Mese a vízcseppekről

Januárban jártunk, mindenki fázott. Az eső csak esett, mintha soha nem akarná abbahagyni.

A vízcseppek egymást félrelökve, versenyt futva siettek az ablakpárkányon maradni. A nagy tülekedésben nem figyeltek egymásra, csak egy célt láttak maguk előtt. A legjobb, legbiztosabb helyet megkaparintani.

Keresték a legoptimálisabb pozíciót, ahol nem szárítja fel őket a Nap melege, mert azt nem szerették. Azt a fajta mindent átjáró, átváltoztató erőt, mely onnan a magasból érkezett, elviselhetetlennek és megsemmisítőnek tartották.

Nem élvezhették soká boldogságos helyüket, mert egyszer csak megjelent a tél, és kiadta szokásos parancsát: Mindent megfagyasztani!

Gyorsan hűlt le a levegő, s a mínusz fokok rövid időn belül vízcseppek sokaságát ejtették rabságába. A cseppek egy része beletörődött fogságába, s némán tudomásul vette, nincs mit tenni. Ez van, el kell fogadni.

Akik a peremre kerültek, kívül a nagy összetartozó többségen, először megijedtek, aztán félni kezdtek. Rosszul érezték magukat, hogy ők nem tartoznak a magabiztosak közé. Hiába kapaszkodtak, igyekeztek, nem volt helyük már. Esélyt sem adtak a többiek arra, hogy akár egy aprócska millimétert biztosítsanak számukra. A fagy fogva tartotta őket is, mozdulatlanságuk már-már örök érvényűnek hatott.

A párkányon belül lévők nem csüggedtek, vigaszt nyújtott számukra a gondolat, miszerint jó helyen vannak, legalább nem tűntek el.

Másnap dél felé a nap kisütött és jótékonyan osztogatta melegségét a távolból. Akik a párkány szélére kerültek érezték a változást. Az egyik cseppecske megmozdult. Ő volt a legbátrabb.

Mindenki kiabált neki: Maradj már veszteg! Te mindig kitalálsz valamit. Kapaszkodj, mindegy, milyen rossz helyen vagy. Ne akarj mást, mint ami van!

Mások szidták: Miért nem jó neked itt a párkány szélén? Ne légy elégedetlen! Majd meglátod, megkapod a magadét. Megjárod.

A cseppecske csak ennyit mondott: Nem szeretnék beljebb jutni. Biztosan tudom, hogy vezet út másfelé is, van más megoldás. Szeretem, ha rám süt a Nap. Nem akarom nélkülözni.

A többiek kérdezték őt: Mi van, ha elpárologsz?

A csepp válaszolt: Nem baj. Inkább, mint tétlenül beletörődjek abba, ami körülöttem van. Hátha hasznos lehetek. Tartsatok velem!

Elindult lefelé, óvatosan lesiklott a többieken, majd egy csodás következő pillanatban leesett és szabaddá vált. Érezte, ahogy a Nap körülöleli, erőt ad neki. Tudta, jól választott, jól döntött.

Tükörként csillogott rajta a fény, a mozdulatlanság, a rabság eltűnt.

A párkány alatt egy árvácskával teli cserép állt. Erre esett rá a vízcsepp, majd követte őt a többi is.

Először azok, akik a közelében voltak azelőtt.

Az eddig szomjazó virág nagyon örült a cseppeknek, s cserébe felemelte fejeit, és kinyitotta szirmait.

Azok, akik a párkány belső részein feküdtek másnapra eltűntek. Elpárologtak. Nem találkoztak a virággal.

Ez a fotó ezt a pillanatot örökítette meg, amikor a csepp éppen esni kezdett lefelé. Akár egy gyönyörű üveggolyó.

Mozgás a mozdulatlanságban, egy tiszta hang a csendben, egy egészen csöppnyi melegség a fagyban, mely megmutatja, lehet másként is.

M

Fotó: Scháling Anita

Vivien Holloway: Végtelen horizont

2140-ben járunk, Amerikában. A világ túlélte a harmadik világháborút. Elektromosság csak bizonyos magasságban lehetséges, így sehol a szeretett internet vagy a mobiltelefon. Vissza kellett térni a gőzzel hajtott gépekhez és a légjárókhoz. Bármennyire is fura elképzelni, bizony az élet ment tovább, a kereskedelem fennmaradt.

