Amikor megláttam ezt a fotót, egészen elcsodálkoztam rajta. Akár
egy vasból készített erős, kemény fegyver.
Egy ág, mely tüskéket növesztett. Megerősödött, vagy
gyengébb lett általa? Szebbé vált, vagy elcsúfította magát? Elérte a célját,
vagy tévútra került?
Gyönyörű, semmi kétség, de félelmetes is. Megközelíthetetlen,
és magányos.
Vajon kinek rosszabb, akit megsért, vagy saját magának?
Ugye nem kétséges, hogy ezek a felvetések nem csupán erre a
tüskés ágra vonatkoznak.
Milyen sok tüskét növesztünk? Mikor bántanak bennünket, s mi
hogy reagálunk rá?
Mit választunk? Láthatatlan, de mindenki által érzékelt
fegyverként is használt éles, szúrós tüskékkel vesszük körbe magunkat, hogy
nehogy sérüljünk, megbántódjunk. De mi van akkor, ha ezek a tüskék aztán
magányossá, netán gonosszá, érzéketlenné tesznek bennünket?
S főleg, ki fogja szépen, lassan leszedegetni ezeket a
tüskéket vállalva, hogy esetleg megszúrjuk őt közben?
Számomra ez a fotó fejezi ki a megoldást.
Ugye milyen egyszerű, és mégis milyen nehéz?
Ha nincs tüske, akkor védtelen vagyok? S ha mázsaszámra
rajzolom a szíveket, és bizonyítgatom, hogy milyen nagy a szeretetem, attól ez
igaz?
Hm. Az ezüstösen, gyémánthoz hasonlóan csillogó hóban ez
csak egy kis jel.
Melyikhez tartozunk?
Mindkét fotón tél van, hideg, fázunk, reszketünk, félünk,
hogy sosem lesz már tavasz, mégis ez a második mennyivel kedvesebb.
Választani lehet, és kell, de ne feledjük, a tüskék nem csak
védenek, hanem sértenek, és magányossá tesznek.
Nincs garancia arra, hogyha belülről a szeretet érzése
melegen tart bennünket, s jót teszünk másokkal, akkor a tüskékkel csak a
természetben, és a fotókon találkozunk.
Ezt a rizikót fel kell vállalni. Hogy miért? Mert ez egész
földi életünk lényege és értelme.
M
Fotó: Scháling Anita
