Esős reggelre ébredtünk ma. Drukkoltam, hogy kora estére ne
sírjon már az ég ennyire, de sajnos nem volt kegyes az időjárás a Hőnel Béla
emléktáblájának avatására megjelentekkel.
Egy héttel ezelőtt ért az a megtiszteltetés, hogy meghívót
kaptam erre az eseményre. A Posta épülete előtt kisebb esernyős csapat jött
össze.
Miközben figyeltem a beszédet, hallgattam az énekeket, sok
gondolat jutott eszembe.
Mennyit ér egy ember élete? Mi az, amitől emlékeznek rá
akkor is, ha már nincs közöttük? S mitől függ az, hogy valaki nem vész a
feledés homályába?
Sokan foglalkoznak ezzel, többen, mint bevallják. Vannak,
akik alkotnak, festenek, zenét írnak, verseket költenek, kutatnak, felfedeznek,
feltalálnak, gyógyítanak, tanítanak, vagy éppen küzdenek valamiért, ami
számukra és az emberek számára fontos.
Vannak, akik úgy maradnak meg az emlékekben, hogy
tönkretettek, elpusztítottak, öltek, gyűlöltek.
Beregszászi Balázs sok éves, kitartó munkájának és
igyekezetének eredménye ez az emléktábla, mely most már minden arra járó
figyelmét felhívja arra, hogy élt egykor egy ember, akit először csak egy
valaki nem akart elfelejteni, de aztán elérte, hogy mások se tegyék meg ezt
többé.
Ezekben az épületekben van valami mesés, valami álmodozó.
A mi rajkai óvodánkat is ő tervezte. (Ami a mai orvosi
rendelőnek ad otthont.) Egyedi ház ez, ahol egykor pici gyermekek zsivaját
hallották a falak, könnyeiket törölgették az óvónénik. A gyermekek rajzaiban
láthatunk ilyen várkastélyokat, ahol a királyfi és a királylány kiállják a
próbáikat, és aztán egymáséi lesznek a történet végén. Rendkívül találó díszítő
elemekkel, pici tornyokkal tanúsítja számunkra, hogy volt idő, amikor nagy
gondot fordítottak arra, hogy milyen helyen töltik a gyermekek napjaik egy
részét.
Az általa megálmodott evangélikus templom tornya alázatosan
simul hozzá a korábban felépített épülethez.
Egy emléktábla nem a világ. Gondolhatná az ember, pedig
jelentőséggel bír. Üzenete van minden ember számára. Üzeni, hogy vigyázzatok.
Vigyázzatok, mert ha nem becsülitek elődeiteket, nem őrzitek munkáikat, nem
tanultok tőlük, akkor baj lesz.
Nagy baj. Mert baj van ott, ahol nem számít a múlt, baj van
ott, ahol a nemtörődömség, és a közöny lepi be az emberek lelkét. Baj van ott,
ahol senkit nem érdekel egy ilyen tábla, baj van ott, ahol az épületek, a
növények csak nehézséget jelentenek, eldózerolandó jelentéktelenséggé alakítják
őket.
S nagy baj van ott, ahol elítélik, kinevetik, és
szentimentálisnak bélyegzik azt, aki elsírja magát akkor, ha kiderül, hogy
ismét pusztítani akarnak.
Ma, ezen a napon, történt egy, a világ számára apró
mozzanat, melyből tanulnunk kellene.
Falunkban számtalan emléktábla mutathatná az ideérkezőknek,
akik semmit nem tudnak rólunk, hagyományainkról, életünkről, hogy milyen volt
régen. S talán felróhatjátok nekem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok a
múltnak. Lehet. De tudom, egészen biztos vagyok abban, hogy ott, ahol hagyják,
hogy csendben eltűnjön minden, ami miatt mi most élhetünk itt, ahol elűzik
azokat, akik mernek nemet mondani, mernek harcolni, ott nincs remény.
Az eső lassan alább hagyott, az ég kitisztult, és hazafelé
megláttam egy napsugarat az úton. Küzdeni kell. Muszáj. Becsülni kell azokat,
akik éveket töltenek el azzal, hogy végig járják a bürokrácia alagútjait,
figyelni kell azokra, akik megtalálják az értékeket, s megpróbálják megőrizni.
Nem maguk számára teszik ezt.
Van ebben valami különös érzés, mely nehezen magyarázható.
Az ember szeretné, ha mást is elkapna a hév, ha sokkal többen állnának ott
ilyenkor, és emlékeznének vissza egy férfira, akinek életműve ma is
meghatározó, aki ilyen sok településnek alkotott olyan épületet, amely csak ott
van, egyedi, és megismételhetetlen.
S remélem mindig lesz egy-egy olyan megszállott, akinek
mindegy, hogy hányan szidják, mindegy, hogy mennyien gurítanak elé nagyobbnál
nagyobb akadály, aki nem törődik azzal, hogy mennyi ideje megy el arra, hogy
kikerülje, átugorja, vagy éppen megoldja a legközelebbi problémát annak
érdekében, hogy elérje célját. Azt a célt, mely mindenkinek jó, melytől szebb
lesz valami, élhetőbb, emberibb. Remélem mindig lesz valaki, aki eltűri, ha
éppen csökönyösnek, akaratosnak, vagy éppen kiállhatatlannak nevezik, aki akkor
is halad az útján, ha már minden ellene van, akit nem érdekel, hányan
igyekeznek minden erejükkel megakadályozni, amit akar.
Mert tudjátok, tőlük mozdul jófelé az emberek gondolkodása.
Miattuk maradnak meg az emlékek, általuk marad közöttünk az a bizonyos remény.
Ma egy ilyen felrázós egy órát kaptunk, mely megmutatta,
hogy nem szabad feladni, s a nehezebb utat kell választani.
Köszönjük!
M