Becky Dwyer három évvel ezelőtt elvesztett egy játszmát, ami miatt hatalmas döntést kellett meghoznia. Nick Mattock vagy a Lélekvesztőt viszi el magával, vagy Becky fog szolgálni a kapitány légjáróján. A lány tisztában volt vele, hogyha nagybátyja elveszíti a hajóját, olyan mintha az életét vennék el. Így került Becky a Hydrára.

Nem is tudta mekkora kalandba csöppen.

Egy újabb izgalmas regény Vivien Holloway tollából. A karakterek ismét megelevenednek a papíron és az olvasó együtt élheti át a kalandokat a főhősökkel.

Ne félj fellépni a Hydra fedélzetére!

„Majdnem olyanok vagyunk, mint egy család- vontam meg a vállam. – És a család abba is beleszól, amihez általában semmi köze sincs.”

moly 

V

képek forrása: http://dontcallmebetty.tumblr.com/post/67300744238/music-is-my-religion-yes-via-de

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/89/eb/02/89eb02abda9fb8e5f5186785c95e079c.jpg

https://scontent-fra3-1.xx.fbcdn.net/hphotos-xfa1/v/t1.0-9/11796319_900698666677026_5219387880577206614_n.jpg?oh=88ee47aaf10ab213ebf15d88aab61b13&oe=572BECE8

Függöny helyett

A kép vidámsága, játékossága indított arra, hogy ma ajánljam Nektek, próbáljátok elkészíteni.

Nem nehéz. Lufikat kell felfújni, fehér horgoló cérnát rátekerni, közben tapéta ragasztóval bekenni. 

Miután megszáradt, a lufit ki lehet pukkasztani.

A szirmokat egy árnyalattal sötétebb, bézs színnel horgoljuk meg. Már csak a levelek, és a szárak vannak hátra.

Méretükben lehetnek különbözőek. Mintha hógolyók lennének, melyek soha nem olvadnak el. Ahogy a levegő jár, vidáman lengedeznek az ablak előtt. A járókelők is megcsodálhatják, nem csak a bent lakók.

Elegáns, egyszerű, mégis kedves melegséget árasztó dekoráció, amíg a tavaszi díszeket elővehetjük.

M

Forrás: http://divathorgolni.blog.hu/tags/CSIPKE 

A tüske

Amikor megláttam ezt a fotót, egészen elcsodálkoztam rajta. Akár egy vasból készített erős, kemény fegyver.

Egy ág, mely tüskéket növesztett. Megerősödött, vagy gyengébb lett általa? Szebbé vált, vagy elcsúfította magát? Elérte a célját, vagy tévútra került?

Gyönyörű, semmi kétség, de félelmetes is. Megközelíthetetlen, és magányos.

Vajon kinek rosszabb, akit megsért, vagy saját magának?

Ugye nem kétséges, hogy ezek a felvetések nem csupán erre a tüskés ágra vonatkoznak.

Milyen sok tüskét növesztünk? Mikor bántanak bennünket, s mi hogy reagálunk rá?

Mit választunk? Láthatatlan, de mindenki által érzékelt fegyverként is használt éles, szúrós tüskékkel vesszük körbe magunkat, hogy nehogy sérüljünk, megbántódjunk. De mi van akkor, ha ezek a tüskék aztán magányossá, netán gonosszá, érzéketlenné tesznek bennünket?

S főleg, ki fogja szépen, lassan leszedegetni ezeket a tüskéket vállalva, hogy esetleg megszúrjuk őt közben?

Számomra ez a fotó fejezi ki a megoldást.

Ugye milyen egyszerű, és mégis milyen nehéz?

Ha nincs tüske, akkor védtelen vagyok? S ha mázsaszámra rajzolom a szíveket, és bizonyítgatom, hogy milyen nagy a szeretetem, attól ez igaz?

Hm. Az ezüstösen, gyémánthoz hasonlóan csillogó hóban ez csak egy kis jel.

Melyikhez tartozunk?

Mindkét fotón tél van, hideg, fázunk, reszketünk, félünk, hogy sosem lesz már tavasz, mégis ez a második mennyivel kedvesebb.

Választani lehet, és kell, de ne feledjük, a tüskék nem csak védenek, hanem sértenek, és magányossá tesznek.

Nincs garancia arra, hogyha belülről a szeretet érzése melegen tart bennünket, s jót teszünk másokkal, akkor a tüskékkel csak a természetben, és a fotókon találkozunk.

