Koncert Pozsonyban

Pénteken egy remek zenei élményben volt részem.

Nem biztos, hogy le tudom írni, milyen érzés volt ezen a koncerten jelen lenni.

Pozsonyban, tőlünk nem messze, csupán negyed órára olyan minőségű zenei előadások zajlanak, amiről nem is tudunk. Nem érdemes kihagyni. Könnyű oda jutni, és a jegyek sem drágák.

Haydn, R. Strauss, és Mendelssohn darabok kerültek terítékre, melyeket studió hangzásban hallgathattunk meg.

Amikor egy zenekar hangol, elárulja magát. Azon nyomban lelepleződik. A hangolásból meg lehet mondani, milyen koncerten találtuk magunkat.

Az Izraelben napvilágot látott Pinchas Steinberg a magyar Zeneakadémia szimfonikus zenekarát is vezényelte már, most láthattam őt élőben.

Tenor szólót énekelt a Nagyváradon született Szappanos Tibor.

Az ukrán származású Lena Belkina énekelte az alt szólamot a szólisták között.

A magyar zeneszerző Eröd Iván fia, a Bécsben született Eröd Adrian bariton hangja színezte még szebbé és színesebbé az előadást.

A szlovák Peter Mikulás basszus hangját a Miskolci Nemzeti Színházban hallhatták a Don Giovanni c. operában a hazai zenekedvelők.

Ehhez a parádés szereposztáshoz járult hozzá a több mint 70 tagból álló vegyeskar, és a szimfonikus zenekar. A kórus nemrégen még a londoni Royal Albert Hall-ban lépett fel. Bejárták Európát. 

Sok gondolat cikázott a fejemben. Ennyi különböző helyről érkező ember, akiknek egészen más az anyanyelve, más kultúrát hordoznak magukban, mégis ennyire együtt tudnak dolgozni.

A kotta mindenhol kotta, és szerencsére sokan tudják olvasni. Milyen jó, hogy ez a fajta olvasás nem csak a hangjegyek lejátszását jelenti. Sok minden van e mögött. A kottából ki lehet olvasni még érzéseket, üzeneteket. Motiválhat, reményt adhat, boldoggá tehet néhány pillanatra.

A zenészek a világban példát mutatnak. Mutatják, hogy van máshogy is. Lehet létezni együtt úgy, hogy egy jó célt akarunk elérni. Megszólaljon egy zenemű, úgy, ahogy kell. Ehhez azonban mindenkinek azt kell tennie, amiben a legjobb.

A karmester akkor jó, ha van humora, ha érti a dolgát, s tudja, hogy nincs szuper előadás zenekar, kórus nélkül. Hiába „telleget” a pulpituson, ha nem tisztelik, mert nem adja meg a kellő megbecsülést, tiszteletet a zenekarának. A kettő csak együtt ér valamit.

Mindegy, ki honnan jön, mindegy, hol tanult, és mindegy, hogy milyen a bőrszíne. A zenészek ezt jól tudják, és irányt mutatnak a hallgatóknak. S az eredmény egy csoda, amely magával ragadja azokat, akik ott vannak és részesei a hangok áradatának.

Kár keresztülhúzni a jó elképzeléseket, megakadályozni a kultúra áramlását, mert ettől csak többek lehetünk.

Percekig tapsoltunk, az emberek arca kisimult, mosolyogtak, szemük csillogott.

Köszönöm a lehetőséget, hogy megtapasztalhattam, mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan.

M

fotó: https://www.facebook.com/pg/SlovakPhil/photos/?tab=album&album_id=1503241339754447

Deák Viola Helena

Valahol

Ezzel a dallal emléket szeretnék állítani. Emléket, mely sajnos már csak emlék.

A gyermekek iskolába járnak, nyolc évig velük vagyunk, aztán tovább mennek. Elengedjük őket és reméljük, jó úton járnak majd tovább.

Volt egy kis csapat, akikkel megéltünk örömet, bánatot. Mindenki olyan szerepet kapott, amiről tudtam, képes rá, jó lesz benne. Játszott közöttünk egy szótlan fiú, nem volt egy mondata sem a darabban, de mégis fontos volt. Olyan odaadással élte bele magát a szerepbe, s szokása szerint sokszor megnevettetett bennünket.

Aztán ahogy az lenni szokott, mindenki ment a maga útjára, nem láttuk egymást már olyan gyakran.

Senki nem számított arra, hogy a mi szótlan Meglökőnk tényleg elmegy oda, ahol az örökre szépek élnek.

Mégis megtörtént. A dalt most neki énekeljük, és mindenkinek, akikre nem csak ilyenkor gondolunk.

Örökre velünk maradsz, Krisztián. Szeretettel gondolunk Rád.

M

A fotókat az emlékoldalról vettem le, Scháling Anita készítette a tájfotókat, a többi pedig a Varázskönyvből származik. 

Enyém a pálya

A mai dalt T-Müller énekeli a Padlásban. Ludvig Tibor játszotta a szerepet, és most is ő énekelte fel ezt az érdekes mondanivalóval rendelkező részletet.

A házban lakó férfi unatkozik. Senki nem szereti, kerülik a találkozást is a kellemetlen emberrel.

Egész napját mások megfigyelésével tölti. Azt hiszi, hogyha fenyegetőzik, és kiabál, majd tisztelni fogják. Állandóan azon töri a fejét, kinek hogyan tud rosszat okozni, hogyan tudja megakadályozni a haladást, az újításokat, hogy tud gátat szabni a jó cselekedeteknek.

Feltett szándéka, a lakók életének megszomorítása, mert ő nem képes szeretni, nem kreatív, egyáltalán nincs fantáziája, de tele van gyűlölettel.

Megkeseredett, rosszindulatú ember, aki azt hiszi, neki kell megmentenie mindent és mindenkit, s az ő munkája a legfontosabb a világon.

Csak rosszat képes feltételezni mindenkiről, s emiatt elviselhetetlenül megnehezíti mások mindennapjait.

Gondolatai szürkék, hatalomvágya mértéktelen. Azt gondolja, mindent el tud intézni, mert vannak kapcsolatai.

Mindenki tudja, milyen ember, de senki nem mondja el neki. Inkább kerülik, és arra várnak, hátha egyszer abba hagyja, és megváltozik.

Sokszor sikerül lóvá tenni, mert korlátolt és beszűkült gondolkodásának és hatalmas gőgjének köszönhetően könnyen bedől minden ostobaságnak.

A fotókat Scháling Anita és Ludvig Tibor készítette. A többi kép a Varázskönyvből származik.

M

20 éve már

Olyan sok minden történt 1997-ben. Többek között előadtuk a Padlás c. zenés darabot.

Lelkes fiatalokkal készültünk hónapokig, küzdöttünk meg a sok „jóakaróval”, és hoztuk létre végül a produkciót.

Nem volt sok mindenünk. Pénzünk a legkevesebb, de akartuk, és megcsináltuk.

Szokásunkhoz híven, összeszedtük a jelmezeket, a díszletet, és elkészültünk. Rajkán és Bezenyén tartottunk bemutatót, s megtapasztaltuk, milyen itthon és milyen máshol szerepelni.

Ezen az őszön felvettük a dalokat, most már a Vox Carissimával és a Rose-zal, s mielőtt a hagyományos Zenés Adventi Naptár ideje eljön, ezekből a zenékből osztunk majd meg részleteket.

Jó visszagondolni azokra a napokra, sokat nevettünk, mérgelődtünk, és tanultunk is. Legyetek részei ennek az emlékezésnek, s ha van kedvetek, hallgassátok meg a dalokat, s nézegessétek meg a régi fotókat, milyen volt egykor.

Egykor, amikor:

Rádi volt Bazsó Ádám

Süni: Borsodi Klaudia

Nagymama: Gyimóti Barbara

T-Müller: Ludvig Tibor

Herceg: Ments Orsolya

Törpe: Ludvig Frida

Kölyök: Magyar Dezső

Meglökő: Molnár Krisztián

Révész: Wilhelm Szilveszter

Detektív: Juhász Gábor

Üteg: Gaszner Richárd

Robinson: Novák Erika

A rajz Horváthné Bekes Viktória alkotása, a pókhálós fotókat Scháling Anita készítette. Köszönet érte!

Remélem Ti, egykori szereplők is örültök a felvételeknek, és szép gondolatokat őriztek magatokban erről az időszakról.

Jó szórakozást a felvételekhez!

M

Elnémul a dal

Naponta érnek bennünket rossz hírek. Reggel felébredünk, és eltervezzük, mit teszünk. Aztán elindulunk, és valahogy minden másképpen történik.

Ömlik ránk egy értékrend, mely számára nem fontos semmi. Nehéz ellenállni és megtartani azokat a tanításokat, melyeket elődeink átadtak nekünk.

Nehéz, mert élni kell valamiből, mert fenn kell maradni. Nehéz, mert mérlegelni kell, mikor mi a fontos.

Megalkudni, feladni mindent, mosolyogni ahhoz is, amiről tudjuk, hogy káros, hogy végzetes, de cserébe remélni, hogy legalább kedvesek lesznek velünk, és megmarad a munkánk… vagy kitartani.

Ha az utóbbit választjuk, a nehezebb úton járunk. Akkor jönnek a mindennapos megalázások, a kiszúrások, a szidások. Szembe kell néznünk azokkal, akik nem tűrnek meg más véleményt, csak a sajátjukat, fel kell készülnünk arra, hogy kiforgatják a szavainkat, hogy amit teszünk és mondunk, mások számára csak rossz lehet, mert úgy akarják.

S tudnunk kell, hogy ez a gyötrődés vége láthatatlan.

Sokat gondolkodom azon, miért látom, hogy az emberek mindenfelé pusztítanak és tönkre teszik azt, ami másoknak fontos, hasznos. Azon tűnődöm, miért érez örömöt valaki akkor, ha el tudja rontani egy jól és kitartóan elvégzett munkával elért eredmény ünneplését.

Miért baj az, ha valami jól működik, ha valaki éveken át szívvel-lélekkel teszi a dolgát? Miért kell megakadályozni, megszűntetni azt, ami bevált, ami annyi jót ad gyermeknek és felnőttnek?

Miért kell büntetni azt, aki felhívja a figyelmet arra, ha rossz irányba fordulnak a dolgok?

