Jövő héten lesz 30 éve, hogy elkezdődött egy különös,
érdekes, nehéz korszak az életemben.
Ahogy elgondolkodtam ezen a néhány éven, mely csak az ember
számára jelent hosszú időt, visszaemlékeztem a kezdetekre.
Négy tankönyvem volt, ugyanennyi bakelit lemez, és egy
citromsárga műanyag lemezjátszó, mellyel osztályról osztályra mentem, hogy
megtartsam az énekórákat.
Aztán egyszer csak nagy öröm ért, és hátra költözhettem a
mai kiszene terembe, melyet igyekeztem kidíszíteni, s áthozták az akkori
Ifjúsági Házból a fekete Borisov pianinot. Kánaánnak éreztem a helyzetet.
Majd megépült az új szárny, és a leghátsó csücsökben, új
teremben lett helye a muzsikának.
1997-ben zeneiskolánk lett, s minden esztendőben tettem
valamit, amivel egy-egy lépéssel közelebb kerültem az elképzelésemhez.
Akkor vált folyamatossá az ének tanítás, mikor alsó
tagozatban is megkaptam az órákat, és így sokkal könnyebbé vált a felső tagozat
munkája és már egészen kis korban felismerhettem a tehetséges gyermekeket, és
biztathattam mindenkit a zene szeretetére, és tanulására.
Szerettem volna, ha minden gyermek kezébe adhatok egy
hangszert, melyen olyan szinten tud játszani, amennyire ő, saját maga meg akar
tanulni s ez meg is történt.
Sok-sok év telt el, sok könny, és sok bántás árán kialakult
az ideális helyzet, melyben úgy gondoltam elődeim, Békefi Ernő, Hargitai
László, s mindenki, aki zenét tanított a faluban, mint Nader Mária, Puszter
János, elégedetten mosolyognak, és talán ők is segítettek abban, onnan fentről,
hogy mindez sikerüljön.
Negyedik osztályos voltam, amikor meghalt Hargitai László,
az ének tanár. Mindenki azt gondolta, hogy hamarosan betöltik munkahelyét, és
folytatódik tovább az, amit ő véghezvitt. Zenekarunk volt, sok-sok hangszerrel,
énekkarral. Megjegyzem 400 gyermek járt akkor az iskolába.
A folyamat megtört. Innentől kezdve mindenki tanított
éneket, akinek kidobta ezt a feladatot a gép. Emlékszem, számtalanszor
előfordult, hogy kikértek a tanítási óráról, hogy szaladjak be egy-egy énekórára,
és tanítsam meg azt a dalt, melynek kottáját elém tették.
Hetedikes voltam, amikor női dalárda alakult, s oda jártam
dalokat tanítani.
Nyolc éven keresztül senki nem jött ide, vagy inkább nem
maradt itt. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki tud éneket tanítani, és nem
mindegy, hogy ki tanítja.
Mire visszajöttem hűlt helye volt a hangszereknek, a
kottáknak, és a tudásnak is. A zongorákkal be lehetett fűteni, mert teljesen
tönkre mentek, kettő használhatatlan trombitát találtam, melyet még ma is őrzök
a teremben.
Azóta sok év eltelt. Sok tapasztalatot szereztem, és hosszas
várakozás után végre olyan helyen tanulhattam, ahol meglátták bennem a
tehetséget, és kellőképpen értékelték a szűnni nem akaró tudásvágyamat. Felejthetetlen
éveket töltöttem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ének tanszékén, és mindent,
amit csak bírtam megtanultam.
Igyekezetemben sokszor szembesültem azzal, hogy másoknak
egyáltalán nem fontos a zene, s az utolsó szinten van, a szükségtelenség helyén
a zenetanulás. Rájöttem, hogy ennyi év után is az a meghatározó gondolat,
miszerint éneket mindenki tud tanítani, és bár a tanítóképzők, óvónőképzők
ontják magukból a végzett, de énekelni nem tudó, zenét utáló embereket, nem
elég nap, mint nap bizonyítanom, hogy milyen jót tesz a gyermekeknek, ha Kodály
elvét követjük, és nem művészeket nevelünk, inkább művészetek között nevelünk.
