Elérkezett a hétvége, a vonat indult az állomásról.
Nagypapám és nagymamám éppen egy hosszú útra készültek. Meglátogatták
Lajosmizsén a szülőket. Nagyapám olyan régen járt már arra, szerette volna
látni őket, s ismét egy kicsit otthon akart lenni a tanyán, ahol született.
Akkor még nem tudták, hogy néhány nap múlva mire érkeznek
haza.
Az egykori katona, aki itt ismerkedett meg azzal szépséges,
mindig jó kedélyű lánnyal, Herminával, a faluban maradt, hogy életét összekösse
szerelmével.
A Kecskemét melletti tanyavilágban megállt az idő. Úgy
látszott semmi nem változik. Továbbra sem volt villany, sem meleg víz.
Állatokat neveltek az ott élők, és művelték a földeket, hogy megéljenek a
termesztett növények eladásából.
Nagyapám csinos, fess fiatalemberként jött ilyen messziről,
amikor besorozták katonának. Most feleségével hazalátogatott ezen a szép napon.
A hétvége gyorsan elszaladt, és ismét a vonaton találták magukat, hazafelé.
Nagymamám már várta, hogy viszontlássa húgát, annak férjét,
és a két kisgyereket. Elsétáltak az állomástól a házukig, kis táskában hozták
magukkal a kapott ételt. A ház előtt állva keresték a kapukulcsot, amikor
észrevették, hogy a kapu nincs zárva.
Lüktető szívvel mentek tovább, és csodálkozva, félelemmel
telve látták, hogy a bejárati ajtó is tárva-nyitva áll. Beléptek. A ház szinte
teljesen üres volt. A bútorok, a használati tárgyak hűlt helyét találták csak,
minden, amijük volt, odaveszett. Az ott hagyott rozoga asztalon egy apró
fecnire régies, remegő kézírással ennyit írt nagyanyám húga: Gyertek utánunk!
Johanna
A fiatal házaspár kétségbeesésében azt sem tudta, mi tévők
legyenek. Később megtudták, mi történt. Ezen a hétvégén a sváb családokat
kitelepítették, mindenki vihette, ami a kezében elfért, de semmi többet.
Nagymamám húga és családja is erre a sorsra jutottak. S míg nagyszüleim
hazaértek, az elhagyott házat kirabolták, és elvittek mindent abból a kevésből,
ami az övék volt.
Gyertek utánunk! Zengett nagymamám fülében a mondat, mely
gondolkodásra késztette férjét, és őt magát. Mivel nagypapám magyar volt, ezért
választhattak, maradnak, vagy mennek a rokonok után ki Németországba. Nagyanyám
perfekt beszélt németül, de nagypapa egy szót sem tudott. Beszélgettek, és arra
az elhatározásra jutottak, hogy maradnak. Itt élik le az életüket
tisztességben, és becsületben, a hazájukban. Ők eldönthették, mit tegyenek, a
többieknek menniük kellett.
Amikor kétségbeesem, és elkeseredem, mindig az én drága
mamim jut eszembe. Aki reggel pirítós kenyeret sütött nekem, és gőzölgő teával
várta, hogy felébredjek. Nekem viszont nehezemre esett kikecmeregni az ágyból,
az ő hatalmas dunnáik alól, aminél nem volt melegebb, puhább, és meghittebb
hely. Nagypapámra, aki este hazajött a munkából, és úgy vacsorázott, hogy
katonákat vagdalt nekünk a kenyeréből, vagy az almát szelte fel az unokáinak,
akik verebek módjára vettük körül. Nem volt finomabb annál a kis picurka Boci
csokinál, ami az ő táskájából került ki néha napján.
Itt maradtak. Így születhettünk meg mi, a három lány unoka.
Így nem mehettünk és nem mehetünk el most sem ebből a faluból. Sok-sok éven
keresztül nekik is, az ő emlékükre énekeltünk, zenéltünk a Hősök napján a
dédunokáikkal, akik szintén itt élnek, és a tanítványokkal.
Ha ők akkor kimennek, megszületünk? Lennénk ma a világon?
Zenészek lennének még a dédunokák is?
Akkor is ilyen elkeseredett lennék?
Ezeket a dolgokat éltük volna át? Lehet, hogy jobb lenne, sokkal jobb lenne, de
akkor már nem második nyelvként beszélnénk a németet, s talán nem is tudnánk
magyarul. Nem ismernénk ezt a dalt, amit egyszer eljátszottunk a
megemlékezésen, és egészen biztosan nem tudnánk arról, hogyan csicseregnek a
madarak reggel, milyen bicajjal munkába menni, és bármi történjen végig
énekelni az egész napot a gyerekekkel. Sok minden másképp lenne.
De ők itt maradtak. S én megtanultam tőlük, hogyan kell
szeretni, hogyan kell vidámnak lenni, hogyan kell mindent megtenni a családért,
és azt, hogy hogyan kell magyarnak maradni. Úgy igazán.
M