S főleg, miért nem lehet elviselni, és értékelni, ha valaki nem csak szavakkal szereti a hazáját?

Ez a dal egy kifejezhetetlenül szomorú időszakomban keletkezett. Azóta sem ocsúdtam fel belőle, mert annyira reménytelennek tartom azt, ami körülvesz.

Megszületett egy gondolatmenet, egy felkiáltás, egy segélykérés.

Én így tudok felkiáltani, zenével, így gondolkodom, és így kérek segítséget, mert nekem nincs más eszközöm, nincs más lehetőségem, nincs más utam.

Egy csepp reményem maradt még. Talán sokan meghallgatjátok a dalt, és sokan értitek, miről szól. Az előadók nevét nem említem, de nem önös érdekek miatt, inkább féltem őket. Megható volt, amikor a felvétel készült, megható, mert összefogtunk kicsit, és megéreztem, milyen az, ha nem vagyok egyedül, amikor jót akarok elérni. De ezt úgyis hiába mondom azoknak, akik ezt nem érthetik meg.

Hallgassátok meg a dalt, s ha visszatartana bárkit is az, hogy akkor majd én ezen meggazdagodom, hát elárulom, hogy ez eddig sem történt meg, és most már tudom, hogy soha nem fogok azért pénzt kapni, mert többet dolgozom, mint amennyit elvárhatnak tőlem.

S rá kellene már jönni arra is, hogy ez az egész nem rólam szól, csak azért írok egyesszám első személyben, mert így csak én vagyok támadható, más nem.

Úgyhogy csak bátran. Nem kerül semmibe, de talán, talán volt értelme. S ha már úgyis elnémul a dal, akkor legalább így némuljon el.

Mert tudjátok, nem gondoltam volna tavaly, hogy az lesz az utolsó adventi koncert, az utolsó tavaszi koncert, az utolsó vidám felvételek, az utolsó zenetábor. Mégis így lett, pedig bírnék még ennél sokkal többet is. Vannak dolgok, amiket nem lehet máshol csinálni, mert az rontaná a színvonalat, elvenné a bensőséges, kedves, szeretetteljes hangulatot, s levinné egy primitív, felvállalhatatlan irányba az egészet.

Most megosztom Veletek a dalt, mert csak így tudom megosztani Veletek. Megosztom vele az érzéseket, a hangulatot.

S a dallal együtt még azért egy kicsit, egy egészen kicsit reménykedem is.

M

Szeptember 16.

Esős reggelre ébredtünk ma. Drukkoltam, hogy kora estére ne sírjon már az ég ennyire, de sajnos nem volt kegyes az időjárás a Hőnel Béla emléktáblájának avatására megjelentekkel.

Egy héttel ezelőtt ért az a megtiszteltetés, hogy meghívót kaptam erre az eseményre. A Posta épülete előtt kisebb esernyős csapat jött össze.

Miközben figyeltem a beszédet, hallgattam az énekeket, sok gondolat jutott eszembe.

Mennyit ér egy ember élete? Mi az, amitől emlékeznek rá akkor is, ha már nincs közöttük? S mitől függ az, hogy valaki nem vész a feledés homályába?

Sokan foglalkoznak ezzel, többen, mint bevallják. Vannak, akik alkotnak, festenek, zenét írnak, verseket költenek, kutatnak, felfedeznek, feltalálnak, gyógyítanak, tanítanak, vagy éppen küzdenek valamiért, ami számukra és az emberek számára fontos.

Vannak, akik úgy maradnak meg az emlékekben, hogy tönkretettek, elpusztítottak, öltek, gyűlöltek.

Beregszászi Balázs sok éves, kitartó munkájának és igyekezetének eredménye ez az emléktábla, mely most már minden arra járó figyelmét felhívja arra, hogy élt egykor egy ember, akit először csak egy valaki nem akart elfelejteni, de aztán elérte, hogy mások se tegyék meg ezt többé.

Ezekben az épületekben van valami mesés, valami álmodozó.

A mi rajkai óvodánkat is ő tervezte. (Ami a mai orvosi rendelőnek ad otthont.) Egyedi ház ez, ahol egykor pici gyermekek zsivaját hallották a falak, könnyeiket törölgették az óvónénik. A gyermekek rajzaiban láthatunk ilyen várkastélyokat, ahol a királyfi és a királylány kiállják a próbáikat, és aztán egymáséi lesznek a történet végén. Rendkívül találó díszítő elemekkel, pici tornyokkal tanúsítja számunkra, hogy volt idő, amikor nagy gondot fordítottak arra, hogy milyen helyen töltik a gyermekek napjaik egy részét.

Az általa megálmodott evangélikus templom tornya alázatosan simul hozzá a korábban felépített épülethez.

Egy emléktábla nem a világ. Gondolhatná az ember, pedig jelentőséggel bír. Üzenete van minden ember számára. Üzeni, hogy vigyázzatok. Vigyázzatok, mert ha nem becsülitek elődeiteket, nem őrzitek munkáikat, nem tanultok tőlük, akkor baj lesz.

Nagy baj. Mert baj van ott, ahol nem számít a múlt, baj van ott, ahol a nemtörődömség, és a közöny lepi be az emberek lelkét. Baj van ott, ahol senkit nem érdekel egy ilyen tábla, baj van ott, ahol az épületek, a növények csak nehézséget jelentenek, eldózerolandó jelentéktelenséggé alakítják őket.

S nagy baj van ott, ahol elítélik, kinevetik, és szentimentálisnak bélyegzik azt, aki elsírja magát akkor, ha kiderül, hogy ismét pusztítani akarnak.

Ma, ezen a napon, történt egy, a világ számára apró mozzanat, melyből tanulnunk kellene.

Falunkban számtalan emléktábla mutathatná az ideérkezőknek, akik semmit nem tudnak rólunk, hagyományainkról, életünkről, hogy milyen volt régen. S talán felróhatjátok nekem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok a múltnak. Lehet. De tudom, egészen biztos vagyok abban, hogy ott, ahol hagyják, hogy csendben eltűnjön minden, ami miatt mi most élhetünk itt, ahol elűzik azokat, akik mernek nemet mondani, mernek harcolni, ott nincs remény.

Az eső lassan alább hagyott, az ég kitisztult, és hazafelé megláttam egy napsugarat az úton. Küzdeni kell. Muszáj. Becsülni kell azokat, akik éveket töltenek el azzal, hogy végig járják a bürokrácia alagútjait, figyelni kell azokra, akik megtalálják az értékeket, s megpróbálják megőrizni. Nem maguk számára teszik ezt.

Van ebben valami különös érzés, mely nehezen magyarázható. Az ember szeretné, ha mást is elkapna a hév, ha sokkal többen állnának ott ilyenkor, és emlékeznének vissza egy férfira, akinek életműve ma is meghatározó, aki ilyen sok településnek alkotott olyan épületet, amely csak ott van, egyedi, és megismételhetetlen.

S remélem mindig lesz egy-egy olyan megszállott, akinek mindegy, hogy hányan szidják, mindegy, hogy mennyien gurítanak elé nagyobbnál nagyobb akadály, aki nem törődik azzal, hogy mennyi ideje megy el arra, hogy kikerülje, átugorja, vagy éppen megoldja a legközelebbi problémát annak érdekében, hogy elérje célját. Azt a célt, mely mindenkinek jó, melytől szebb lesz valami, élhetőbb, emberibb. Remélem mindig lesz valaki, aki eltűri, ha éppen csökönyösnek, akaratosnak, vagy éppen kiállhatatlannak nevezik, aki akkor is halad az útján, ha már minden ellene van, akit nem érdekel, hányan igyekeznek minden erejükkel megakadályozni, amit akar.

Mert tudjátok, tőlük mozdul jófelé az emberek gondolkodása. Miattuk maradnak meg az emlékek, általuk marad közöttünk az a bizonyos remény.

Ma egy ilyen felrázós egy órát kaptunk, mely megmutatta, hogy nem szabad feladni, s a nehezebb utat kell választani.

Köszönjük!

M

fotó: http://www.bebecomestilo.com/o-que-fazer-com-criancas-em-um-dia-de-chuva-em-miami/comprar-e-passeios-em-miami/ 

Szeretet

Manapság, ha valaki kiejti ezt a szót, a legkevesebb, hogy megmosolyogják. Van, aki ilyenkor nyálasnak, túlzásnak hiszi a róla szóló mondatokat. Akadnak szép számban olyanok is, akik még a gondolatától is irtóznak, és élnek emberek, akik félnek tőle.

Ha kimondom, védtelenné válok, sebezhető leszek. Ha ezt érzem, kiderül, és kihasználnak, felhasználnak, vagy így győznek le. Ha megtudják, hogy van bennem, végem.

De ha nem teszem, akkor jön csak a még nagyobb baj. Mit tegyek hát? Mutassam ki? Mondjam el? Titkoljam, és legyek kőkemény, megközelíthetetlen?

Mindenképpen szenvedés és gyötrelem vár az emberre, mindegy, hogyan dönt. A két út között van viszont egy óriási különbség. Ez egyik hozadéka a boldog pillanatok megélése, a másiké a magány, és a gyűlölet.

Mert, ha a szeretetet nem engedjük magunkba, annyira égetően érezzük hiányát, hogy kitöltjük az űrt a gyűlölettel. Elkezdünk mindenkit bántani, akinél nem érhetjük el, hogy szeressen.

Mindenképpen küzdünk, csak nem mindegy, miért.

Ha nem szeretünk, egyedül maradunk, nagyon egyedül. Onnantól mindegy, mit teszünk. Mert rossz eszközöket választunk, és rossz irányba haladunk. Hiába bizonygatjuk ország, világ előtt, hogy mennyire szeretünk, ha azt más nem érzi. Hiába követeljük, hogy szeressenek, nem fog menni.

Rendelkezhetünk tengernyi pénzzel, vagyonnal, lehetünk akármilyen hatalommal bíró vezető, király, mindegy, minek nevezzük, nem számít.

A szeretetet nem lehet kierőszakolni, nem lehet megvenni, és nem lehet szavakkal bizonygatni. Az emberek félelemből nem tudnak szeretni, pénzért csak megjátsszák az érzéseiket, és az ilyen szavaknak nem hisznek.

