjátok ezt a csodás
melódiát, ha van hozzá kedvetek.
Közben, amíg ezt a néha fájdalmas, néha édes, de máskor
elmesélő muzsikát halljátok, én is mesélek nektek a zenéről, és arról, hogy én
hogyan kerültem kapcsolatba vele.
Igazából nem tudom az első élményemet leírni, mert olyan
pici voltam, hogy nem emlékszem rá. Édesapámra viszont igen, aki megtanult
egymaga – és akkor még nem volt internet – gitározni abban a pici kis szobában,
aki hangszereket készített nekünk, aki nem adta fel, és amit csak lehetett
megtanított nekünk. Aki egyik nap úgy döntött, keres nekem egy tanárt, és az
egész család mellé állt ebben a döntésében.
Elvitt egy nénihez. Amikor megláttam az emeletes nagy házat,
ahová be kellett mennem, kicsit féltem, de apukám fogta a kezemet, és én
olyankor nem féltem semmitől. Ő jelezte nekem, ha olyan emberrel találkoztunk,
akinek köszönni kellett, olyankor kicsit megszorította. S most is tudtam,
csakis jó helyre visz.
Igaz, a folyosó nem volt valami bizalomgerjesztő, később a
mamikám kísért fel minden héten kétszer az ajtóig, de onnan már bemertem menni.
Ahogy a nagy kétszárnyú, fehérre festett ajtó kinyílt,
megláttam egy őszes hajú, mosolygós nénit, aki picinyke termetével és lágy
hangjával rögtön belopta magát a szívembe. Betessékelt bennünket, és akkor megpillantottam
egy hatalmas nagy barna zongorát, amely ott állt a szobában. Öt éves voltam, de
már tudtam, sokat leszek itt. Mariska néni ezután egészen hetedikes koromig
minden héten kétszer fogadott, és az egy szinttel lejjebb lakó Berki néninél,
vagy a szomszéd Manci néninél rám várakozó anyukám, vagy nagymamám már el sem
tudták képzelni, mit lehet több órán keresztül tanulni úgy, hogy egy ilyen
kislány oda tud figyelni, és nem unja.
Hát nem untam. Úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.
Ahogy kinyílt az ajtó, én már siettem is be a szobába, elővettem a kottáimat,
és vártam, mi lesz az, amit azon a napon megtanulok. Szolfézs, etűdök, Bach,
Mozart, mindegy volt. Megelevenedtek előttem a régi korok szokásai, az emberek
élete, a zenészek történetei, a fekete-fehér kottalapok titkát gyorsan
megfejtettük, és én azokon a napokon egy egészen más világban találtam magam.
Nem is emlékszem, hogyan tanultam meg kottát olvasni, csak
azt tudom, a betűkre később került sor az iskolában. Arra viszont pontosan
emlékszem, milyen érzés volt ott lenni, és hogy apukámmal együtt Náder Mária
szerettette meg velem annyira a muzsikát, hogy azt már soha többet senki nem
volt képes megutáltatni velem.
S abban is egészen biztos vagyok, hogy amikor tanítom a
tanítványaimat, számtalanszor eszembe jutnak, mert akkora szerencsém volt, hogy
nála tanultam, és nem másnál, mert én sem a fekete-fehér kottákat tanítom csak,
bár én nem vagyok mindig olyan mosolygós, mint Mariska néni volt.
Tudjátok hát meg, hogy élt itt Rajkán egy olyan ember, aki
zenét tanított, és azt szívből tette, és ha másban nem, hát bennem él tovább.
Mert zenét hallgatni nem érdemes máshogyan csak szívből. Nem kell kritizálni az
előadót, nem kell véleményt mondani róla, a zene vagy megérint, vagy nem. Ha
tanuljátok a zenélést, másként hallgatjátok a muzsikát. Ha nem, akkor is hat
rátok, de adjátok meg a lehetőséget a gyermekeiteknek, hogy ők másként
hallgathassák a zenét.
Az én apukám délben hazajött ebédelni, és miután megette az
ételt leült a húgommal dobolni az asztalon, vagy ledőlt a heverőre, és
hallgatta, ahogy gyakorolok. A száját soha nem hagyta el az a mondat, hogy
hagyjam már abba, mert zavarja, ha mellé ütök. De tudom, hogy e két ember
nélkül, és a családom nélkül ma sokkal sivárabb lenne az életem, sokkal
szürkébb lenne minden napom.
Lehet, hogy gazdag lennék, lehet, hogy valahol egészen
máshol élnék, ahol nagy megbecsülésnek örvendenék, mert arra tanítottak volna,
hogy ez a fontos. Lehetséges. De akkor, amikor beléptem azon a fehérre festett
dupla ajtón, végleg eldőlt minden.
Gondoljatok erre, amikor nem hagyjátok, hogy a gyermekeitek
zenét tanuljon, pedig mondja, hogy szeretne. Mit kívántok nekik? Sok időt
igénybe vesz a zenetanulás, és semmi értelme? Hát igen.
Bizony időt igényel a
gyakorlás, és az órákra eljárás, de hogy nincs értelme? Egy kicsit egészen
biztosan boldoggá tud tenni, nem csak akkor, amikor már látszik az eredménye,
hanem sok-sok évvel később is.
Én megkaptam ezt a boldogságot, és nekem sokat jelent, hogy
a munkám a hobbym, hogy legyek bármilyen szomorú, mindig segít az a barna
hangszer. S tudjátok mi még a nagy boldogság? Hogy már sok-sok éve sok-sok
gyermeknek is át tudom adni ezt az örömöt, mert igen, vannak olyan bölcs
szülők, akik tudják, mit adnak a gyermekeiknek, ha azok muzsikálhatnak.
M