Ezt a rizikót fel kell vállalni. Hogy miért? Mert ez egész földi életünk lényege és értelme.

M

Fotó: Scháling Anita

Szimmetria

A szimmetria jutott eszembe erről a fotóról, melyet a természet maga alkotott meg ilyen tökéletesre.

Nem írom le, hogy az idő során mit jelentett ez a kifejezés. Mindenki számára más és más. Manapság egy tengely mentén való tükrözést értik rajta.

Már a görögöket is foglalkoztatta, mert valahogy békességet, nyugalmat, rendet sugall az ilyen kompozíció.

Gondoljunk csak arra, amikor rajzolnunk kellett egy tárgyat, melynek két oldala egyforma. Ki kell vágnunk egy szívecskét, és már nehézségünk támad, ha nem alkalmazzuk a félbehajtós technikát.

Ezen a fotón annyira irreális az égbolt és a tó kéksége, olyan burjánzó a narancs árnyalataiban pompázó növényzet, a fák. Már szinte el sem hiszem, hogy létezik ilyesmi.

A tél fehér, szürke, barna árnyalataival szemben üdítőleg hathat a mai fotó. Kicsit átmelenget bennünket, hogy bírjuk még tavaszig.

Tisztaság, öröm, megkérdőjelezhetetlenség. A természet munkája tökéletes, utánozhatatlan, de mindenképpen megóvandó.

Remek lenne, ha tavainkhoz ki mehetnénk sétálni, leülhetnénk a padokra gondolkodni, beszélgetni. Zavartalanul körbe járhatnánk, felmehetnénk, lejöhetnénk a dombocskákon.

Ha tisztán tartanák az emberek ezeket a helyeket, lépteink közben nézhetnénk a tájat, a vizet anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy belelépünk valamibe.

Jobban kellene vigyáznunk a természet szimmetriájára, hogy soká megmaradjon nekünk, és élvezhessük az általa biztosított adományokat, melyeket ember csak óvni tud, de teremteni nem képes.

M

Fotó: Lengyel Zsolt

Naplemente, ahogy a Nap gondolhatja

Minden nap láthatnátok. Fantáziám kimeríthetetlen. Esténként színorgiák közepette sétálok el a horizontotok előtt. Igaz, nem posztolom a neten, de attól még észre vehetnétek. 

Bezzeg, ha elmentek nyaralni, akkor néha megnéztek. Volt már rengeteg szereplésem is, egy-egy kissé csöpögős szerelmes filmben díszlet gyanánt alkalmaznak.

Amikor a hétköznapokban ugyanakkor végeztek a munkával, megfigyelhetitek, hogyan lesz egyre hosszabb, vagy rövidebb a nappalotok.

Lassan haladunk a több világos óra felé.

A naplemente színeit emberi nyelven nem is tudjátok kifejezni. Nem tagadom, zseni vagyok. Festők próbálják vásznaikra másolni, fotósok igyekeznek elkapni a megfelelő pillanatot, zeneszerzők a hangszerek, hangszínek segítségével fordítják le muzsikára a látottakat. Költők, írók százait ragadta meg ez a néhány perc. Ők csodálkoznak, elismerik a tudásomat. 

A fogékony, odafigyelő ember számára minden este csodálatos amit láthat. 

A házak tetői felett némán, magabiztosan, óramű pontossággal tűnök el a szemetek elől. Közben festek, muzsikálok, szavalok, beszélek hozzátok.

Elképzelhetnétek hangjaimat, mondanivalómat, jelentőségemet.

Ne hagyjátok ki, nem kell hozzá tengerpart, vagy erkély. Csak szem, mellyel nem csupán néztek, de láttok is.

M

Fotó: Scháling Anita

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

16 éves kortól ajánlott

Theseus Cassio Lowood (szegény… nevezzük inkább a becenevén, azaz Casnek. Nem tehet róla, hogy a szülei imádják az ókori neveket) szóval Cas a történet elején Thunder Baybe költözik édesanyjával. Hátsó szándék természetesen van mögötte, hiszen ő nem mindennapi srác. Szellemekre vadászik. Thunder Baybe is egy kísértet miatt költöznek. A neve Anna. Vérbe öltözött Anna, aki egy elhagyott házban „él” és gyilkol kedvére.

Casnek csak annyi lenne a dolga, hogy ugyanúgy elpusztítja Annát, mint a többi elátkozott lelket. De ez egy nem egyszerű eset. Ő nem olyan, mint a többi lány. Félelmetes, hátborzongató titok lapul abban a házban. A fiúnak először ki kell derítenie ezeket.