Hiába minden, gondolkodhatunk másképpen, de egyet tudnunk kell. A világot, az embereket a szeretet vezérli. Vezérli, akár egy gépet. Ha megkapja, tudni fogja, hogy tovább kell adnia, rájön, hogy minél többet ad, annál többet kap belőle, de annál több ellenkező pólusú érzés is megtámadja, mert a szeretet hiányában tengődő ember irigy lesz rá, utálni fogja, és meg akarja semmisíteni azt, akit körbe vesz ez az érzés.

Mindenki azt akarja, hogy szeressék, de amikor valaki inkább azzal foglalkozik, hogy érvényesüljön a képzeletbeli ranglétrán, s azért dolgozik, hogy mások fölé kerülhessen, mások életéről dönthessen, nem jut ideje arra, hogy saját lelkét szeresse annyira, hogy törődjön vele. Akkor elmúlik az idő a feje fölül, és egyszer csak rájön, hogy minden, amiről azt hitte, fontos, értelmét veszítette, és nem maradt helyette semmi, de semmi a világon.

Még ekkor is van döntési lehetőség, mert soha nem lehetetlen elkezdeni. Csak ilyenkor már nagyon nehéz átalakulni, és megváltozni, és sokan nem is tudják, hogy képesek lennének rá.

Véget nem érő tévutak sorát élik meg, csalódnak, mindenkiben a rosszat látják, kifacsarják a legkedvesebb szavakat is, és a nap minden percében boldogtalanok. Továbbra is azt képzelik, hogyha félelemben tartanak, megvesznek másokat, ha kellő eredménnyel szajkózzák saját igazukat, akkor majd lesz, aki megszereti őket. De nem. Ez nem lehetséges.

Egyszer minden kiderül. Az érzéseket nem lehet fenyegetéssel, gonoszkodással, parancsokkal kierőszakolni.  

Amíg vannak olyan emberek, akik másképpen gondolkodnak, akik elég erősek ahhoz, hogy kimutassák, ha valami nem jó, s minél kevésbé jó valami, annál jobban érzékeltetik, hogy az mennyire nem jó, addig van remény. Van remény arra, hogy mások is észreveszik, és különbséget tudnak tenni a „hatalom szeretete és a szeretet hatalma” között.

Szeressünk hát! Szeressük a kis elsőst, szeressük a nagy serdülőt, szeressük a barátunkat, szerelmünket! Mondjuk el, ha valaki bánt másokat, védjük meg magunkat és a többieket! Álljunk ki a jóért, és ne hagyjuk, hogy gyermekeink szeretet nélkül nőjenek fel!

Ehhez viszont fel kell ismerni, hogy kiben él a szeretet, s ki az, aki esetleg nagyon hihetően tudja hazudni, hogy szeret. Fel kell ismerni, hogy milyen az igazi szeretet, s mikor teszünk jót valakinek. S rá kell éreznünk arra is, hogy jól szeretni figyelemmel, odaadással, de következetességgel, szilárd morális elvekkel, megingathatatlan kitartással lehetséges. Minden más kísérlet csak álca, csak megtévesztés, mely valami rossz felé vezet, melynek tragikus következményei vannak.

S ne feledjük, a szeretet ott van egy zongorán leütött hangban, egy csendes pillantásban, benne van egy gondolatban, egyetlen szóban, de nincs helye az üvöltött mondatokban, menekül az erőszakból, elhagy, ha követeljük, s attól még nincs ott, ha egész nap azt mondjuk mindenkinek, hogy mennyire szeretünk. Attól még az nem igaz, nem valós, mert valami nem attól lesz igaz, hogy éjjel-nappal szajkózzuk. Az igazság nem a mennyiségtől lesz igaz, s nem is attól, hogy hány emberrel tudjuk elhitetni. Lehet, hogy csak egy ember tudja, hogy valami hazugság, mindenki más azt hiszi, igaz, az attól még nem válik igazzá.

Van egy idézet, melyet Gárdonyi Géza írt le, először Koncz Zsuzsától hallottam: „Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, ahol kérik a kezedet. S menj oda, ahol fázik a szeretet.”

Legyünk azok!

M

Fotó: http://www.palabrasdelalma.com/tu-corazon-sabe-cosas-que-tu-mente-no-puede-explicar-1068   

Lehetőség

Minden hónap rendelkezik valami különlegességgel, van, amiről előre tudunk, és léteznek kiszámíthatatlan események is.

A szeptember két csoportra választja az embereket. Az egyiknek ekkor kezdődik egy tanév, a másiknak nem jelent semmit, csak egy újabb hónap, az ősz kezdete.

Mostanra már sikerült elég sok felesleges dolgot megvenni, melyek színesek, szépek, és a gyermekeknek s valljuk be magunknak is naaagyon tetszenek. Mérgelődünk, mert idén sem tudtunk ellenállni egy-egy füzetnek, tolltartónak.

Ismét drágább lett minden, mint tavaly volt, és rájöttünk, milyen gyorsan tönkre ment az is, amire azt mondták, elnyűhetetlen.

Még egy hét, és megszólal a csengő. Benépesednek a termek, melyeket mi már előre kicsinosítottunk.

Várom őket. Hetedikesek lettek. Most kaptam meg az osztályt, és már a továbbtanulás jár a fejükben.

Így repül el az idő, de nem bánom, mert minden percét hasznosan töltöttük együtt.

Az osztály dekorációjához új ötleteket valósítottam meg, hogy amikor bejönnek, érezzék, hogy örülök érkezésüknek, és kellemes perceket tölthessenek el ízlésesen kialakított környezetben.

Műsort próbálunk, mert hamarosan apró népség érkezik a falaink közé, akik hozzák magukkal eddigi életüket, tapasztalataikat, és habzsolni akarják az újdonságokat.

Nem sikerült sokat pihenni, de a tenni akarás ilyenkor segít a fáradtságon, a kétségbeesésen, a félelmen, a féltésen. Az igyekezet, a hivatástudat megkönnyíti az újra kezdést, a megújulást.

Nem feledjük a sok rosszat, de megértjük és lerakjuk, mert a gyermekek iskolatáskája is a benne megbújó tartalomtól nehéz. Lelkünk iskolatáskájából szeptemberre kitesszük azt, amitől elviselhetetlenül nyomná hátunkat a magunk és mások által megpakolt sok minden.

Az elsősök verset mondanak, énekelnek, s nem értik, mi is történik most itt velük, hova hozták őket. De eltelik néhány nap, megismernek a folyosón, mosolyognak, és lassan birtokolni kezdik az iskolát.

Új tanév, új esély, új lehetőség. Új remény arra, hogy jobb lesz. Lehetőség arra, hogy megvalósuljon az összefogás, mely által teljesen ki lehet zárni a káros hatásokat. Összefogás jó érzésű szülőkkel, tanárokkal a gyermekek érdekében.

Mert az iskola a gyermekekről szól. Nem színtere semmilyen negatív gondolatnak, semmilyen pusztításnak, és semmilyen kontárkodásnak.

Mindegy, hányan élünk itt még, mennyien maradtunk. Az a fontos, hogy akik itt vannak, mit tesznek, és annak milyen hatása van a továbbiakra.

Sokan mentek el, máshol élnek, de maradtunk még elegen ahhoz, hogy a jó érdekében összetartsunk, hogyha kell, kiköveteljük magunknak, hogy békességben, megbecsülésben, szeretetben, félelem és zsarnokság nélkül élhessünk.

Mert hová menjünk? Itt a hazánk, itt a szülőfalunk. Elvágyunk, ha baj van, menni akarunk, ha bántanak, nagyon menni akarunk, s talán megyünk is majd, ha már minden lehetőség, minden igyekezet elveszett. Akkor tovább állunk, és keresünk egy olyan helyet, ahol boldogok lehetünk.

De addig maradunk, és küzdünk.

Kedves Szülők!

Küzdjetek velünk, álljatok mellettünk, segítsetek nekünk. Nem biztos, hogy ugyanúgy gondolkodtok a gyermekek neveléséről, mint mi, nem baj.

Egy a fontos, hogy a gyermekeknek jobb legyen. Ehhez pedig nem üres szavak kellenek, nem fényűző tervek, nem csalóka ígéretek.

Tőletek is függ, hogy milyen tanév előtt állunk. Gyertek, beszélgessünk, keressünk megoldásokat, és győzzük le a káros hatást!

Most még van rá lehetőség, és van rá esély. Használjuk ki, éljünk vele!

Legyen szép a tanévetek, legyen boldog, és szeretetben, megértésben gazdag ez a tíz hónap, hogy aztán egy olyan nyár érkezhessen meg, amelyben önfeledten pihenhetünk, félelem nélkül kapcsolódhatunk ki, és pozitív megerősítésekkel tömhetjük meg a hátunkon viselt iskolatáskáinkat, melyet nem teszünk le az iskola elvégzésével.

M

Fotó: Scháling Anita

Merengés

Jövő héten lesz 30 éve, hogy elkezdődött egy különös, érdekes, nehéz korszak az életemben.

Ahogy elgondolkodtam ezen a néhány éven, mely csak az ember számára jelent hosszú időt, visszaemlékeztem a kezdetekre.

Négy tankönyvem volt, ugyanennyi bakelit lemez, és egy citromsárga műanyag lemezjátszó, mellyel osztályról osztályra mentem, hogy megtartsam az énekórákat.

Aztán egyszer csak nagy öröm ért, és hátra költözhettem a mai kiszene terembe, melyet igyekeztem kidíszíteni, s áthozták az akkori Ifjúsági Házból a fekete Borisov pianinot. Kánaánnak éreztem a helyzetet.

Majd megépült az új szárny, és a leghátsó csücsökben, új teremben lett helye a muzsikának.

1997-ben zeneiskolánk lett, s minden esztendőben tettem valamit, amivel egy-egy lépéssel közelebb kerültem az elképzelésemhez.

Akkor vált folyamatossá az ének tanítás, mikor alsó tagozatban is megkaptam az órákat, és így sokkal könnyebbé vált a felső tagozat munkája és már egészen kis korban felismerhettem a tehetséges gyermekeket, és biztathattam mindenkit a zene szeretetére, és tanulására.

Szerettem volna, ha minden gyermek kezébe adhatok egy hangszert, melyen olyan szinten tud játszani, amennyire ő, saját maga meg akar tanulni s ez meg is történt.

