Januárban jártunk, mindenki fázott. Az eső csak esett,
mintha soha nem akarná abbahagyni.
A vízcseppek egymást félrelökve, versenyt futva siettek az
ablakpárkányon maradni. A nagy tülekedésben nem figyeltek egymásra, csak egy
célt láttak maguk előtt. A legjobb, legbiztosabb helyet megkaparintani.
Keresték a legoptimálisabb pozíciót, ahol nem szárítja fel
őket a Nap melege, mert azt nem szerették. Azt a fajta mindent átjáró,
átváltoztató erőt, mely onnan a magasból érkezett, elviselhetetlennek és
megsemmisítőnek tartották.
Nem élvezhették soká boldogságos helyüket, mert egyszer csak
megjelent a tél, és kiadta szokásos parancsát: Mindent megfagyasztani!
Gyorsan hűlt le a levegő, s a mínusz fokok rövid időn belül
vízcseppek sokaságát ejtették rabságába. A cseppek egy része beletörődött
fogságába, s némán tudomásul vette, nincs mit tenni. Ez van, el kell fogadni.
Akik a peremre kerültek, kívül a nagy összetartozó
többségen, először megijedtek, aztán félni kezdtek. Rosszul érezték magukat,
hogy ők nem tartoznak a magabiztosak közé. Hiába kapaszkodtak, igyekeztek, nem
volt helyük már. Esélyt sem adtak a többiek arra, hogy akár egy aprócska
millimétert biztosítsanak számukra. A fagy fogva tartotta őket is, mozdulatlanságuk
már-már örök érvényűnek hatott.
A párkányon belül lévők nem csüggedtek, vigaszt nyújtott
számukra a gondolat, miszerint jó helyen vannak, legalább nem tűntek el.
Másnap dél felé a nap kisütött és jótékonyan osztogatta melegségét
a távolból. Akik a párkány szélére kerültek érezték a változást. Az egyik
cseppecske megmozdult. Ő volt a legbátrabb.
Mindenki kiabált neki: Maradj már veszteg! Te mindig
kitalálsz valamit. Kapaszkodj, mindegy, milyen rossz helyen vagy. Ne akarj
mást, mint ami van!
Mások szidták: Miért nem jó neked itt a párkány szélén? Ne
légy elégedetlen! Majd meglátod, megkapod a magadét. Megjárod.
A cseppecske csak ennyit mondott: Nem szeretnék beljebb
jutni. Biztosan tudom, hogy vezet út másfelé is, van más megoldás. Szeretem, ha
rám süt a Nap. Nem akarom nélkülözni.
A többiek kérdezték őt: Mi van, ha elpárologsz?
A csepp válaszolt: Nem baj. Inkább, mint tétlenül
beletörődjek abba, ami körülöttem van. Hátha hasznos lehetek. Tartsatok velem!
Elindult lefelé, óvatosan lesiklott a többieken, majd egy
csodás következő pillanatban leesett és szabaddá vált. Érezte, ahogy a Nap
körülöleli, erőt ad neki. Tudta, jól választott, jól döntött.
Tükörként csillogott rajta a fény, a mozdulatlanság, a
rabság eltűnt.
A párkány alatt egy árvácskával teli cserép állt. Erre esett
rá a vízcsepp, majd követte őt a többi is.
Először azok, akik a közelében voltak azelőtt.
Az eddig szomjazó virág nagyon örült a cseppeknek, s cserébe
felemelte fejeit, és kinyitotta szirmait.
Azok, akik a párkány belső részein feküdtek másnapra
eltűntek. Elpárologtak. Nem találkoztak a virággal.
Ez a fotó ezt a pillanatot örökítette meg, amikor a csepp
éppen esni kezdett lefelé. Akár egy gyönyörű üveggolyó.
Mozgás a mozdulatlanságban, egy tiszta hang a csendben, egy
egészen csöppnyi melegség a fagyban, mely megmutatja, lehet másként is.
M
Fotó: Scháling Anita
