Naponta érnek bennünket rossz hírek. Reggel felébredünk, és
eltervezzük, mit teszünk. Aztán elindulunk, és valahogy minden másképpen
történik.
Ömlik ránk egy értékrend, mely számára nem fontos semmi.
Nehéz ellenállni és megtartani azokat a tanításokat, melyeket elődeink átadtak
nekünk.
Nehéz, mert élni kell valamiből, mert fenn kell maradni.
Nehéz, mert mérlegelni kell, mikor mi a fontos.
Megalkudni, feladni mindent, mosolyogni ahhoz is, amiről
tudjuk, hogy káros, hogy végzetes, de cserébe remélni, hogy legalább kedvesek
lesznek velünk, és megmarad a munkánk… vagy kitartani.
Ha az utóbbit választjuk, a nehezebb úton járunk. Akkor
jönnek a mindennapos megalázások, a kiszúrások, a szidások. Szembe kell néznünk
azokkal, akik nem tűrnek meg más véleményt, csak a sajátjukat, fel kell
készülnünk arra, hogy kiforgatják a szavainkat, hogy amit teszünk és mondunk,
mások számára csak rossz lehet, mert úgy akarják.
S tudnunk kell, hogy ez a gyötrődés vége láthatatlan.
Sokat gondolkodom azon, miért látom, hogy az emberek
mindenfelé pusztítanak és tönkre teszik azt, ami másoknak fontos, hasznos. Azon
tűnődöm, miért érez örömöt valaki akkor, ha el tudja rontani egy jól és
kitartóan elvégzett munkával elért eredmény ünneplését.
Miért baj az, ha valami jól működik, ha valaki éveken át
szívvel-lélekkel teszi a dolgát? Miért kell megakadályozni, megszűntetni azt,
ami bevált, ami annyi jót ad gyermeknek és felnőttnek?
Miért kell büntetni azt, aki felhívja a figyelmet arra, ha
rossz irányba fordulnak a dolgok?
S főleg, miért nem lehet elviselni, és értékelni, ha valaki
nem csak szavakkal szereti a hazáját?
Ez a dal egy kifejezhetetlenül szomorú időszakomban keletkezett.
Azóta sem ocsúdtam fel belőle, mert annyira reménytelennek tartom azt, ami
körülvesz.
Megszületett egy gondolatmenet, egy felkiáltás, egy
segélykérés.
Én így tudok felkiáltani, zenével, így gondolkodom, és így
kérek segítséget, mert nekem nincs más eszközöm, nincs más lehetőségem, nincs
más utam.
Egy csepp reményem maradt még. Talán sokan meghallgatjátok a
dalt, és sokan értitek, miről szól. Az előadók nevét nem említem, de nem önös
érdekek miatt, inkább féltem őket. Megható volt, amikor a felvétel készült,
megható, mert összefogtunk kicsit, és megéreztem, milyen az, ha nem vagyok
egyedül, amikor jót akarok elérni. De ezt úgyis hiába mondom azoknak, akik ezt
nem érthetik meg.
Hallgassátok meg a dalt, s ha visszatartana bárkit is az,
hogy akkor majd én ezen meggazdagodom, hát elárulom, hogy ez eddig sem történt
meg, és most már tudom, hogy soha nem fogok azért pénzt kapni, mert többet
dolgozom, mint amennyit elvárhatnak tőlem.
S rá kellene már jönni arra is, hogy ez az egész nem rólam
szól, csak azért írok egyesszám első személyben, mert így csak én vagyok
támadható, más nem.
Úgyhogy csak bátran. Nem kerül semmibe, de talán, talán volt
értelme. S ha már úgyis elnémul a dal, akkor legalább így némuljon el.
Mert tudjátok, nem gondoltam volna tavaly, hogy az lesz az
utolsó adventi koncert, az utolsó tavaszi koncert, az utolsó vidám felvételek,
az utolsó zenetábor. Mégis így lett, pedig bírnék még ennél sokkal többet is. Vannak
dolgok, amiket nem lehet máshol csinálni, mert az rontaná a színvonalat,
elvenné a bensőséges, kedves, szeretetteljes hangulatot, s levinné egy
primitív, felvállalhatatlan irányba az egészet.
Most megosztom Veletek a dalt, mert csak így tudom
megosztani Veletek. Megosztom vele az érzéseket, a hangulatot.
S a dallal együtt még azért egy kicsit, egy egészen kicsit
reménykedem is.
M