Sok-sok év telt el, sok könny, és sok bántás árán kialakult az ideális helyzet, melyben úgy gondoltam elődeim, Békefi Ernő, Hargitai László, s mindenki, aki zenét tanított a faluban, mint Nader Mária, Puszter János, elégedetten mosolyognak, és talán ők is segítettek abban, onnan fentről, hogy mindez sikerüljön.

Negyedik osztályos voltam, amikor meghalt Hargitai László, az ének tanár. Mindenki azt gondolta, hogy hamarosan betöltik munkahelyét, és folytatódik tovább az, amit ő véghezvitt. Zenekarunk volt, sok-sok hangszerrel, énekkarral. Megjegyzem 400 gyermek járt akkor az iskolába.

A folyamat megtört. Innentől kezdve mindenki tanított éneket, akinek kidobta ezt a feladatot a gép. Emlékszem, számtalanszor előfordult, hogy kikértek a tanítási óráról, hogy szaladjak be egy-egy énekórára, és tanítsam meg azt a dalt, melynek kottáját elém tették.

Hetedikes voltam, amikor női dalárda alakult, s oda jártam dalokat tanítani.

Nyolc éven keresztül senki nem jött ide, vagy inkább nem maradt itt. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki tud éneket tanítani, és nem mindegy, hogy ki tanítja.

Mire visszajöttem hűlt helye volt a hangszereknek, a kottáknak, és a tudásnak is. A zongorákkal be lehetett fűteni, mert teljesen tönkre mentek, kettő használhatatlan trombitát találtam, melyet még ma is őrzök a teremben.

Azóta sok év eltelt. Sok tapasztalatot szereztem, és hosszas várakozás után végre olyan helyen tanulhattam, ahol meglátták bennem a tehetséget, és kellőképpen értékelték a szűnni nem akaró tudásvágyamat. Felejthetetlen éveket töltöttem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ének tanszékén, és mindent, amit csak bírtam megtanultam.

Igyekezetemben sokszor szembesültem azzal, hogy másoknak egyáltalán nem fontos a zene, s az utolsó szinten van, a szükségtelenség helyén a zenetanulás. Rájöttem, hogy ennyi év után is az a meghatározó gondolat, miszerint éneket mindenki tud tanítani, és bár a tanítóképzők, óvónőképzők ontják magukból a végzett, de énekelni nem tudó, zenét utáló embereket, nem elég nap, mint nap bizonyítanom, hogy milyen jót tesz a gyermekeknek, ha Kodály elvét követjük, és nem művészeket nevelünk, inkább művészetek között nevelünk.

Megértettem, hogy a szavakat és tetteket ki lehet facsarni addig, amíg mindenki elhiszi, hogy rosszat akarok, megértettem, hogy mit sem számít a tanulás, a tudás, és az, hogy az ének tantárgy egy hangos tantárgy, ahol még a gyengén halló is érzékeli, ha valaki jól teszi a dolgát, vagy sem.

Megértettem, hogy ami számomra annyira fontos, az másoknak nem az. 

Megértettem, hogy vannak családok, ahol tilos gyakorolni egy hangszeren, megértettem, hogy szörnyű nyűg zeneiskolába járni, s megértettem azt is, hogy jobban kellene hajhásznom a versenyeket, és válogatás nélkül kellene szerepeltetnem mindenkit.

Megértettem, hogy mindegy, mennyit küzdök; mindegy, hogy van kis koncert termünk; mindegy, hogy számtalan remek zenetanár tanít nálunk; mindegy, hogy olyan előadásaink annak, amilyen más falvakban nincs; mindegy, hogy a gyermekek olyan csodásan, kedvesen énekelnek, hogy más község nem is álmodhat ilyenről, mert az a lényeg, hogy üvöltsön, ordítson az a gyerek, és utánozza a mai ostoba magukat énekesnek mondó egyéneket, melyeket a média ránk erőszakol.

Megértettem, hogy hiába tanultam meg idősebb kollégáimtól, hogy a gyermekekből nem szabad egoista, önző, hatalom- és pénzéhes felnőtteket nevelni.

Megértettem, hogy nem jó az, ha negyedik osztályra már arról tanulhatunk, hogy milyen volt a görög művészet, vagy a gregorián ének.

Megértettem, hogy nekem tilos könyvet írnom szülőfalum történetéről, s hogy minden, amit eddig elértem, az nem ér semmit.

Nagy fájdalmak közepette megtapasztalhattam, hogy évekig tart megalkotni valamit, és egy perc mindezt megszüntetni, szétrombolni. S megértettem azt is, hogy sokaknak okoz mérhetetlen örömet az, ha ez meg is történik.

Tanultam. Sokat tanultam. Mindenkitől. Attól is, aki gyűlöl, mert nem ért meg, és attól is, aki mellettem van, mert megért.

De tudjátok, én vagyok ott, amikor ülünk a szőnyegen és nekem sírhatnékom van, de a gyermekek rám mosolyognak, és játszunk, énekelünk, én vagyok ott, amikor egy meghallgatott zenéről már egy másodikos is el tudja mondani könnyes szemmel, meghatódva, hogy milyen érzéseket váltott ki belőle a zene. Én érzem az anyukák gondolatait, amikor anyák napján, egy műsoron nagyokat nyelve hallgatják gyermekeik muzsikáját.

Mérhetetlen boldogság együtt zenélni a kollégákkal, tanítványokkal. Elmondhatatlan szépség megélni azt, amikor sok gyakorlás után megszólal egy darab, egy dal. Őrült jó érzés látni, hogy az egyébként százhúsz embert befogadni képes kis Díszterembe nem férnek be a nézők a koncertjeinken.

Nem az a lényeg, hogy hány gyermek tanul zenét, bár én azt szerettem volna, ha minél többen, mert tudom, hogy életre szóló jót kap az, aki csak néhány évet tanul, az a lényeg, hogy akik ezt teszik, jól teszik.

S lehet kérem engem szidni, fenyegetni, lehet panaszkodni rám, lehet gyűlölni, és el is lehet űzni. Lehet mindent lealacsonyítani, mindent semmissé tenni, mindent negatívra fordítani, amit írok, mondok, teszek, lehet rajtam nevetni, és lehet bántani. Mert a hazugsággal szemben tehetetlen vagyok. A gonoszsággal nem bírok elbánni. S oly sokszor érzem, hogy egyedül vagyok az elképzeléseimben, hogy csak nekem fontos az, hogy a gyermekek ilyen szinten kapják a zenei nevelést egészen elsőtől nyolcadikig.

Mindent lehet, de képzeljétek el, milyen lenne egy évzáró, ha a kis elsősök nem játszanának két szólamban furulyáikon, ha a karácsonyi műsorban nem hallatszódna egyetlen zenei hang sem, s ha egy esküvőn nem lehetne vigadni, mert nincs mire táncolni.

Amikor próbálok a kis kórussal, és három szólamban szól a dal, melyet elképzeltem, megírtam, vagy harmonizáltam, az olyan bitangul szép érzés, hogy a könnyem is kicsordul.

Ha mindez megszűnik, és visszatérünk oda, ahol egykor kezdtem, mert szétrombolják a folyamatosságot, mert rossz hírét keltik a zeneiskolának, és lebeszélik a lakosokat arról, hogy ide járjanak, mi lesz akkor?

Elmondom Nektek. Akkor kezdem elölről. S ha nem lesz még lemezjátszó sem? Ha nem lesz hely, ahol énekeljek, ha nem lesz lehetőségem tanítani? Akkor majd az utcán teszem.

Mert tudjátok miért érdemes ezt csinálni? Miért érdemes éjszakákat átvirrasztani, ágyban forgolódva azon gondolkodni, hogyan tovább?

Mert ha csak egyetlen egy család van, csak egyetlen egy szülő van, aki tudja, hogy jó nekik az, amit én adhatok, akkor már megérte.

Mindenki maga dönti el, hogy melyik oldalra áll. A pusztítás, vagy a fejlődés útja az övé. A divat, vagy az érték a sajátja. Mindenki maga dönti el, hogy gyermekét mire neveli. Arra, hogy utálja tanárait, vagy arra, hogy akarjon tanulni. Arra, hogy tudja, mi a jó, vagy, hogy megtanulja, hogy arra forduljon, ahonnan hasznot sejt.

Mindegy. Sokra megtanított a szülőfalum, sokat ütött és próbált elűzni, de maradtam. Az egyetlen még itt lévő tanár vagyok, aki itt született, itt tanult, itt él, soha máshol nem dolgozott, csak itt, és itt is akar maradni.

Mehettem volna máshová, könnyebb is lehetett volna talán. Nembaj.

Manapság szokás mindenkit bántani úgy, hogy semmit nem tudnak az emberről. Szokás kommentekben gyalázni másokat.

Az ember mindig tanul. S hogy hogyan tovább? Nos, ez nem rajtam múlik. Most már csak azon a kitaposott úton kellene haladni, amit előkészítettünk. Már csak meg kellene érteni, hogy ez jó, és hogy ez mindenkinek jó. Már csak rá kellene jönni, hogyha mindez megszűnik, mindenkinek rossz lesz. Kíméletlenül visszavet mindent mélyre.

Rajtatok múlik, hogy mit akartok. Kezetekben van az irányítás. Nekem édesapám azt mondta, amikor megtudta, hogy tanár leszek: Rendben. Legyél tanár, de igyekezz jól csinálni, mert másból már sok van. Szóval én nem alakulhatok az elvárásokhoz, nem mosolyoghatok akkor, ha valamiről tudom, hogy kárt okoz, nem fogadhatom el a pusztítást, nem alkudhatok meg. Ki lehet ezt használni, és ellenem lehet fordítani. Lehet, mert szabad. De nekem nem szabad meghátrálnom, ki kell tartanom akkor is, ha senki nem érti majd meg, hogy miért teszem.

Vannak, akiknek köszönhetem, hogy kibírtam, akik a jóra tanítottak. Nem azért tették, hogy feladjam, hittek bennem és hisznek bennem. S tudjátok mit? Nekem ezek a dolgok fontosak. S hiszem, hogy maradtak még ebben a sokat megélt faluban olyanok, akik értenek engem.

