A facebook lakó a képekről értesült arról, ami a héten történt.
Látott gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket, akik öt napot együtt éltek egy
kicsit felújításra szoruló épületben.
Láthatta a mosolyokat, talán megérezte a jó kedvű, aktív
tanulást, reményeim szerint megfigyelhette, milyen az, amikor mindenki teljes
erőbedobással dolgozik, de mégsem panaszkodik, mert valahogy minden olyan
harmonikus.
Azért választottam idén ezt a darabot, mert úgy éreztem,
most az általa feldolgozott témáknak érkezett el az ideje. Nagyon szeretném, ha
a szereplőkön kívül az a rengeteg néző, aki velünk volt pénteken megértette, mi
volt a fontos a hét folyamán.
Nem a pénteki előadás. Az már csak a ráadás, a finom, krémes
fehér hab a torta tetején.
Számunkra létfontosságú minden évben megtapasztalni, hogy
igen, a gyerekek tudnak még valamiért küzdeni. Képesek arra, hogy szép dolgokat
készítsenek, kedvesek, és édesek tudnak lenni, mindenféle hátsó gondolat
nélkül, ki tudják mutatni, ha tetszik nekik valami, önállóak, nem kell mindent
megtenni helyettük, s létezik még akarás, nem halt ki az összetartás, nem
érdekes, hogy ki honnan jött hozzánk, mert itt hirtelen mindenki egyet akar, és
ezért megteszi, amit csak tud.
Olyan sok erőt ad ez gyermeknek és felnőttnek egyaránt,
főleg akkor, amikor úgy érezzük, lassan kihúzzák a talajt a lábunk alól, ellehetetlenítenek
bennünket, s nem tudjuk, hogyan tovább, mert minél többet teszünk, minél jobban
akarjuk a jót, annál erősebben ütnek-vágnak bennünket.
Ilyenkor látjuk, hogy jó irányba haladunk akkor is, ha
kevesen járjuk ezt az utat, melynek megtételéhez talán nekünk is egy esernyőre
lenne szükségünk, hogy kicsit felrepítsen bennünket a magasba, ahol nem kell
állandóan kerülgetni azt a rengeteg akadályt, melyet elénk gördítenek.
Az előadás csak a végkifejlet, amikor elkészül minden.
Imádom látni, ahogy a gyerekek betöltik a termeket, az udvart, s bármerre
megyek, mindenhonnan zeneszó árad felém. Egy teremben ötféle muzsika szól, látszólag
összevisszaság, de nincs annál jobb érzés, amikor megkérdezik, mondják:
Gyakorolhatok? Ugye jöhetek magához, átvehetjük még egyszer a szólamomat? Vagy:
Hagyjatok békén, most tanulom a szövegemet.
Mindennek megvan a maga helye. Olyan szerencsések vagyunk,
hogy van, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ahol kihasználhatjuk a
lehetőségeinket, ahol biztonságban vagyunk.
Sajnos nem tudom elmondani, milyen érzés ott lenni, velük
tölteni az időt, mert manapság divat a szavakat, mondatokat kifacsarni, és
rosszá tenni. Lehet, hogy nincs is szükség arra, hogy leírjam, hiszen aki tudni
akarja, ott volt, aki pedig becsukja a szemét, és ahogy a darabban is
elhangzik, „a felnőttek sokszor az orrukig sem látnak el” annak minden erőm is
kevés ahhoz, hogy elmondjam, miből marad ki.
Itt nem a díjért, nem a szereplésért vagyunk. Nincs a
résztvevők között fontossági sorrend, mert mindenki egyformán lényeges.
Mindegy, hogy egy mondata van, vagy ötven, hogy hol áll, hol ül, teljesen
mindegy. A szerepet vállalja, vagy nem, de mindenképpen olyat kap, amire képes
lesz 5 napon belül, s amivel egészen biztosan boldogul majd. Ha szívvel
lélekkel és odaadással teszi a dolgát, akkor jó lesz az előadás, ha nem,
onnantól kezdve tönkre teszi a többiek munkáját is. A tehetség csak egy
ajándék, melyet meg kell becsülni, ki kell művelni. Nem jogosít fel semmire, s
ha elhanyagoljuk, semmivé foszlik, eltűnik. Szorgalom nélkül nincs értéke, s
főleg nem harsány hangoztatásával válik sajátunkká. S nem csak akkor létezik,
ha bezsebelünk érte egy rakás medaliont, vagy oklevelet. Mindennek nincs
jelentősége, ha nincs mögötte tudás, jó érzés. Akkor az csak annyit ér, mint a
gyermekszépségversenyen megkapott korona.
Mary Poppins nem nyájaskodik, nem hazudja a valótlant, csak
azért, hogy népszerű legyen, nem akar tetszeni a szülőknek, nem szolgálja ki a
gyerekeket, s nem hagyja magát befolyásolni. De tudja, mi kell Michaelnak és
Jane-nek. Ugye nem hisszük, hogy csak csodával lehet ezt megtenni? A
gyerekeknek most is igazi szeretetre van szükségük, érző, kedves, odafigyelő
apákra, anyákra, akik megtanítják nekik mindazt, amivel szerethető és jó
emberekké válnak. A nevelőnő jön és megy, ahogy a gyerekek életében is
jönnek-mennek a tanárok. Mindenkitől tanulnak valamit, de legtöbbet szüleiktől
sajátítják el. Nem mindegy, hogy mit visznek magukkal. Azt, hogy egy mosollyal
megszépíthetik mások és saját napjaikat, vagy hogy hangos kiabálással
kikövetelhetik maguknak, amit akarnak. Azt, hogy óvják, ami megadatott, vagy
porig zúzzanak össze minden régit, mert az már nem ér semmit. Azt, hogy
szeressék a hazájukat, és becsüljék meg azokat, akik még itt élnek velük,
esetleg értük, vagy, hogy űzzék a pénz megszerzését, mert akkor hatalmuk lehet
mások felett.
Valamit felépíteni, elkészíteni, megtanulni sok idő, mindezt
jól tenni még több idő, harc, és küzdelem. Ebben igaza van Mr. Banks-nek.
Sokkal könnyebb rombolni, kontárkodni. Lehet, hogy jó érzés bosszút állni,
remek elfoglaltság tönkre tenni mások évtizedes munkáját, és mulatságos
megfogni az óriási radírt, s addig használni, amíg már kilyukad a papír, amire
ráírták azokat a tetteket, melyeket olyanok tesznek, akiket nem szeretnek, de
tudok ennél sokkal jobbat.
A kapuink nyitva voltak most is. A Cseresznyefa utca 17-be
bárki bejöhetett, és eszeveszettül sokan jöttek. A táborlakók magukkal vitték
mélyen, legbelül azt, amit tanultak, s ezeket már hordozzák a lelkükben, csak
előre szólok, hogy szörnyen nehéz lesz kiszedni onnan. S lehet, hogy a papagáj
esernyő fogantyúnak igaza van, az emberek nem törődnek már Maryvel, amikor
minden rendbe jön, és elvégezte a dolgát, de azért mi tudjuk, hogy aki jó
neveltetést kap, az felnőtt korában is tudni fogja, hogy a jó erősebb, mint a
rossz, s nem ez nem csak a mesében, a történetekben van így. Csak a valóságban
több időbe telik, mire mindez bebizonyosodik.
M
fotó: Ludvig Tibor
