Mikor teszek jót gyermekemnek?
Egészen biztosan felmerült már ez a kérdés mindenkiben, de
mi a helyes válasz rá?
Ha mindent megengedek neki? Ha az van, amit ő akar? Ha
kiszolgálom? Ha minden vágyát teljesítem? Ha feladom a saját életemet és élem
az övét helyette?
Hangsúlyozom, egészséges gyermekekről van most szó.
Melyik könyvben írnak le ilyeneket? Hol olvashatunk ezekről?
Ki ad tanácsot, s megfogadjuk-e a tanácsokat?
A gyermekek születésük után átveszik a hatalmat a családban.
Szinte észrevétlenül történik meg mindez, de miért?
Ma már nincsenek általános szabályok, melyek szerint a
szülők gyermekeiket nevelik, csak egyet tudnak, úgy nem akarják, ahogy az régen
volt.
Így aztán megírják helyette a leckét, vagy legalábbis ott
állnak, ülnek, amíg kész nincsen. Bepakolnak a táskájába helyette, mert akkor
biztosan ott van mindene másnap. /Ilyenkor hangzik el a következő mondat:
Anyukám nem pakolta be.”/ Legszívesebben bemennének velük az iskolába, és ott
ülnének mellettük a tanítás ideje alatt. Felöltöztetik őket, cipőt adnak rájuk,
bekötik a cipőfűzőjüket… A legújabb,
legdrágább tolltartót veszik meg, a csomagoló papír is a legdivatosabbnál
kezdődik. A ruhák szintén a legújabb módi szerintiek.
A gyerkőc pedig lassan átváltozik egy angyalarcú
szörnyeteggé, akivel nem lehet vásárolni, mert hisztirohamot kap, ha valamit
nem vesznek meg neki azonnal, de rögtön. Aki, felsőben, amikor már nem tudnak
neki segíteni a tananyagban és egyedül marad nem tanul. Aki üvölt a szüleivel,
ha azok mást terveztek, mint ő. Aki kettes, sőt egyes érdemjegyeket visz haza,
de már ötödikes korában sminkeli magát, és magas sarkú cipőben jár. Akivel nem
lehet bírni.
Jön a döbbenet, mi lett ebből a gyerekből. Nem magától lett
ilyen.
Lelkiismeret furdalás gyötör mindenkit, mert a befektetett
energia nem áll egyes arányban a „végtermékkel”.
Persze, mert az iskola, igen,
a tanár a hibás. Közben iszonyatosan haragszunk arra a pedagógusra, aki még
elég bátor ahhoz, hogy időben szóljon, a dolgok nincsenek rendben, és így és
így változtatni kellene. Kikiáltjuk mindenféle szemétnek, és alkalmatlannak,
mert minek szól bele mindenbe. Ezek a pedagógusok lesznek a rosszak, és akik
mosolyogva bájolognak, és elnéznek mindent, ők a szupertanárok.
Inkább szeretjük hallani, hogy minden rendben van, és ügyes,
kedves, okos a gyermekünk, még akkor is, ha egészen nyilvánvaló, hogy ez nem
igaz.
Azt felejtjük el, hogy mi az igazi dolgunk. Mi a szülő igazi
feladata?
A lelkiismeret-furdalás akkor is megmarad, ha a fentebb
említett engedékenységgel éljük az életünket gyermekeinkkel. Ha következetesen,
bizonyos elvek betartásával neveljük őket, akkor is bánt bennünket, ha rá kell
szólni, ha szigorúan be kell tartatni velük a dolgokat, de a végeredmény nem
mindegy.
Mit választunk? Kamasz korában már szinte semmilyen
kapcsolatunk nincs a tinivel, vagy napi szinten beszélget velünk? Akarjuk, hogy
a lányunk tudja, a belső tulajdonságai is fontosak, nem csak a külső, és őt nem
az határozza meg, hogy milyen drága holmikban jár? Akarjuk, hogy a gyermekünk a
nehézségeivel egyedül is megbirkózzon, és ne féljen attól, ha valamiért meg
kell küzdenie, meg kell dolgoznia? Akarjuk, hogy értékelje, amit tettünk vele
addigi életében, vagy utáljon és gyűlöljön bennünket?
Lényeges kérdések ezek. Nagyon lényegesek. S mindenki maga
dönti el, hogy melyik utat választja, és aztán később hogyan éli az életét a
más felnőtt gyermekével.