Megértettem, hogy a szavakat és tetteket ki lehet facsarni
addig, amíg mindenki elhiszi, hogy rosszat akarok, megértettem, hogy mit sem
számít a tanulás, a tudás, és az, hogy az ének tantárgy egy hangos tantárgy,
ahol még a gyengén halló is érzékeli, ha valaki jól teszi a dolgát, vagy sem.
Megértettem, hogy ami számomra annyira fontos, az másoknak
nem az.
Megértettem, hogy vannak családok, ahol tilos gyakorolni egy
hangszeren, megértettem, hogy szörnyű nyűg zeneiskolába járni, s megértettem
azt is, hogy jobban kellene hajhásznom a versenyeket, és válogatás nélkül
kellene szerepeltetnem mindenkit.
Megértettem, hogy mindegy, mennyit küzdök; mindegy, hogy van
kis koncert termünk; mindegy, hogy számtalan remek zenetanár tanít nálunk;
mindegy, hogy olyan előadásaink annak, amilyen más falvakban nincs; mindegy,
hogy a gyermekek olyan csodásan, kedvesen énekelnek, hogy más község nem is
álmodhat ilyenről, mert az a lényeg, hogy üvöltsön, ordítson az a gyerek, és
utánozza a mai ostoba magukat énekesnek mondó egyéneket, melyeket a média ránk
erőszakol.
Megértettem, hogy hiába tanultam meg idősebb kollégáimtól,
hogy a gyermekekből nem szabad egoista, önző, hatalom- és pénzéhes felnőtteket
nevelni.
Megértettem, hogy nem jó az, ha negyedik osztályra már arról
tanulhatunk, hogy milyen volt a görög művészet, vagy a gregorián ének.
Megértettem, hogy nekem tilos könyvet írnom szülőfalum
történetéről, s hogy minden, amit eddig elértem, az nem ér semmit.
Nagy fájdalmak közepette megtapasztalhattam, hogy évekig
tart megalkotni valamit, és egy perc mindezt megszüntetni, szétrombolni. S
megértettem azt is, hogy sokaknak okoz mérhetetlen örömet az, ha ez meg is
történik.
Tanultam. Sokat tanultam. Mindenkitől. Attól is, aki gyűlöl,
mert nem ért meg, és attól is, aki mellettem van, mert megért.
De tudjátok, én vagyok ott, amikor ülünk a szőnyegen és
nekem sírhatnékom van, de a gyermekek rám mosolyognak, és játszunk, énekelünk,
én vagyok ott, amikor egy meghallgatott zenéről már egy másodikos is el tudja
mondani könnyes szemmel, meghatódva, hogy milyen érzéseket váltott ki belőle a
zene. Én érzem az anyukák gondolatait, amikor anyák napján, egy műsoron
nagyokat nyelve hallgatják gyermekeik muzsikáját.
Mérhetetlen boldogság együtt zenélni a kollégákkal,
tanítványokkal. Elmondhatatlan szépség megélni azt, amikor sok gyakorlás után
megszólal egy darab, egy dal. Őrült jó érzés látni, hogy az egyébként százhúsz
embert befogadni képes kis Díszterembe nem férnek be a nézők a koncertjeinken.
Nem az a lényeg, hogy hány gyermek tanul zenét, bár én azt
szerettem volna, ha minél többen, mert tudom, hogy életre szóló jót kap az, aki
csak néhány évet tanul, az a lényeg, hogy akik ezt teszik, jól teszik.
S lehet kérem engem szidni, fenyegetni, lehet panaszkodni
rám, lehet gyűlölni, és el is lehet űzni. Lehet mindent lealacsonyítani,
mindent semmissé tenni, mindent negatívra fordítani, amit írok, mondok, teszek,
lehet rajtam nevetni, és lehet bántani. Mert a hazugsággal szemben tehetetlen
vagyok. A gonoszsággal nem bírok elbánni. S oly sokszor érzem, hogy egyedül
vagyok az elképzeléseimben, hogy csak nekem fontos az, hogy a gyermekek ilyen
szinten kapják a zenei nevelést egészen elsőtől nyolcadikig.