M

Kép forrása: Pajtás újságban rólunk írt cikk

A virágok románca

XIV. Lajos versailles-i kastélya az abszolút hatalom szimbólumává vált.

A király magát a Naphoz hasonlította, balettművésznek tartotta, s egy teljesen új palotát építtetett magának, melyben pompázatos előadásokat rendeztek, esténként Lully zenéjét hallgatták, nappal pedig mesés kertjében sétáltak, megnézték az ünnepélyesen előadott darabokat.

A kert elkészítése bonyolult, és fizikailag is nehéz feladatnak bizonyult, mocsarakat kellett megszűntetni, s a király folyton változó igényeit időre teljesíteni.

Alan Rickman rendezte A virágok románca c. filmet, melyben megláthatjuk, milyen lehetett akkoriban egy ilyen hatalmas vállalkozás megvalósítása.

Még, ha le is szedjük róla a romantikus szálakat, akkor is csodás képi világot láthatunk, hozzá megfelelően szép muzsikát hallhatunk. A rendező, megmutatja nekünk azt a Napkirályt, aki nagyon is emberi vonásokkal rendelkezik.

Olyan magasan ül a trónon, hogy rádöbben, milyen iszonyatosan magányos. Tudja, hogy nem számíthat egyetlen őszinte emberre sem, mert a közel 2000 főből álló udvartartása csupa talpnyalókból áll, és biztos abban is, hogy bár minden kívánságát teljesítik, mégis ő a legsajnálatra méltóbb ember a birodalomban.

A főszereplő kertész hölgy pici kertje maga a nyugalom, a fantázia, s mindenki számára egyértelműen kifejezi lelki világát. Tönkre teszik, amit megalkot, kemény munkával elér, bosszúból, gyűlöletből, féltékenységből, és irigységből szétrombolják a palota kertjében készülő bálhelyszínként funkcionáló részt. André Le Notre a király sokat bántott főkertésze felismeri tehetségét, és megengedi neki, hogy elkészítse tervét.

Sabine de Barra hirtelen szembe találja magát a rideg, számító, törtető, de lusta, pénz- és hataloméhes udvarral, és megismeri a mögötte rejlő mélységes szomorúságot, tragédiákat, álmokat, és vágyakat.

A mű természetesen elkészül, a király elbűvölve áll a helyszínen, de nem ez a film lényege.

Egy olyan udvart látunk, ahol a Lully zenél, Moliére alkot, és még egy sor kiváló művész végzi a dolgát. S bár a király minden áron maradandót akar alkotni, és a saját elképzeléseit véghezvinni, mégis győz mindig a kreativitás, a tehetség és a kitartó munka.

A ma embere talán elképzelhetetlennek tartja már, hogy egy megfélemlített szabad gondolkodó hogyan képes alkotni egy ilyen helyzetben, de az akkor élők is képesek voltak erre.

Ugye senki nem gondolja azt, hogy a király képes lett volna bármilyen évszázadokon át fenn maradó dolgot megteremteni, ha nem állnak mellette azok az értékes emberek, akik értették a dolgukat?

De a király nem a szakáccsal hegedültetett, nem a pékkel varratott ruhát, és nem a szobalánnyal terveztette meg Versailles-t. Nem állt ott a munkálatoknál, és nem akarta elmagyarázni az ott dolgozó munkásoknak, hogyan kell az ásót fogni, nem szólt bele abba, hogy készítik el a lépcsőt, vagy honnan vezetik el a vizet a szökőkúthoz, s nem akarta megmondani, milyen mélyre kell ásni a virágokat, mert nem értett hozzá.

A film hangulatában, mondani valójában egyáltalán nem maradi, elmúlt, és unalmas.

Sőt, nagyon is valóságos, mert ma is nyílnak gyönyörű virágok, s az erős, alkalmazkodó növények fent maradnak, de nem változtatják meg illatukat, s nem hat rájuk sem fenyegetés, sem meggyalázás.

A négy évszak rózsából elég egyetlen szál, illatából egészen pici fuvallat, hogy rájöjjünk az igazi szépségre, s arra, hogy tulajdonképpen semmi sem örök, semmit nem tudunk megalkotni, ha nem rendelkezünk hozzá kellő tudással, türelemmel, szorgalommal, kreativitással. De ha olyan szerencsétlenül jöttünk a világra, hogy egyikből sem kaptunk még csak egy kis szeletet sem, vagy nem volt lehetőségünk kibontakoztatni adottságainkat, akkor legalább tudjuk, hogy ki az, aki kapott belőle, és hagyjuk, hogy a mi dicsőségünkre, a mi gyönyörködésünkre is tegye a dolgát.

Kellemes hétvégi szórakozás megnézni a filmet, melyben ne keressünk sok korhű dolgot, inkább a mondanivaló értelmét találjuk meg, s talán egyben elgondolkodtató lehetőségként tekinthetünk rá. Mindenkinek csak ajánlani tudom, még akkor is, ha előre tudjuk, hogy a kert elkészül minden ármánykodó, becstelen, rongáló igyekezet ellenére. 

M

fotó: http://4evszakfalun.blogspot.hu/2011/07/nyari-szepsegek-kertben.html

Csipke

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Remek kézügyességgel rendelkezett, mindenki megcsodálta alkotásait. Naphosszat dolgozott, szorgalmasan, s szebbnél szebb terítőket horgolt.

Nem követte a divatot, nem akart meggazdagodni, inkább gyönyörködött a szépségekben, melyek ujjai alól kikerültek.

Egyik nap talált a szekrénye mélyén egy gombolyag fonalat. Hófehér, vékony szálú volt, és csak ez az egyetlen egy darab maradt belőle. Nem lehetett boltban kapni, mert valamikor régen még a dédmamája adta neki e szavak kíséretében:

-          Ebből a fonalból csak akkor készíts terítőt, ha már annyira birtoklod a horgolás művészetét, amennyire a legszebb álmodban elképzelted. Akkor tervezd el, mit készítesz, és nagy műgonddal alkosd meg.

Az asszony emlékezett ezekre a gondolatokra, és elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Fejében már összeállt a minta, már akkor tudta, mit készít, amikor a legvékonyabb horgolótűjét kereste hímzéssel díszített kézimunkadobozában.

Mindennap egy kicsit dolgozott rajta. Egy-egy sorral bővült a terítő, s ő közben beszélt hozzá.

-          Egykor majd díszíted valaki asztalát, aki ugyanúgy ámul majd a szépségeden, ahogy én. Örülni fog neked, vigyáz rád, megóv mindentől.

A terítő elkészült. Hallott minden kedves szót, megjegyzett minden bölcs gondolatot, és felkészült arra, amire hivatott volt. De aztán megjelent egy férfi, aki megvette a csipkét, és elvitte otthonába.

A családban nagyon gazdag, hírnévre, hatalomra törekvő emberek éltek. A csipke már az első pillanatban megérezte, hova került. Kitették egy félre eső asztalra, s rá se néztek, nem érdekelte őket, milyen értékes, milyen sok minden van benne, ami hasznos lehetne számukra.

Aztán megérkezett hozzájuk egy vendég, aki nagyon irigyelte vagyonukat, és elhatározta, hogy megszégyeníti a családot. Sok-sok célzott, előre kigondolt mondattal, hangzatos, hízelgő hazugságokkal elhitette velük, hogy az a csipketerítő nem ér semmit, de ő ad nekik egy nagyon divatos, példás szépségű, nagyon drága alkotást, mely minden vendégük számára megmutatja, hogy milyen rangos családot alapítottak.

A családtagok minden szavát elhitték, és boldogan rakták ki a csúnya, mocsoktól foltos rongyot az asztalukra. A mosogatórongy mindig is utálta a csipkét, mert gyűlölte, hogy naphosszat a vízben ázik. Nem engedte ki magából a piszkot, nem hagyta, hogy megtisztítsák. Egyre több szennyeződést viselt magán, egyre csúnyább lett, gyűröttebb. Ezzel együtt gondolatai is sokkal gonoszabbakká váltak, mint egykor, mikor még fehér és tiszta volt.

A csipkét közben bevitték a konyhába, és neki adták a mosogatólánynak, aki innentől vele mosta le a szennyes edényeket. A csipke először nagyon elkeseredett, féltette saját magát, mert attól tartott, a sok munkától megsérül, és ő is olyan koszos lesz, mint a mosogatórongy. Ekkor rájött, hogy a lány minden este kimossa a rongyokat, és kiteszi száradni őket az udvarra. A csipke ilyenkor kiadta magából az összes zsiradékot, minden foltot, és élvezte, ahogy megtisztul. Az udvaron éjszakánként a csillagokban gyönyörködött, s visszaemlékezett alkotója szavaira, melyeket akkor mondott ki, amikor az utolsó öltéssel is végzett.

-          Kicsi csipke, tudd, hogy erősebb vagy, mint gondolod, s akkor is értékes vagy, ha mindenki mást mond. Keresd a szépet, a jót, és álmodj valami olyat, amit nagyon szeretnél.

Így teltek a napok. A csipke minden nap keményen dolgozott, hallgatta a mosogatólány énekét, és örült, hogy segítségével mind edény megtisztulhat. Esténként pedig pihent, álmodozott, és felkészült a következő napra.

Mind eközben a mosogatórongy egyre rosszabbul érezte magát. Unatkozott, és gyűlölte, hogy csak úgy egyedül van, és senki rá sem néz. A szolgálólányok igyekeztek tisztábbra súrolni, de nem sikerült, s mivel a gazda rájuk parancsolt, hogy este vendégek érkeznek, ki is vasalták a rongyot. Emiatt aztán még mélyebbre, még határozottabban belé ívódott az összes mocsok, melyet magába szívott.

A vendégek aztán meg is érkeztek. Körbe néztek a fényűző szalonban, majd meglátták a rongyot éktelenkedni az asztalkán. Furcsán egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Vacsora közben kiborult egy pohár víz, melyet a felszolgáló gyorsan letörölt egy remekbeszabott csipkével.

A vendég uraság gondolkodni kezdett, és azt mondta a házigazdának.

-          Honnan van ez a terítő, melyet a szalonban a kis asztalon tart, uram?

-          Ó, az egy remekmű. Egyik jóakarómtól kaptam, a legújabb párizsi divat. – a vendégeken ekkor már majdnem úrrá lett a kacagás, de nem akarták megsérteni a félre vezetett házigazdát.

