1931 óta ünneplik a gyermeknapot Magyarországon. Gyermek
hétnek nevezték akkoriban. 1950 óta május utolsó vasárnapján tartják meg.
Először Törökországban ünnepelték meg 1920-ban.
Nagyjából ennyi adat áll rendelkezésünkre, ha tudni
szeretnénk valamit a nap fontosságáról.
Valójában nem is lényeges egy napon
megtartani valamit, ami utána egész évben nem is fontos, vagy talán igazából
még azon a napon sem az.
Tényleg számít az, hogy a gyermekek kívánsága teljesüljön
ezen a napon? Vagy inkább ezt is le kell tudni, ki kell pipálni, meg legyen,
aztán jól van, haladjunk tovább?
A gyereknek úgyis minden tetszik, amiben van édesség, valami
játék, és ennyi.
A hétköznapokról nem is beszélve. Tényleg a gyermekek jó
élete, kedvező fejlődése, lelki békéje, nyugalma a legfontosabb a világon, vagy
iszonyú távol állunk még ettől?
Mindenki másképpen gondolja, mi a jó a gyermekeknek, és
sajnos sokan teljesen rosszul gondolják.
Most nem megyek bele a fizikai bántalmazásba, és sok egyéb
szélsőséges gondolatba, inkább maradjunk a mindennapoknál.
Amikor a gyermek igazából bármit megtehet, csak maradjon
nyugton, és mindent megkap, amit kiejt a száján, mert valamivel kompenzálni
kell, hogy nem lehet vele az ember annyit, amennyit kéne, az jó neki?
Ha egy sereg felesleges dolgot követelnek meg tőle, olyan
szabályokat tartatnak be vele, amelynek semmi értelme, az jó neki?
Ha olyan felnőtt példát lát, ahol mindenki rohan, nem
törődik senkivel, átugrik, átgázol mindenkin, eltapos mindenkit, csak, hogy
saját maga elérje a célját, az jó neki?
Ha az határozza meg egy ember értékét, hogy milyen márkájú
ruhát hord, milyen autóban ül, milyen a háza, és mennyi pénze van, az jó neki?
Ha nincsenek barátai, és senkije, aki meghallgatja a
gondjait, és segít neki, az jó neki?
Ha nem tanulhat művészeteket, mert az pénzkidobás,
felesleges időtöltés, és úgysem ér el semmit az az ember, akinek vannak érzései, van lelkiismerete, az jó neki?
Sorolhatnám a kérdéseket, mi a jó és mi nem, de feleslegesen
tenném. A gyermekneveléssel valahogy úgy vannak az emberek, mint az énekléssel.
Mindenki ért hozzá, és aki valóban ért hozzá, azt pedig nem hallgatják meg,
mert minek. Mindig annak van igaza, aki a legharsányabb, a legakaratosabb, és a legmézes-mázasabban tudja előadni a semmit. Szeretünk hinni nekik, mert nem állítanak szembe a problémákkal, és főleg eszük ágában sincs felhívni a figyelmünket arra, hogy mit teszünk rosszul. Könnyebb, egyszerűbb elhinni, hogy minden rendben van, mint elgondolni, mennyi munkával jár igazán segíteni egy gyereknek, mennyi odafigyelést, és időt igényel az, ha az igazi okokat megtaláljuk, és kitartóan, odaadóan végig visszük a szükséges teendőket. Könnyebb megharagudni arra, aki nem teszi a szépet, inkább segíteni akar, könnyebb azt alázni, szidni, bántani.
Nehéz a gyermekeknek jót tenni, mert vissza kell mennünk a
gyermekkorunkba, és át kell gondolnunk, mi volt jó és mi nem. Ehhez pedig
mélyre kell jutni, nagyon tudni kell, hogy mi hova vezetett, és mire jutottunk
tőle. Nem szabad elhinni a sok hülyeséget, amellyel tele van a net, és az újságok, sokszor még könyvet is írnak a korszakalkotó újításokról, amelyek aztán egy egész nemzedék életére rányomják a bélyegüket. Szóval nehéz gyermeket nevelni, mert vannak akik nagyon magabiztosak a dolgukban, és vannak, akik kételkednek. A magabiztosság sokszor vezet félre, sokszor ad rossz tanácsot, és a nevelésben minden inkább később derül ki, később mutatja meg az eredményét, amikor már sokkal nehezebb javítani rajta.
A gyermeknap a gyermekek napja, próbáljuk meg együtt
eltölteni velük a vasárnapot, úgy, hogy közben érzik az igazi szeretetet, az
igazi törődést, az igazi tiszteletet. Ehhez nem kell méregdrága program, nem
kell messzire menni, nem kell hozzá semmi, csak érzések. S jó lenne, ha ez nem
csak a gyermeknapon lenne így.
Legyen szép a gyermeknapotok együtt!
M
Kép forrása: http://www.pilisszentkereszt.hu/blog/2013/05/gy