Vajon létezhet szerelem kísértet és ember közt?

„A Vérbe öltözött Anna rafinált mese, amelynek hőse halottakat öl, de félig-meddig szerelmes a halálba. A történet végére te is így érzel, kedves olvasó!”

- New York Times

moly 

V

képek forrása: http://41.media.tumblr.com/tumblr_m93tqjluvC1qav9ywo1_r1_1280.jpg

http://static2.hypable.com/wp-content/uploads/2015/02/how-we-hype-anna-dressed-in-blood.jpg

Az év minden napjában rejlő lehetőség

Amikor leszedjük a karácsonyfát, furcsa érzés fog el bennünket. Annyira készültünk rá, díszítettünk, dekoráltunk. Ilyenkor a lakás is egészen más. Az ünnep végeztével sokan megpróbálják még tartani kicsit a hangulatot, őrizni a megfoghatatlant, melyet ez az ünnep jelent.

Bátran lépjetek tovább! Elengedjük az idei karácsonyt, és dekorálunk valami mást. Még nincs tavasz, mégis van lehetőségünk ugyanolyan széppé és varázslatossá tenni a környezetünket.

Ne feledjük, a dolgok az emberektől olyanok, amilyenek. Mi tehetjük elviselhetővé, kibírhatóvá, vagy éppen meséssé.

Ez a kis lépcsőfeljáró is attól lett ilyen csendesen derűs, talán elmélázó, de mindenképpen ízléses, mert a kép készítője megérezte a január rejtélyét.

Amikor hazaérünk, valami fogad bennünket. Akarunk hazamenni, vagy nem? Ha a bejárati ajtóba tett kulcsról felnézve egy ilyen édes borostyánkoszorú fogad bennünket, melyen nincs semmi oda nem illő, semmi hivalkodó, akkor tudhatjuk, megérkeztünk.

A nyugalom idejében a mécsesek melegséggel tölthetik ki a megüresedett tereket.

Nem csak karácsonykor lehet szép a ház. Ha megnézitek ezeket a fotókat, és a január mélázó tekintetét kölcsönvéve hagyjátok, hogy hasson a lelketekre, rájöhettek, mi a titka.

Fantázia, nemes egyszerűség, kreativitás, diszkrét bensőséges gondolkodás, nyugalom árad minden apró pontjából.

Nem kell mindig rohanni. Csak egy kicsit álljatok meg, és gondoljátok végig, mi az, ami igazán fontos!

Nem csak karácsonykor kellene átgondolni tetteinket. Erre ott van az év minden napjában rejlő lehetőség.

M

Fotó: Ódor Alexandra

A fagyott szappanbuborék

A szappanbuborék a gyermekek kedvelt látványossága. Olyan szép színekben tündököl, s minden gyerkőc feloldódva játszik, ha kap egy kis folyadékot, melyből ilyen buborékokat tud fújni.

Ugrálnak, örülnek, önfeledten szórakoznak, ha lehetőséget kapnak rá.

Olyan sokszor látok gyermekeket, akik szomorúak, bánatosak, idegesek, zaklatottak. Remeg a kezük, félnek, szinte állandóan stresszes állapotban vannak. Ez a kép pontosan ezt az állapotot jelképezheti. Amikor megdermed a sokszínű világ, nem száll a buborék, és nem örül neki a gyermek.

Jó lenne, ha otthon békés, nyugodt környezet várná őket. Ha a felnőttek egy kicsit elégedettek lennének velük. Mesés lenne, ha pihenhetnének, ha meséket, okos történeteket olvasgathatnának. Ha játszhatnának, ha éreznék, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenniük.

Az elvárások nagyok. Higgyétek el, irtózatos állapot az, amikor haza kell menni, és az amúgy is elszomorító dolgozat jegy megkapása után még elmondják nekik, milyenek ők. Vagy inkább milyennek látják őket a felnőttek.

De tényleg olyannak látjátok a gyerekeket, amilyenek? Tényleg tudjátok a tutit? Tényleg szidni kell őket egy rossz jegyért? Tényleg nyaggatni kell őket azért, mert nem tudnak szépen írni? S komolyan büntetést érdemelnek, mert nem értenek valamit?