-          Értem. – mondta a családfő. – Akkor biztosan nem sértem meg, ha megveszem önöktől azt a csipkét, amivel a szolgálójuk az imént a vizet törölte fel. A házigazda és családja nagyon nevetett, szinte már gúnyosan hangzott a kacagás, de a vendég túl rangos volt ahhoz, hogy nemet mondjanak neki.

-          Természetesen nem hagyom, hogy fizessen érte, az öné lehet, ahogy uraságod kívánja.

A vendég megköszönte a kedvességet, és hazavitte a csipkét. Ott aztán illatos vízben kimosták, kivasalták, és a lányuk asztalára tették, ahol kedvenc macija üldögélt, mikor ő nem játszott vele.

A vendég uraság néhány nappal később visszament meglátogatni a házigazdát, és leült vele beszélgetni egy tea elfogyasztása közben.

-          Nem tudom szó nélkül hagyni uram, hogy önt csúfosan félre vezették.

A házigazda nem értette a mondatot, de csendben hallgatta a folytatást.

-          Önöket gúny és megvetés tárgyává akarták tenni. Megtudhatom, miért tett ki az asztalára mosogató rongyot, és helyette egy nagyon értékes csipkével végeztette el a rongy munkáját?

A házigazda nagyon szégyellte magát. Magyarázkodott, de nem találta igazán a megfelelő szavakat.

-          Jegyezze meg uram a következő bölcsességet! A dolgok nem attól lesznek értékesek, hogy valaki azt mondja róluk, hogy azok, s ugyanígy fordítva is így igaz. Hiába hallja nap, mint nap, hogy valami nem ér semmit, hogy mihaszna, vagy éppen rossz, attól még az lehet pontosan az ellenkezője. S tudja, miért? Nagyon egyszerű. Mert az értékesség belülről fakad. Van mondanivalója, vagy éppen csak szebbé teszi az életünket. Aki fogékony rá, meg is érzi, de mindenképpen hiteles forrásból kell táplálkozni. Különben az ember jóvátehetetlen hibákat követ el, és megsemmisíti a jót, de tartósítja a rosszat.

A házigazda csak bólogatott, s mikor a vendég távozott, leszedette a rongyot az asztalról, s kidobatta a szemétbe. Soha többet nem felejtette el a kis csipkét, és a tanácsot.

A csipke boldogságban élt a lánykánál, mert az még akkor is magával vitte, amikor elköltözött, hogy új életet kezdjen férjével. Elmesélte gyermekeinek, unokáinak, majd dédunokáinak a történetet, s azok is tovább adták a mesévé alakult valóságot, hogy mindenki tanulhasson belőle. A csipke örült, hogy nem csak szép volt, de értékes is. S nem is csak attól, hogy szívvel-lélekkel, nagy szakértelemmel készítették, hanem attól, hogy erősebb volt, mint gondolta, és kitartásával, szorgalmával, és pozitív gondolataival utat mutatott az embereknek, akik ezt azzal hálálták meg, hogy vigyáztak rá, óvták őt, és kedves emlékeik között őrizték hűen a tanulságot: Ne mosogass csipkével, mert akkor a mosogatórongyot kell kitenned az asztalodra. 

M

Fotó: Deák Viola Helena

Szükségtelen

Aprócska, ősz hajú hölgy ül a zongoránál, kezei könnyedén siklanak a billentyűkön, és valami egészen szépséges muzsika hallatszik a teremben.

Rév Lívia 1916. július 5-én született, a csodagyerek még ma is zongorázik, ma sem hagyta abba. Miért is tette volna? Weiner Leó és még sok más, azóta híressé vált tanár tanította, Bartók, Kodály és Dohnányi ültek a vizsgabizottságban, amikor diplomázott. 1946-ban egy versenyre ment Párizsba, ezek után elfelejtették a magyarok. Férjhez ment, gyermekeket szült, s közben elkezdett tanítani. Kurzusokat, tanfolyamokat tartott zenét tanulóknak, és koncertezett szerte a világban.

„42 évig vártam arra, hogy visszahívjanak… mert az én hazám mégis csak itt van.”  

Beleolvasgattam véleményekbe, kritikákba, meghallgattam a felvételeket, melyek róla és játékáról készültek. Hogyan bírta ennyi éven át ebben a könyörtelen zenei világban, ahol annyi okoskodó, annyi kötözködő és rosszindulatú, magát szakértőnek vélő tudálékos ember „működik” tartósítva önmagát saját fontosságának maximális megélésével? Hogy tud még 101 évesen is ilyen lelki tisztasággal játszani, s főleg, miből táplálkozik ez az alázattal teli magabiztossága, s miért nem értik meg a lényeget azok, akik nem értik, s miért értik, akik értik? Mit jelenthet számunkra az ő művészete?

Olyan sokszor használják a művész kifejezést, manapság már mindenki lehet az, ha el tudja hitetni másokkal, hogy az, vagy ha a médiában kimondják róla, hogy az. Messze vagyunk mi a fővárosoktól, messze a kulturális központoktól, messze attól, hogy sokszor találkozhassunk hozzá hasonló igazi művészekkel. Akkor meg minek törjük magunkat?

Azt mondta egyik interjújában, hogy a „zene szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen.” Milyen igaz. De aki a mondat első felénél megáll, nem tudja meg, mi az egész gondolat értelme, pedig pontosan elmondja, és kifejezi azt a vezérfonalat, melyet mi itt ebben a kis csücsökben megélhetünk.

„Először szeresse a zenét.” Hangzik el az üzenet, melyet a növendékek felé intézett, majd a közönséghez is szól: „Keressék azt a zenét, ami a lelkükről szól!” Hát nem gyönyörű?

„A zene lényege mérhetetlen.” Mégis mérik, mindenki úgy, amennyire tudásából kitelik, s érzelmi világa lehetővé teszi számára. Van, aki azt gondolja, az éneklés, a zene annyira nem fontos, hogy már annak ötöst kellene adni, aki egyáltalán bemegy az órára, és mindenki bűnös, és írtandó, aki nem ezt teszi. Nem kellene így gondolkodni.

Olyan egyszerű lenne ez az egész, csak érezni, csak odafigyelni, csak rágondolni. Semmi más. A gyermek játékában sem a hibák száma a fontos, nem az, hogy milyen tempóban játszik, mit játszik, sokkal inkább a hogyan a mérvadó. Ha van benne lélek, van benne szeretet, van benne öröm, és muzsika, akkor már csak a finomítás van hátra.

Mi a cél? Szeresse a zenét, és értse is! Nem úgy, ahogy a kritikusok, úgy értse, ahogy neki szüksége van rá. Ki tudja venni belőle magának a számára fontosat, ami segít neki lenyugodni, ott van, ha szomorú, ha bánatos, ha vidám, ha ünnepel, ha lazít, vagy ha éppen mondani szeretne valamit, de nem képes szavakkal kifejezni. S hogy lehet azt megszeretni? Hát segíteni kell. Segíteni az iskolában, de otthon is. Úgy nem lehet, ha otthon nem szeretik. Innen ered minden, s ebből bontakozik ki a többi idővel, lassan, nem rögtön, de azonnal. Ezt nem lehet a boltban megvenni, a neten megrendelni, de még csak erőszakkal kikövetelni sem.

Művészet van egy kertben, de ott lehet egy becsomagolt dobozban, jelen van egy gonddal elkészített virágcsokorban, akár egy kellő időben elküldött mosolyban, vagy akár egy alaposan elkészített járdában.  Mindegy. Mindenben ott lehet, mindenben, ami gondosan, odafigyelve, lelkiismeretesen készült.

Művészet van az öregedésben is. Igazi művészet, mert nem mindegy, hogyan zajlik le. Rév Lívia tündérként éli meg minden korszakát. Oda akarunk menni hozzá, rámosolyogni, vele lenni, beszívni az összes tudását, melyet át tud adni, azt akarjuk, hogy még soká zongorázzon, és legyen közöttünk. Nem erőszakolja rá magát senkire, csak úgy sugárzik belőle a szeretet és nyugalom.

Segít nekünk abban, hogy ne féljünk az évektől, hogy lássuk, a belső szépség nem kortól függ, s hogy csak a jót, az értékeset érdemes tovább adni. De nem mindegy, hogy ezt hogyan kapjuk meg. A rossz nem lesz attól jó, ha az emberi füleket addig ordítják tele, míg azok meg nem süketülnek, hogy vedd tudomásul, az jó neked, ha belegebedsz, akkor is. 

Nem mindegy, hogyan emlékezünk valakire. Hogy őrülten hiányzik, vagy megkönnyebbülést okoz, ha nem kell vele találkoznunk. Nem mindegy, hogy bele akarunk lépni a lábnyomába, vagy messze kikerüljük. Egyáltalán nem mindegy, hogy azért gondolunk rá, mert nem bírunk szabadulni mérhetetlen gonoszságától, vagy azért, mert velünk van, mert annyira szeretjük, hogy akkor is gondolunk rá, ha messze van tőlünk.

Érdemes megnézni az interjúkat, melyeket vele készítettek. Csak ajánlani tudom, mindenkinek, nem kell hozzá zenésznek lenni.

Megtaláltam mondatai között azt, amelyet meg akarok Veletek osztani. Remélem, értitek, s jól értitek, miért.

„Ne engedjétek, hogy az emberektől elvegyék a zenét! Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert a művészet teszi emberré!”

M

Forrás:

http://www.parlando.hu/2012/2012-3/Marton-Rev.htm

Talán

20 éve már, hogy elkezdődött az első tanév a zeneiskolában, akkor még a Jánossomorjai intézmény kihelyezett tagozataként.

Azóta oly sok minden történt, sok mindennel kellett megbirkóznunk, de sikerült.

Kiváltságos helyzetbe került ezáltal a község is. Sok-sok növendékünk vitte végig az összes tanévet, szép eredményekkel. Többen még utána sem szakítottak a zenével, az énekléssel. Az ének oktatás folyamatos volt, első osztálytól nyolcadikig a lehető legtöbbet fejlődtek, tanultak a gyermekek, s kedvet kaptak a zenetanuláshoz.

A gyermekek létszáma arányait tekintve évről évre nem csökkent többel, mint az elköltözésekből adódó általános iskola létszáma.

