Pritchett: Moore, a te dolgaid közül jó néhány elég távol
áll az emberi tapasztalástól, legalábbis az átlagember úgy látja.
Moore: Te Pritchett úgy látom arra gondolsz, hogy az
átlagember, akinek igen kevés ideje van képeket és szobrokat nézegetni,
érthetetlennek és furcsának találja az olyan szobrokat mint amilyeneket én
készítek. Ez azt hiszem természetes, mert én akárcsak a művészek zöme, több
mint húsz éve naphosszat csak szobrokkal és képekkel foglalkozom, és ha
mindezek után csak olyan műveket tudnék létrehozni, amilyeneket az átlagember -
akinek oly kevés ideje van ilyesmire - rögtön befogadna, mintha csak megfelelő
technikai felkészültséggel ő maga is létre tudta volna hozni, akkor én minden
bizonnyal nem valami hasznosan töltöttem volna az időmet. Úgy hiszem, ez a
múltra is érvényes, és minden jó művészet erőfeszítést kíván a nézőtől, és neki
magának is arra kell törekednie, hogy tágítsa tapasztalatainak körét.
Clark: Igen, Moore, de azért én azt hiszem hogy ma mégiscsak más a helyzet mint a múltban,
hiszen egészen úgy 1830-ig a művészek pártfogói sokkal közelebbi kapcsolatban
álltak a művészekkel, és emellett nekik maguknak is megvoltak az ízlésbeli és
szellemi hagyományaik, s így sokkal könnyebben tudták követni a művészek új
leleményeit és stiláris fordulatait, mint a mai átlagember.
Moore: Hogy visszatérjünk egy másik dologra: egyetértek azzal, hogy mi művészek, emberi
lények lévén, csakis emberi tapasztalatokból meríthetünk. Azok a művészek - még
a legabsztraktabbak is - akik ki akarnak szűrni a művészetükből minden ábrázoló
elemet, mégis a görög atmoszférát vagy az erdőn átsuhanó őzek képzetét idéző
analógiákhoz kénytelenek folyamodni, ha meg akarják mutatni, hogy művük több
puszta konstrukciónál vagy tetszetős dekorációnál, és abban a pillanatban,
amint ezt megteszik, szerintem már elismerik, hogy nem tudnak elszakadni a
valósághoz tapadó asszociációktól.
Pritchett: Ezek szerint úgy gondolod, hogy ha egy művészet
végül is eljut az absztrakt formákhoz, értékét veszti?
Moore: Nem. Én az absztrakt művészetet értékesnek tartom.
Megtanítja az embereket a festészet nyelvére. Magam is faragtam olyan műveket,
amelyeket talán a legtöbb ember absztraktnak tart. Ezekben a művekben ugyanis
főképpen szerkesztési, kompozíciós problémák megoldására törekedtem. De ezek a
faragások nem elégítettek ki igazán, mert nincs ugyanaz a vonzerejük vagy
varázsuk, mint azoknak a műveknek, amelyek valamilyen szerves formát sugallnak.
És csaknem valamennyi faragásom organikus elgondolás hatja át. Úgy is jelennek
meg a képzeletemben, mintha mindegyiknek feje, törzse volna, meg végtagjai - és
mihelyt a kő- vagy fadarab faragás közben elkezd kibontakozni a nyers tömbből,
máris valamilyen határozott emberi személyiség
vagy egyéni jelleg körvonalait ölti. Ettől fogva aztán az ember már
bíráló szemmel nézi azt, amit csinál, s akár elégedett, akár elégedetlen a
munkájával, mélyebben kötődik hozzá, mintha csak valami formán vagy szabályos
terven dolgozna, s jóval aktívabb kapcsolatba is lép művével: olyasféleképpen
érez iránta, mint az életben az emberek iránt. És ahhoz, hogy művét
következetesen kibontakoztassa, egész pszichikumát latba kell vetnie, s
ráadásul bármit, amiből valamit meríteni tud, felhasználva emberi és művészi
tapasztalatainak összességét.
G