Ne legyetek ilyen meggondolatlanok! A legtöbb gyermek tisztában van azzal, hogy mit nem tud, hiszen mindig szembesül vele. Nekik sem könnyű.

Legyetek a segítőik! Az iskolából hazajövet biztosítsatok számukra biztonságot, kedvességet, nyugalmat, szeretetet. Ha valami nem megy nekik, az nem csak az ő hibájuk. Nem kell egymásra mutogatni, hogy ki a hibás. Iskola, tanár, szülő, gyerek… nem ez a megoldás.

Otthon sok mindent meg lehet tanulni. Mondjuk azt, hogyan kell becsületesnek lenni, hogyan kell szeretni, hogyan kell összetartani, segíteni egymást, hogyan kell tisztelettel bánni másokkal, hogyan kell figyelni arra, aki beszél velünk, hogyan lehetünk boldogok, hogy becsüljük meg azt, amink van.

Juj, nem említettem, hogy otthon lehet megtanulni a matekot, vagy a magyart, vagy a törit? Kihagytam. Vajon miért? Nem véletlen.

Mindenhol lehet valamit tanulni, mindenkitől lehet valamit tanulni. Tudni kell, hol, mit érdemes eltanulni. Az otthon, a család sok aggodalmat, sok stresszt le tud bontani.

A fagyott szappanbuborékot ki lehet olvasztani, gyönyörködni benne, s hagyni, csak szálljon, repüljön, de vigyázni rá, hogy minél tovább épségben maradhasson.

M

Fotó: Scháling Anita

Egy bájos kacsintás

Ma ez a kép ihletett meg. Olyan szépségesnek találtam ezt a fotót, a szobafutókával, mely mögül kikukucskál egy részlet a kovácsoltvas lépcsőkorlátból.

Mindig elcsodálkozom, amikor látok egy ilyen fotót. Örülök, hogy a készítője meglátta ezt a pillanatot, és megörökítette. Azért is, mert boldog érzéssel tölt el, hogy az emberekből nem veszett ki az érzékenység, az egyszerű szépség meglátása iránt.

Persze nem általánosíthatok, hiszen manapság a legtöbb odafigyelést a sokszor poénosnak sem nevezhető, gyakran félelmetes, ízléstelen posztolások kapják, és sokakat nem is érdekel más csak az igénytelenség. S valahol, kicsit, de csak egy nagyon kicsit meg is tudom érteni őket, hiszen nagyon nagy mennyiségben ér bennünket ez a fajta lelki és értelmi szennyezés.

Az ilyen képek mégis visszaadják a reményt, és arra biztatnak, hogy van értelme írni olyan dolgokról is, amelynek elolvasásához idő kell, a fotók megtekintéséhez el kell gondolkodni, kutatni magunkban ahhoz, hogy rájöjjünk, mi lakozik benne még azon kívül, hogy szép és hogy valamit, valaki, valahol, valamikor lefotózott.  

A kovácsoltvas technikával már a barokk korban is találkozhatunk. Aki egy kicsit nyitott szemmel jár, nap, mint nap elmehet olyan lakóházak mellett, melyek kerítését ily módon készítették el.

Kastélyok főbejáratánál hatalmas cirkalmas kapuk hirdetik, milyen gazdag, befolyásos, arisztokratikus személyek birtokolták a mögötte elterülő kastélyokat, birtokokat.

Az időjárás hatásaival dacoló anyag megmunkálása férfias feladat volt. Nem volt rá képes bárki. A végtermék minőségét tekintve a megrendelők csak a legjobbal érték be. Egyszerinek, leutánozhatatlannak, megismételhetetlennek kellett lennie. Nem fogadtak el másolatot, vagy tömegterméket.

Ha végig akarnánk nézni akár csak egy ilyen kaput, elindulna a szemünk, mint egy labirintusban, és valahol kijutnánk, de rájönnék, hogy egy részét elkerültük, annyira bonyolult vonalak vezetik a tekintetünket.

Természetesen, ahogy minden alkotó tevékenységben, itt is megkülönböztetünk művészi megmunkálást, és díszítő jellegű sorozat munkákat.

Egy biztos, hogy az akantuszlevelek, indák, virágok, kagyló- és lángnyelvmotívumok, csigás minták, behálózzák környezetünket.

Bútorok, kapuk, díszek, lépcsőkorlátok, sírkeresztek ékeiként jelennek meg ma is a kovácsoltvas technikával készült alkotások.

