Az
idei évben Krasznahorkai Lászlónak
ítélték a nagy presztízsű, amerikai Alternatív Irodalmi Nobel-díjat (America
Award in Literature). 1994 óta számos világhírű alkotó részesült e díjban.
Ebből
az alkalomból szeretnék egy kis ízelítőt adni a kortárs magyar irodalom egyik
legkiemelkedőbb és meglehetősen „furcsa”, különc zsenijéről. Akinek volt már
szerencséje olvasni tőle valamit, vagy látta valamelyik művének
filmadaptációját, az biztosan nem lepődik meg a nemzetközi elismerésen J
Én az egyetemei éveim alatt ismerkedtem meg borongós, lassú, magányos,
nyomasztó, ijesztő „világával” és óriási hatást gyakorolt rám.
Az
egyik legismertebb műve (én is ezzel kezdtem az ismerkedést) a Sátántangó c. regénye, amelyet Tarr Béla
meg is filmesített 1994-ben. (Ezen kívül még öt művét dolgozta fel a
rendezőzseni, akinek látásmódja szintén nem hétköznapi. A legújabb
filmadaptáció A torinói ló (2010)
című metafizikai thriller.)
A
Sátántangó Krasznahorkai első
regénye, 1985-ben jelent meg, és a magyar posztmodern irodalom egyik
meghatározó műve lett.
Már
a mű első sorai is érzékeltetik azt az egyedi világot, életérzést, amit
Krasznahorkai megteremt a regényben:
„Egy
október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú
őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati
oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná
tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra
ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi
Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt,
még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy
onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas
hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen
közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél. Felkönyökölt
a párnán, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott
üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep
még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül
csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert
lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni. Visszatartotta lélegzetét,
hogy a harangzúgásapályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon
el, mert tudni akarta, mi az igazság („Biztos alszol még, Futaki…”), s ehhez
minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt. Puha, legendás
macskalépteivel az ablakhoz sántikált a
jéghideg konyhakövön („De hát senki sincs ébren? Nem hallja senki? Senki
más?”), kinyitotta az ablaktáblákat, és kihajolt. Csípős, nyirkos levegő csapta
meg, egy pillanatra be kellett hunynia a szemét; s a kakaskukorékolástól, a
távoli csaholástól és a percekkel ezelőtt feltámadt éles, kíméletlen szél
zúgásától csak mélyülő csöndben már hiába fülelt, nem hallott semmit saját
tompa szívdobogásán kívül, mintha csak félálma kísérteties játéka lett volna az
egész, mintha csak („…rám szeretne ijeszteni valaki”).”
W
A
Sátántangó c. film több részletben megtekinthető a youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=35bG86kPofY
https://www.youtube.com/watch?v=d1erUXuHvW4
Krasznahorkai
digitalizált művei: http://pim.hu/object.f8caac25-8bd4-488a-bc0b-473550e4cbc9.ivy