Egészen pici kortól kell, hogy érezze a gyermek, hogy képes
bizonyos dolgokat megcsinálni, és hogy mi ezt tudjuk róla. Ha állandóan mindent
megteszünk helyette, akkor ő azt gondolja, hogy erre ő nem képes, és a szülei
ezt tudják róla. Unatkozni fog, bizonytalan lesz az őt körülvevő világgal
szemben. Mindent elkezd majd, és gyorsan abba is hagy, mert nem kitartó, mert
az első kicsit nehezebb feladatnál feladja. Az önbizalma is nagyon kevés lesz,
mert azt hiszi, arról ítéli meg mindenki, hogy hogyan néz ki, mert neki soha
semmit nem kell megtanulnia. Nem kellett cipőt fűznie, mert helyette tépőzár
volt, vagy az anyu bekötötte. Nem kellett táskát pakolni, mert ha ő pakol be,
akkor úgyis minden otthon marad. Nem kellett huzamosabb ideig semmilyen
szakkörre eljárni, mert ha ő nem akart, akkor nem kellett. Ezáltal nincs is
semmiféle kitartása, nem tudja, hogy akaraterővel és szorgalommal mindent el
tud érni.
Pedig mindent megkapott. Igen. De az igazi szeretetet nem
kapta meg. Mert aki igazán szeret, az tudja, hogy a gyermek nem azért él a
világon, hogy mi babázzunk vele, hogy újra lehessük elsősök, hogy láthassuk,
milyen okosak lettünk, hiszen mi meg tudjuk oldani a kettő meg kettő kérdést.
Nem azért élnek velünk, hogy bármikor kapjunk egy puszit, s nem azért vannak,
hogy egy bábot hozzunk létre.
Önálló, élő, érző emberek a gyerekek. Bíznak bennünk.
Felelősségünk irántuk nagyon nagy. Neveljük őket önálló, élő, érző felnőttekké.
Ez a nagy kihívás.
Hagyjuk őket hibázni, amiben lehet! Járják ki ők az iskolát.
Kapjanak akármit, ha nem visznek füzetet… de tanítsuk meg nekik, hogyan kell
bepakolni. Tudják, hogy fontos a küllem, fontos, hogy a helyzetnek megfelelő
öltözéket viseljenek, hogy ápoltak legyenek, de minden kornak megvan a maga
szépsége. Minden időszakot meg kellene élni a maga gyönyörűségeivel, és nem
szabadna előre rohanni, mindig öregebbnek látszani, mint ami.
Tudják, hogy mindig mellettük állunk, de nem a nyakukon.
Segítünk, ha kell, de nem helyettük csinálunk meg mindent. Ha elkezd valami
jót, azt csinálja is végig. Ha nem kitartó, hát segítünk, hogy az legyen, és
nem tiltjuk meg, hogy bármibe is belekezdjen, mert úgysem viszi végig.
Érezzék, hogy úgy szeretjük őket, ahogy az nekik jó, és nem
úgy, ahogy mi gondoljuk, hogy nekik jó. Ha figyelünk rájuk, ha biztonságot
nyújtunk nekik, ha megtanítjuk őket figyelni és szeretni, akkor ők is figyelnek
ránk, és szeretnek bennünket.
Nehéz ez. Sokkal egyszerűbb az első megoldás, de
bizonyított, hogy az nem helyes, és rossz dolgokat eredményez.
A döntés a szülő kezében van, és az eredmény is az övé. A
gyermek is az ő gyermeke, mások csak kis időre segítenek be. A 24 óra a szülőé.
Ez az írás sem ér semmit, ha valaki úgy olvassa, hogy gyűlöl
mindenkit, és lenéz mindenkit, és azt hiszi, mindenki rosszat akar. Akkor el
sem kell olvasni. S igen, mindenbe bele lehet kötni, s lehet úgy is tenni, hogy
csak mi tudjuk az igazat, és a tuti megoldást, de sajnos az sem vezet sehová.
Mindig úgy fejezem be a gondolatot, hogy szeressétek a
gyermekeket, de most hozzá teszem, hogy ésszel tegyétek. A majomszeretet a
majmoknak való. Az emberek az agyukat is használják közben, mert tudják, hogy a
„jót akarok a gyerekemnek” nem azt jelenti, amit leírtam.
Azt jelenti, hogy embert, jó embert szeretnék belőle
nevelni. Hogy a családomban a béke, szeretet, és megértés legyen a főnök.
