Ma ez a kép ihletett meg. Olyan szépségesnek találtam ezt a fotót,
a szobafutókával, mely mögül kikukucskál egy részlet a kovácsoltvas
lépcsőkorlátból.
Mindig elcsodálkozom, amikor látok egy ilyen fotót. Örülök,
hogy a készítője meglátta ezt a pillanatot, és megörökítette. Azért is, mert
boldog érzéssel tölt el, hogy az emberekből nem veszett ki az érzékenység, az
egyszerű szépség meglátása iránt.
Persze nem általánosíthatok, hiszen manapság a legtöbb
odafigyelést a sokszor poénosnak sem nevezhető, gyakran félelmetes, ízléstelen
posztolások kapják, és sokakat nem is érdekel más csak az igénytelenség. S
valahol, kicsit, de csak egy nagyon kicsit meg is tudom érteni őket, hiszen
nagyon nagy mennyiségben ér bennünket ez a fajta lelki és értelmi szennyezés.
Az ilyen képek mégis visszaadják a reményt, és arra biztatnak,
hogy van értelme írni olyan dolgokról is, amelynek elolvasásához idő kell, a
fotók megtekintéséhez el kell gondolkodni, kutatni magunkban ahhoz, hogy
rájöjjünk, mi lakozik benne még azon kívül, hogy szép és hogy valamit, valaki,
valahol, valamikor lefotózott.
A kovácsoltvas technikával már a barokk korban is
találkozhatunk. Aki egy kicsit nyitott szemmel jár, nap, mint nap elmehet olyan
lakóházak mellett, melyek kerítését ily módon készítették el.
Kastélyok főbejáratánál hatalmas cirkalmas kapuk hirdetik,
milyen gazdag, befolyásos, arisztokratikus személyek birtokolták a mögötte
elterülő kastélyokat, birtokokat.
Az időjárás hatásaival dacoló anyag megmunkálása férfias
feladat volt. Nem volt rá képes bárki. A végtermék minőségét tekintve a
megrendelők csak a legjobbal érték be. Egyszerinek, leutánozhatatlannak,
megismételhetetlennek kellett lennie. Nem fogadtak el másolatot, vagy
tömegterméket.
Ha végig akarnánk nézni akár csak egy ilyen kaput, elindulna
a szemünk, mint egy labirintusban, és valahol kijutnánk, de rájönnék, hogy egy
részét elkerültük, annyira bonyolult vonalak vezetik a tekintetünket.
Természetesen, ahogy minden alkotó tevékenységben, itt is
megkülönböztetünk művészi megmunkálást, és díszítő jellegű sorozat munkákat.
Egy biztos, hogy az akantuszlevelek, indák, virágok, kagyló-
és lángnyelvmotívumok, csigás minták, behálózzák környezetünket.
Bútorok, kapuk, díszek, lépcsőkorlátok, sírkeresztek
ékeiként jelennek meg ma is a kovácsoltvas technikával készült alkotások.
A netre beírva ezt a szót már nem is találunk mást, mint
hirdetéseket, ki, hol és milyen termékeket kínál. Annyira divatba jött.
Hogy kinek mi tetszik, saját maga dönti el. Szerencsére
mindenki válogathat szabadon ízlése szerint. A tévéhez jár távkapcsoló, a
számítógépek kezelésénél az egérrel vezérelhetjük, mit akarunk megnézni, és mit
nem. Mindenki maga választ, és maga dönti el, mi költözhet be a gondolkodásába,
és mit taszít ki.
Így én is csak azt tudom ajánlani, arra tudok igent mondani,
ami nekem tetszik. S ez a fotó nagyon megfogta a szívemet.
Az első pillantásra úgy éreztem, mintha az a kis csigavonal
rám kacsintana, akár egy incselkedő, huncut kisgyermek, aki a bújócskából rám
néz, és azt mondja: Nézd csak, ebből a faggyal, tűző nappal, esővel dacoló
fémből az ember ilyen kecses, ehhez a futókához hasonlatos műveket tud alkotni.
Sokszor a nevüket sem tudjuk, mert az emberi emlékezet
olykor igazságtalanul nem őrzi meg az arra érdemeseket.
M
Fotó: Ódor Alexandra
