Tudósok tíz év alatt 5 kategóriába sorolták a zenei
stílusokat. Lágy, szerény, kifinomult, intenzív, kortárs.
„A lágy zenei stílusok romantikusak, táncolhatóak, és
érzelmileg pozitív zenei töltettel rendelkeznek. Miután az ember elérte az
önállóságot, a következő életszakaszban főként a szerelem megtalálásának és
megtartásának a kérdése foglalkoztatja. Ekkor arra vágyunk leginkább, hogy
legyen valaki, aki elfogadja azt az embert, akivé a kamaszkorunk és a fiatal
felnőttkorunk idején váltunk” – magyarázta dr. Rentfrow.
„Ahogy öregszünk, egyre többféleképpen tudjuk kifejezni az
egyéniségünket, így a zene megszűnik elsődleges eszköznek lenni. A kor előre
haladtával a zene inkább a szociális státusz, az intelligencia és a gazdagság
kifejezéseként működik, és ez az, ami az embereket a kifinomultabb zenei
stílusok felé vonzza” – fogalmazott a szakember. „Az ember ráadásul gyakran
fáradt a munka és a családi dolgok miatt, így olyan zenékre van szüksége,
amelyek nyugodtak, pihentetőek, és segítenek elgondolkodni az élet nagy
dolgain.”
Az ízlés, az életkor szorosan összefügg tehát. De mi az, ami
még hatással van az ember zenei ízlésére.
Az ízlésünket kétség kívül meghatározza a család, ahova
beleszületünk. Milyen muzsikát hallunk, amikor a kórházból hazavisznek
bennünket születésünk után. Otthon mi a szokás.
Az óvodában mi a szokás. Mennyit zenélnek nekünk, mennyit
énekelünk, milyen előadásokra visznek el bennünket.
Az iskolában megtanítják-e, mi a jó zene?
Mert igen. Ízlés ide vagy oda, aki tudja, mi a jó zene,
annak az ízlése sem lehet rossz, ahogy manapság mondjuk.
Egy biztos. Minden zenének megvan a maga helye. Egy esküvőn
nem hallgatunk Mozartot a vacsora utáni táncmulatságon, de a koncerteken inkább
komolyzenére vágyunk. Otthon, ha fáradtak vagyunk mást hallgatunk, mintha
boldogan, vidáman ébredünk reggel.
A legfontosabb viszont a felelősség. Felelősek vagyunk
gyermekeink ízléséért. Ha teletömjük őket értéktelen zenével, ha gyermekkorban
agyonhallgattatjuk velük a különböző felvételeket, melyek azért készülnek, hogy
az előadók minél több pénzt kaszálhassanak érte, ha elvisszük őket azokra a
műsorokra, ahol ezek a zenekarok arra tanítják a gyerekeket, hogy üvöltsenek,
hogy a még középszerűnek sem mondható, hangos, értéktelen dalocskákat énekeljék
velük, az bizony nem jó.
Senkire nem szabad ráerőltetni mások ízlését. Mindenkinek
választania kellene. A tanulmányai alapján, a tapasztalatai alapján
eldönthesse, neki mi tetszik.
Nem ítélkezhetünk másokon. Ha valaki az operát imádja
érthető. Ahogy az is érthető, hogyha valaki szeret komolyzenei koncertekre
járni. De érthető, ha mások a jazzt, rockot szeretik, vagy a metált. Mindenki
számára jelent valamit a zene.
A város és a falu közötti zenei ízlés nem mindig azonos, bár
napjainkban már egyre kevesebb a különbség. De semmiképpen nem jelenti azt,
hogy a város a komolyzene, a színvonalas muzsika helyszíne, a falu pedig az
operett, a musical, és a mulatós zene helye.
Örülök, hogy nálunk ez már régen nem így van. Bár tudom,
nagyon nehéz jól játszani bármilyen műfajt, s ha a zenészek az emberek lenézése
helyett a saját képzésükkel lennének elfoglalva, ha nem néznék hülyének a
közönséget, ha nem playback műsort adnának fél órát több százezer forintért, ha
tisztelnék a közönséget, egészen más lenne a helyzet.
Igen, vannak olyan műfajok, melyek nem éppen arról híresek,
hogy olyan nagyon bonyolultak lennének, és sok érzelmet fejeznének ki, vagy az
értékes színvonalú kategóriába tartoznának. Nem azzal van a probléma, ha ezeket
is hallgatják az emberek. A probléma gyökere az, ha kénytelenek azt hallgatni,
mert nincs más alternatíva. Ha rá akarják erőszakolni másokra a rosszat. Ha azt
mondják valamire, hogy az jó, pedig nem az.
S honnan tudjuk, hogy valamilyen zene jó? Hát kérem, ahhoz
tanulni kell, ahhoz figyelni, érteni, elfogadni, hallgatni, és főleg képezni
kell magunkat.
Alázatosan kell közelíteni az emberek felé, a közönség felé.
Nem mindegy, mit kínálok fel számukra. Nem mindegy, hogy az arany tálcára
felteszem a finom brüsszeli csipkét, és azt mondom, tessék, a tiéd, vedd el,
mert ez brüsszeli csipke, szép és értékes, vagy az aranytálcára felteszem a
büdös, koszos, gusztustalan mosogató rongyot, és bájosan mosolyogva azt mondom
mindenkinek, hogy tessék, ez brüsszeli csipke, s közben azt gondolom, a
brüsszeli csipkét feltettem én az asztalomra, neked jó lesz ez is, úgysem
tudod, mi az a brüsszeli csipke.
Ilyen egyszerű ez. A zenei ízlést sok minden formálja, de
igazából egy bizonyos életkor után a mi feladatunk. Legyünk toleránsak, de ne
hagyjuk, hogy az évszázadokon át megőrzött értékek helyett ócskaságokat keljen
hallgatnunk.
Forrás:
mno.hu/betegszoba/a-zenei-izles-valoban-a-korral-valtozik-1191243