Mindent lehet, de képzeljétek el, milyen lenne egy évzáró,
ha a kis elsősök nem játszanának két szólamban furulyáikon, ha a karácsonyi
műsorban nem hallatszódna egyetlen zenei hang sem, s ha egy esküvőn nem lehetne
vigadni, mert nincs mire táncolni.
Amikor próbálok a kis kórussal, és három szólamban szól a
dal, melyet elképzeltem, megírtam, vagy harmonizáltam, az olyan bitangul szép
érzés, hogy a könnyem is kicsordul.
Ha mindez megszűnik, és visszatérünk oda, ahol egykor
kezdtem, mert szétrombolják a folyamatosságot, mert rossz hírét keltik a
zeneiskolának, és lebeszélik a lakosokat arról, hogy ide járjanak, mi lesz
akkor?
Elmondom Nektek. Akkor kezdem elölről. S ha nem lesz még
lemezjátszó sem? Ha nem lesz hely, ahol énekeljek, ha nem lesz lehetőségem
tanítani? Akkor majd az utcán teszem.
Mert tudjátok miért érdemes ezt csinálni? Miért érdemes
éjszakákat átvirrasztani, ágyban forgolódva azon gondolkodni, hogyan tovább?
Mert ha csak egyetlen egy család van, csak egyetlen egy
szülő van, aki tudja, hogy jó nekik az, amit én adhatok, akkor már megérte.
Mindenki maga dönti el, hogy melyik oldalra áll. A
pusztítás, vagy a fejlődés útja az övé. A divat, vagy az érték a sajátja.
Mindenki maga dönti el, hogy gyermekét mire neveli. Arra, hogy utálja tanárait,
vagy arra, hogy akarjon tanulni. Arra, hogy tudja, mi a jó, vagy, hogy
megtanulja, hogy arra forduljon, ahonnan hasznot sejt.
Mindegy. Sokra megtanított a szülőfalum, sokat ütött és
próbált elűzni, de maradtam. Az egyetlen még itt lévő tanár vagyok, aki itt
született, itt tanult, itt él, soha máshol nem dolgozott, csak itt, és itt is
akar maradni.
Mehettem volna máshová, könnyebb is lehetett volna talán.
Nembaj.
Manapság szokás mindenkit bántani úgy, hogy semmit nem
tudnak az emberről. Szokás kommentekben gyalázni másokat.
Az ember mindig tanul. S hogy hogyan tovább? Nos, ez nem
rajtam múlik. Most már csak azon a kitaposott úton kellene haladni, amit
előkészítettünk. Már csak meg kellene érteni, hogy ez jó, és hogy ez
mindenkinek jó. Már csak rá kellene jönni, hogyha mindez megszűnik, mindenkinek
rossz lesz. Kíméletlenül visszavet mindent mélyre.
Rajtatok múlik, hogy mit akartok. Kezetekben van az
irányítás. Nekem édesapám azt mondta, amikor megtudta, hogy tanár leszek:
Rendben. Legyél tanár, de igyekezz jól csinálni, mert másból már sok van.
Szóval én nem alakulhatok az elvárásokhoz, nem mosolyoghatok akkor, ha
valamiről tudom, hogy kárt okoz, nem fogadhatom el a pusztítást, nem alkudhatok
meg. Ki lehet ezt használni, és ellenem lehet fordítani. Lehet, mert szabad. De
nekem nem szabad meghátrálnom, ki kell tartanom akkor is, ha senki nem érti
majd meg, hogy miért teszem.
Vannak, akiknek köszönhetem, hogy kibírtam, akik a jóra
tanítottak. Nem azért tették, hogy feladjam, hittek bennem és hisznek bennem. S
tudjátok mit? Nekem ezek a dolgok fontosak. S hiszem, hogy maradtak még ebben a
sokat megélt faluban olyanok, akik értenek engem.
M
Kép forrása: Pajtás újságban rólunk írt cikk