Számtalan tanítványunk nyert önbizalmat, lett érzékeny a szép, az esztétikus iránt, meg tudja különböztetni a jó és az igénytelen zenét egymástól, betekintést nyert a művészetek történelmébe.

De nem csak a gyermekek, velük együtt családjaik is koncert látogatóvá váltak, a tanári hangversenyek, növendék hangversenyek által. A tanulók hazavitték magukkal a tudást, és a beszélgetések során tovább adták mindenkinek, akivel találkoztak.

Nem kis öröm látni a nebulókat, hogy igyekeznek bemutatni, mit tanultak, megható látvány végig nézni, ahogy mindenki eljátssza a darabját.

 Mindig biztató, kedves közönség előtt léphettek fel, akik velük együtt izgultak. Nálunk mindenki végig hallgat mindenkit, s az előadás utolsó zeneműjéig tapsolnak, és oda figyelnek a fellépőkre.

Eredményeinket nem érmékben, nem oklevelekben, és nem számokban mérjük, de még csak nem is szidásokban és méltatlankodásokban.

Nem is kell mérni. A zene tanulása nem jár anyagi haszonnal, és nem lesz hatalmas, aki ide jár. Semmi olyan értéket nem ad át, ami manapság divat, s amit ma fontosnak tartanak. Látszólag nem nyújt semmit, és teljesen szükségtelen, s még ráadásul iszonyatosan macerás is.

Zene nélkül is lehet élni, anélkül is van mindennap, hogy az ember nem tud énekelni, vagy játszani egy hangszeren. Jön az a fülbe a ládából, s ráadásul milyen könnyűnek tűnik.

Dicséret mindenkinek, aki szülőként biztatta gyermekét, végig segítette az éveken, és jelen volt mindenhol kedvességével, ahol szükség volt rá. Dicséret azoknak a gyermekeknek, akik velünk voltak, akik megértették, mit kapnak, és az milyen sokat jelent. Dicséret mindenkinek, akik a nehezebb utat választják velünk, akik megvédenek bennünket, akik kiállnak mellettünk.

Ebben a tanévben a 20. évébe lép a zeneiskola. Ünnepelnünk kellene. Díszítsük fel a kis Dísztermünket, mely mindig meghitt, és csodás környezetet biztosított számunkra, vigyük hírül, mennyire örülünk, milyen büszkék vagyunk erre a húsz tanévre! Ünnepeljünk, amíg lehet!

20 év remélhetőleg nem csak múlt, és emlék. Tudjuk, hogy valamit felépíteni és megtartani sokkal, de sokkal nehezebb, mint egy tollvonással, vagy egy dózerral megsemmisíteni azt. Sokkal könnyebb bántani, bosszút állni, tönkre tenni, mint küzdeni a jóért. Nehezebb céltáblaként állni, és tűrni minden mocskot, amit rádobálnak.

Talán sikerült. Talán volt értelme. Talán győzött a kitartás és a szorgalom a lustaság és a rosszindulat felett. Talán.

M

Fotó: Ludvig Tibor

Amikor a szél elfújja a rosszat

A facebook lakó a képekről értesült arról, ami a héten történt. Látott gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket, akik öt napot együtt éltek egy kicsit felújításra szoruló épületben.

Láthatta a mosolyokat, talán megérezte a jó kedvű, aktív tanulást, reményeim szerint megfigyelhette, milyen az, amikor mindenki teljes erőbedobással dolgozik, de mégsem panaszkodik, mert valahogy minden olyan harmonikus.

Azért választottam idén ezt a darabot, mert úgy éreztem, most az általa feldolgozott témáknak érkezett el az ideje. Nagyon szeretném, ha a szereplőkön kívül az a rengeteg néző, aki velünk volt pénteken megértette, mi volt a fontos a hét folyamán.

Nem a pénteki előadás. Az már csak a ráadás, a finom, krémes fehér hab a torta tetején.

Számunkra létfontosságú minden évben megtapasztalni, hogy igen, a gyerekek tudnak még valamiért küzdeni. Képesek arra, hogy szép dolgokat készítsenek, kedvesek, és édesek tudnak lenni, mindenféle hátsó gondolat nélkül, ki tudják mutatni, ha tetszik nekik valami, önállóak, nem kell mindent megtenni helyettük, s létezik még akarás, nem halt ki az összetartás, nem érdekes, hogy ki honnan jött hozzánk, mert itt hirtelen mindenki egyet akar, és ezért megteszi, amit csak tud.

Olyan sok erőt ad ez gyermeknek és felnőttnek egyaránt, főleg akkor, amikor úgy érezzük, lassan kihúzzák a talajt a lábunk alól, ellehetetlenítenek bennünket, s nem tudjuk, hogyan tovább, mert minél többet teszünk, minél jobban akarjuk a jót, annál erősebben ütnek-vágnak bennünket.

Ilyenkor látjuk, hogy jó irányba haladunk akkor is, ha kevesen járjuk ezt az utat, melynek megtételéhez talán nekünk is egy esernyőre lenne szükségünk, hogy kicsit felrepítsen bennünket a magasba, ahol nem kell állandóan kerülgetni azt a rengeteg akadályt, melyet elénk gördítenek.

Az előadás csak a végkifejlet, amikor elkészül minden. Imádom látni, ahogy a gyerekek betöltik a termeket, az udvart, s bármerre megyek, mindenhonnan zeneszó árad felém. Egy teremben ötféle muzsika szól, látszólag összevisszaság, de nincs annál jobb érzés, amikor megkérdezik, mondják: Gyakorolhatok? Ugye jöhetek magához, átvehetjük még egyszer a szólamomat? Vagy: Hagyjatok békén, most tanulom a szövegemet.

Mindennek megvan a maga helye. Olyan szerencsések vagyunk, hogy van, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ahol kihasználhatjuk a lehetőségeinket, ahol biztonságban vagyunk.

Sajnos nem tudom elmondani, milyen érzés ott lenni, velük tölteni az időt, mert manapság divat a szavakat, mondatokat kifacsarni, és rosszá tenni. Lehet, hogy nincs is szükség arra, hogy leírjam, hiszen aki tudni akarja, ott volt, aki pedig becsukja a szemét, és ahogy a darabban is elhangzik, „a felnőttek sokszor az orrukig sem látnak el” annak minden erőm is kevés ahhoz, hogy elmondjam, miből marad ki.

Itt nem a díjért, nem a szereplésért vagyunk. Nincs a résztvevők között fontossági sorrend, mert mindenki egyformán lényeges. Mindegy, hogy egy mondata van, vagy ötven, hogy hol áll, hol ül, teljesen mindegy. A szerepet vállalja, vagy nem, de mindenképpen olyat kap, amire képes lesz 5 napon belül, s amivel egészen biztosan boldogul majd. Ha szívvel lélekkel és odaadással teszi a dolgát, akkor jó lesz az előadás, ha nem, onnantól kezdve tönkre teszi a többiek munkáját is. A tehetség csak egy ajándék, melyet meg kell becsülni, ki kell művelni. Nem jogosít fel semmire, s ha elhanyagoljuk, semmivé foszlik, eltűnik. Szorgalom nélkül nincs értéke, s főleg nem harsány hangoztatásával válik sajátunkká. S nem csak akkor létezik, ha bezsebelünk érte egy rakás medaliont, vagy oklevelet. Mindennek nincs jelentősége, ha nincs mögötte tudás, jó érzés. Akkor az csak annyit ér, mint a gyermekszépségversenyen megkapott korona.  

Mary Poppins nem nyájaskodik, nem hazudja a valótlant, csak azért, hogy népszerű legyen, nem akar tetszeni a szülőknek, nem szolgálja ki a gyerekeket, s nem hagyja magát befolyásolni. De tudja, mi kell Michaelnak és Jane-nek. Ugye nem hisszük, hogy csak csodával lehet ezt megtenni? A gyerekeknek most is igazi szeretetre van szükségük, érző, kedves, odafigyelő apákra, anyákra, akik megtanítják nekik mindazt, amivel szerethető és jó emberekké válnak. A nevelőnő jön és megy, ahogy a gyerekek életében is jönnek-mennek a tanárok. Mindenkitől tanulnak valamit, de legtöbbet szüleiktől sajátítják el. Nem mindegy, hogy mit visznek magukkal. Azt, hogy egy mosollyal megszépíthetik mások és saját napjaikat, vagy hogy hangos kiabálással kikövetelhetik maguknak, amit akarnak. Azt, hogy óvják, ami megadatott, vagy porig zúzzanak össze minden régit, mert az már nem ér semmit. Azt, hogy szeressék a hazájukat, és becsüljék meg azokat, akik még itt élnek velük, esetleg értük, vagy, hogy űzzék a pénz megszerzését, mert akkor hatalmuk lehet mások felett.

Valamit felépíteni, elkészíteni, megtanulni sok idő, mindezt jól tenni még több idő, harc, és küzdelem. Ebben igaza van Mr. Banks-nek. Sokkal könnyebb rombolni, kontárkodni. Lehet, hogy jó érzés bosszút állni, remek elfoglaltság tönkre tenni mások évtizedes munkáját, és mulatságos megfogni az óriási radírt, s addig használni, amíg már kilyukad a papír, amire ráírták azokat a tetteket, melyeket olyanok tesznek, akiket nem szeretnek, de tudok ennél sokkal jobbat.

A kapuink nyitva voltak most is. A Cseresznyefa utca 17-be bárki bejöhetett, és eszeveszettül sokan jöttek. A táborlakók magukkal vitték mélyen, legbelül azt, amit tanultak, s ezeket már hordozzák a lelkükben, csak előre szólok, hogy szörnyen nehéz lesz kiszedni onnan. S lehet, hogy a papagáj esernyő fogantyúnak igaza van, az emberek nem törődnek már Maryvel, amikor minden rendbe jön, és elvégezte a dolgát, de azért mi tudjuk, hogy aki jó neveltetést kap, az felnőtt korában is tudni fogja, hogy a jó erősebb, mint a rossz, s nem ez nem csak a mesében, a történetekben van így. Csak a valóságban több időbe telik, mire mindez bebizonyosodik.

