A zeneszerzők és más művészek életéről csak akkor érdemes
olvasni, ha levonjuk a számunkra fontos tanulságokat. Idővel sok minden
változik, legendák születnek, anekdotákat mesélnek egymásnak az emberek róluk,
s lassan már nem is tudjuk kitalálni mi lehetett igaz, és mi kitaláció.
Megpróbálhatunk megfigyeléseink alapján általánosságokat
megállapítani, amely közös mindegyik életben időtől és helytől függetlenül.
A meg nem értettség talán az első helyet foglalja el. Egy
korszak elején a zeneszerzők még az előző vívmányokat, technikákat, stílusjegyeket
is használják, amikor mindenki törtet előre. A virágkorban megjelenik a
teljesen új, más ízlést, és szemléletet igénylő muzsika, majd a végén az előre
mutató, finom újítások mellett az összegzés következik. Mindezt nem egy művész
viszi véghez, mind ugyanazzal a nehézséggel küzd. A közönség nem tudja
befogadni, vagy nem akarja befogadni a zenéjüket. Persze vannak kivételek is.
Nem kevés problémát idéz elő a mellőzöttség, mely a meg nem
értés egyenes következménye. A mában élő ember, legyen az bármelyik időben,
sokszor nem képes, vagy nem néz előbbre néhány nappal sem. Nem foglalkozik
olyan gondolatokkal, amelyekből nem lehet megélni, amely nem ad számára anyagi
biztonságot, jólétet. A művészek ezzel ellentétben újat, mást, eredetit
alkotnak, de ehhez nyitottságra, széles látókörűségre van szükség.
Kihagyhatatlan a következő láncszem, a megélhetés. Voltak
idők, amikor a zenészeket szinte szolgáknak tekintették. Csak nagyon kevesüknek
sikerült elismert, megbecsült emberré válnia a saját életében. Kihasználták
őket, alkalmazták, éhbérért dolgoztatták, vagy éppen nem kaptak semmit, és
örülhettek, hogy a maradék ételt megehetik. Rettenetes életkörülmények között
élték le életüket.
Szilárd kitartásuk a minőség mellett nem könnyítette meg az
életüket. A kontárok és pancserek mindig is jobban boldogultak. Gyorsabban
elkészültek, nem voltak annyira drágák, vagy éppen könnyebben emészthető,
egyszerűbb zenéket írtak. Nem szerette senki, ha rádöbbentették, mennyire
kulturálatlan, tanulatlan, és talán kicsit sem ért az igazi zenéhez.
Gyorsan rátapasztották a zenészre, hogy elviselhetetlen, rossz
természetű, vagy éppen nagyképű. Fenn hordja az orrát, ennek semmi nem elég,
mit akar még, csak nem gondolja, hogy majd ő fogja megmondani, hogy mi legyen
egy operában… az előbb említett kontárok modora behízelgő volt, könnyen
simultak mások természetéhez, felismerték, mikor mit kell mondani, mert a másik
azt akarja hallani, és nem riadtak vissza a legnagyobb hazugságoktól sem. Soha
nem szálltak vitába senkivel, nem ütköztek, nem ellenkeztek, mert nem volt
céljuk, nem volt helyes értékrendjük. Az emberek pedig inkább választották
őket, mert, ha nem cél a színvonal, és nem norma, csak üres fecsegés az
igazság, ha nem fontos a minőség, akkor gyorsan belemagyarázzák a fércmunkába
is a művészi értéket, és mindig található sok-sok ember, aki el is hiszi ezt.
Nem elhanyagolható láncszem az irigyek társasága, mely
minden zeneszerző életében jelen volt. Kinél erősebben, kinél gyengébben, de
ott volt, és hatott rájuk. Megnehezítették, vagy ellehetetlenítették a művészek
életét, sokszor még meg is akadályozták fellépéseiket, alkotásaik bemutatását.
Viszont az ő neveikre a zenetörténészeken kívül nem emlékszik szinte senki, a
művészekkel ellentétben.
A zeneszerzők nagy része elköltözött szülővárosából, mert
nem tudott ott létezni sem. Mert mindig többet ért az, aki messziről jött, az
idegen, akiről semmit nem tudtak. Sokszor még az országot is elhagyták, és
másutt találtak menedéket, megélhetést.
A művszek a mindennapi nehézségekkel csak úgy tudtak
megküzdeni, hogy rendelkeztek bizonyos tulajdonságokkal. Tehetségesek,
szorgalmasak, kitartóak voltak, a kételkedéseik ellenére végül mindig a helyes
utat választották. Nem is tehettek mást, hiszen ez volt a dolguk ezen a Földön.
Melyek tehát a tanulságok? Gondolkodjunk kicsit előre, mert
mai döntéseinknek később látjuk az eredményét. Figyeljünk oda és segítsük
azokat az embereket, akik megmutatják nekünk a szépet, azt, amitől életünk nem
lesz egysíkú, szürke, unalmas és elviselhetetlen. Nem baj, ha nem értünk
mindenhez, s nem baj, ha ezt be is valljuk, magunknak, és másoknak, ha szükséges.
Nem kell megakadályozni azok munkáját, akik jót tesznek nekünk, és másoknak,
kár az időért, fáradtságért, energiáért, mert nem érnek el vele semmit. Az
emberek mindig emlékeznek azokra, akikre emlékezni kell, csak éppen nem
mindegy, hogy úgy marad fenn egy név, hogy igen, ő volt az, akinek sikerült
megakadályoznia, hogy létre jöjjön, elkészüljön, bekövetkezzen valami jó és
fontos az életünkben.
Hányszor kell megismétlődnie permanensen ennyi ember
életében, mire rájövünk, hogy a dolgok akkor mennek jól, ha mindenki azt
teheti, amihez ért, amihez tehetsége van, és amire született? Amíg nem ez a fő
építő eleme életünknek, addig csak színjáték minden, amelyben általában nem az
igazi színészek játsszák a főszerepeket, így aztán nem is értünk a darabból semmit,
elmarad a katarzis élmény, és maximum annyit remélhetünk, hogy közben, vagy a
végén jót röhögünk a színpadon végbe menő szerencsétlenkedésen. Vagy inkább a
sírást választhatjuk. Ez is egy döntés, mely a jövőben mutatja meg az
eredményét.
M