M

fotó: Ludvig Tibor

Erre csak a zenész képes

https://www.youtube.com/channel/UC0M4Ze6hxg20b8zeBB6GdjQ  

Már sokszor bebizonyították a zenészek, hogy másképpen gondolkodnak. Számtalanszor fogtak össze segítségért, véleményük kinyilvánításáért.

Most egy több, mint ezer főből álló produkciót láthattok ezen a linken. Magával ragadó az egész úgy, ahogy van.

Vitathatatlan, hogy erre csak a zenész képes. Bőrszíntől, kortól, nemtől, hovatartozástól, vallástól, zenei képzettség fajtájától, műfajtól teljesen függetlenül mindenki egyszerre muzsikál.

Együtt, nem menőzik senki, nem akar kitűnni, nem akar semmi mást, csak zenélni. Nem irigyek arra, amit a másik tud. 

Mert a zene azért van, hogy játsszuk, a zenélés pedig azért létezik, mert eszméletlenül jó csinálni. 

Mert semmi más nem helyettesíti, nem pótolja, nem lehet mást tenni helyette. Csak a zenéléssel lehet átérezni ezt, csak a zenélés adja meg az embernek ezt, semmi más. Lehet ezen vitatkozni, de csak az nem érti meg, aki még soha nem élte át, akkor meg minek bármi mást mondani.

A zenélést tanulni kell, igen, szorgalommal, kitartással, a kezdetektől, ameddig bírjuk. Tanulni kell, mert hát kérem szépen az látszik, no meg súlyosan hallatszik, ha csak hazudni akarja valaki, hogy tud, de mégsem.

Tanulni kell, és időigényes, de megéri, mert amikor már jól megy, akkor lehet élvezni, elveszni benne, oda adni magad az érzésnek, örülni neki. Nem a sikernek, magának a játéknak, magának a tevékenységnek.

Ez a rengeteg zenész azért is magával ragadó, mert teljes odaadással zenélnek, nem akarják túljátszani egymást, nem akarnak semmit bizonyítani. Együtt játszanak, és valami egészen fenomenális dolog lett belőle.

Nem kis munka volt a hangosítás sem.

A teljes odafigyelés a másikra, a feladom magam, hogy az egész működjön, és közben átélem, megélem, amiben vagyok.

Lehet tőlük tanulni. Kellene tőlük tanulni. Ebből az egy dalból is, mert üzenete van. Sokkal több, mint egy dal. Ez nem csak egy dal, nem csak egy zene.

Erre csak a zenész képes. Még jó, hogy vannak még zenészek, itt is, nálunk a közvetlen közelben. Legyenek is még soká, s hagyjátok, akarjátok, hogy a gyerekeitek is tanulják meg azt a sok mindent, ami a zenélés hozadéka.

Ja, hogy tanulni kell, az meg macerás? Hát igen. Ez van.

M

A szél ide fúj valamit… vagy valakit?

Ezen a nyáron 5 napra beköltözünk a Cseresznyefa utca 17-be a Zene-bóna tábor idejére, július 3-án, hétfőn.

Mr. Banks a családapa egy hatalmas, magas épületben dolgozik. Esténként érkezik haza, gyermekeiről szinte semmit nem tud, de elvárja, hogy minden rendben legyen, hiszen neki nincs ideje ilyen jelentéktelenségekkel foglalkozni. Minden napja egyforma, ugyanaz a rutin, családjában a hierarchia határozza meg a tagok életét. Nem nagyon figyel a feleségére, lényeg, hogy mindenki működjön.

Mrs. Banks, Winnifred,  a szüfrazsett, meggyőződéssel jár az ülésekre, és megpróbálja a háztartást megfelelő módon vezetni.

A gyerekek, egy fiú és egy lány, természetesen csak úgy pusztítják a dajkákat. Egyik szalad a másik után, mert senki nem bírja soká velük. Michael és Jane nagy fantáziával megáldott gyermekek, szeretnének együtt lenni a szüleikkel. Az apa viszont nem tűr érzelmeket maga körül senkitől.

A szomszédban lakó admirális mániákusan ragaszkodik a szokásaihoz akkor is, ha már semmi értelme nincs. Ágyújával az egész ház berendezését megrengeti, ha éppen a pontos időt jelzi.

Ott van még Bert, a kicsit habókos életművész, a nagybácsi, aki annyira tud nevetni, hogy közben lebeg a boldogságtól, s vannak kemény szívű bankárok, szerelmes pingvinek.

A kemény, szürke hétköznapok unalmassága, és szívtelensége közepébe toppan be valaki, aki látszólag csak egy egyszerű dajka. 

A szél kelet felől kezd fújni. A kandallóból felemelkednek az összetépett lapok, melyre a gyermekek leírták, milyen dadust szeretnének, s valahogy minden megváltozik.

Az ajtón csenget egy nevelőnő, aki nem csak a gyermekeknek mutatja meg, milyen a világ valójában, de a felnőttek orrára is jó nagyot koppint.

Megtanítja nekik, hogy minden munkában meg kell keresni a szépet, hogy rend a lelke mindennek, hogy a jó cselekedet sokszor nem kerül semmibe. A felnőttek rájönnek, hogy a nevetés könnyebbé teszi az életet, hogy szeretni kellene egymást, odafigyelni azokra, akik körülöttük élnek.

Mary Poppins következetes, magabiztos, vicces, és tudja, mikor mit kell tennie. Segít, megértő, figyelmes, de nem enged az elveiből. Sem gyereknek sem felnőttnek.

Nem marad soká, mert a nyugati szél elfújja őt, éppen akkor, amikor a család megérti, mit jelent a vidámság, a játék, az összetartozás.

Felölti kabátját, kalapját, bepakol a szőnyegtáskába, és tovább repül valahova, ahol szükség van rá.

Ezen a héten mi is szárnyalunk, mert mindig ezt tesszük, amikor együtt lehetünk, együtt zenélhetünk, játszhatunk.

Gyerekek, felnőttek furcsa napokat töltenek együtt. Nem tudom elmagyarázni annak, aki még nem volt benne. Van célunk, néhány szabályunk, melyet minden tétovázás nélkül be kell tartani, van sok nevetés, sok munka, rengeteg gyakorlás, tanulás, de ilyenkor minden könnyebb.

Könnyebb, mert mindenki azt teszi, amiben jó, de igyekszik kipróbálni magát másban is. Könnyebb, mert elismerjük egymást. Könnyebb, mert tudjuk, minden sikerül, mert ott vagyunk egymásnak. Könnyebb, mert megkönnyítjük egymás dolgát.

A táborba jöhet mindenki, aki szeretne velünk lenni, jelezze nekem. Szeretettel várjuk azokat, akik a Cseresznyefa utca 17-be költöznének, akik a zenélést az éneklést magáért szeretik. Van hely bőven. Pénteken pedig olyan nagy házzá alakítjuk át a helyet, hogy beférjen minden vendég, és ők is kapjanak egy ici-pici varázslatot, melyről természetesen Mary Poppins fog gondoskodni.

M

Fotó: Deák Viola Helena, design: Deák Írisz Hermina

A Szabadság Vándorai visszatértek

Olyan gyorsan elrepült 5 esztendő. Utoljára akkor voltunk így együtt.

Nyolc éven át tanítottam őket, majd 4 évig voltam az osztályfőnökük.

Ők voltak az első olyan osztályom, akiket végig vihettem.

Nagyon vártam, hogy találkozzunk, mert bár néha hallottam róluk, de osztályként régen jöttünk össze.

Tablójuk ott lóg a falon az ének-terem és a mostani osztályom terme között. Mindennap elmegyek előtte, és oda nézek. Mosolyt csalnak az arcomra, mert jó érzés fog el, ha rájuk gondolok.

A tőlük kapott párnácskán még kisebb korukból származik a fotó, mely az egyik székemen pihen a teremben.

Mi történt velük? Milyenné vált az életük? Vajon változtak, vagy még felismerhető bennük az a sok minden, amitől egyediek, megismételhetetlenek, és különlegesek voltak?

Már hetediktől mondogattam a fiúknak, velem csak ülve beszéljenek, mert akkorát nőttek azon a nyáron. Sok mindenen keresztülmentünk, megoldottunk problémákat, kaptak beírást, és dicséretet is bőven. Aztán eljött a ballagás napja. Eljátszottuk a nekik írt dalocskát, közösen elénekeltük az általunk kiválasztott dalt, mely végig kísért bennünket a mindennapokban, bankettet tartottunk, majd mindenki elindult a maga útján.

Ma visszajöttek egy kicsit. Változtak, de rájuk ismertem. Ugyanaz a kedves mosoly, a lányok bájos lénye, a fiúk humora, ugyanaz a hangulat, melytől olyan jó volt velük lenni.

Sokra vitték. Tanulnak most is, ahogy akkor is, ki az iskolában, ki az élet más területén, de küzdenek az álmaikért és nem adták fel. Terveik vannak, és jót akarnak. Keményen dolgoznak, de nem veszítették el a vidámságukat, és egymást sem. Többen barátok maradtak, figyelnek egymásra.

S tudjátok, amikor hazajöttem tőlük arra gondoltam, mindegy, milyen nehéz ez az egész tanítás, mindegy, mennyit gyúrnak, szidnak, aláznak bennünket. Irigyelhetik a nyári szünetet tőlünk, hibáztathatnak bennünket azért is, amit nem tettünk meg. Nem számít. 

De a világon nincs még egy olyan hivatás, ahol ilyet tehetsz. Nincs még egy olyan munka, amit kimondatlan szavakkal, tekintetekkel, mosollyal, apró öleléssel jutalmaznak. Nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok jó dolog történik, és ahol ennyi év után is rájössz arra, hogy amit tettél, az segített, ott van bennük, viszik magukkal, amit mondtál, amit annyira akartál, hogy az övék legyen, mert pénzért nem vehetik meg.

Büszke vagyok Rátok Szabadság Vándorai! Drukkolok Nektek, hogy boldogok legyetek, hogy megtaláljátok az értelmet az életetekben. Jó úton jártok, ami őrülten nehéz, félelmetes, de izgalmas, és kihozhatjátok belőle a legjobbat.

 5 év múlva ismét találkozunk! 

„Néha lelkeden nyiss egy ablakot,

Mert csak így érhetsz utol
Arra nézz, hová vágyad hív,
Mert mi ott leszünk valahol”

M

Fotó: Szabó Csenge