A netre beírva ezt a szót már nem is találunk mást, mint hirdetéseket, ki, hol és milyen termékeket kínál. Annyira divatba jött.

Hogy kinek mi tetszik, saját maga dönti el. Szerencsére mindenki válogathat szabadon ízlése szerint. A tévéhez jár távkapcsoló, a számítógépek kezelésénél az egérrel vezérelhetjük, mit akarunk megnézni, és mit nem. Mindenki maga választ, és maga dönti el, mi költözhet be a gondolkodásába, és mit taszít ki.

Így én is csak azt tudom ajánlani, arra tudok igent mondani, ami nekem tetszik. S ez a fotó nagyon megfogta a szívemet.

Az első pillantásra úgy éreztem, mintha az a kis csigavonal rám kacsintana, akár egy incselkedő, huncut kisgyermek, aki a bújócskából rám néz, és azt mondja: Nézd csak, ebből a faggyal, tűző nappal, esővel dacoló fémből az ember ilyen kecses, ehhez a futókához hasonlatos műveket tud alkotni.

Sokszor a nevüket sem tudjuk, mert az emberi emlékezet olykor igazságtalanul nem őrzi meg az arra érdemeseket.

M

Fotó: Ódor Alexandra

Egy apró, szótlan csoda

Csíp a hideg. Ilyenkor a zord, remegős, reszketős napokban természetesnek vesszük, hogy van hova befutni, megmelegedni. Milyen jó, hogy ez így van.

Amikor ezt a fotót megláttam, rádöbbentem, mennyire benne van a tél összes ridegsége. Az a pici borostyán szín bezárta magába a nyári napsugarát. Ott is tartja, híven őrzi, akkor is, ha körülötte minden szürke és fázós.

Rohanok az úton, hogy minél előbb célba érjek, s közben nem tudok figyelni semmi másra, csak a lépteimre. Csontig hatol a szél, pedig vannak helyek, ahol még ennél is többet mérnek a hőmérők. 

Hiába, mostanában ritkán van mínuszba csapó időjárás.

Valahol elmehettem az ágacska mellett, mely minden fuvallat ellenére tartja a cseppecskét. Valahol láthattam, de nem vettem észre.

Nézem a képet, és csak egy szó jut eszembe. Gyönyörű. Gyönyörű a maga egyszerűségében, a lecsupaszított szerénységben, ahogy alázatosan lehatja fejét az ág. Bár törékeny, vékony, sérülékeny, mégis úgy érzem, mindent kibír. S most már mi is látjuk, mi is észrevettük, megörökítettük.

A január száguld velünk őrült módon. Zakatol a szombat, jön a többi nap utána. Most ismét megálltuk egy picit, és sikerült elgondolkodnunk, pedig ez csak egy kis ágacska. Egy apró, szótlan csoda.

M

Fotó: Scháling Anita 

Baráth Katalin: A fekete zongora

Dávid Veronika Ókanizsán él. Egy könyv-, írószerboltban dolgozik. A régen áhított kaland csak úgy beesik az ajtaján késsel a hátában.

Valaki gyilkosságot követett el a városban! Mostantól bizony a kapitány úr sem fog unatkozni!

Ki gondolná, hogy a gyilkos Ady Endre egyik verséből vesz ihletet?

Mintha egy Agatha Christie történetbe csöppennénk a 19. századi Magyarország idején.

A nyomozás halad rendületlenül, miközben több gyilkosság is történik. Csak egy dolog biztos: meg kell találni az elkövetőt.

Veron kalandjairól már több kötet is megjelent: A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa, Az arany cimbalom. De a legelső rész A fekete zongora.

Nekem nagyon tetszett!

moly 

V

képek forrása:

http://www.digitalhistory.uh.edu/active_learning/explorations/timelines/cosmetics.cfm

https://41.media.tumblr.com/3b6f23d3d839912cd5c26bcea3cedb39/tumblr_ni116xcCYd1u6zknao1_500.jpg

Relaxálunk vagy meditálunk?

A teljes káosz uralkodik e két kifejezés témakörében a hétköznapi emberek gondolatvilágában.

Amikor szó volt arról, hogy az iskolákban mindennap kellene relaxálni, harsányan és rögtön felhördültek az emberek. Na persze. Bele gondolva, hogy mit jelent ez a szó, már nem olyan egyértelmű a na persze.

Mi is a két kifejezés közötti különbség? Egyszerűsítsük le!

Relaxáció idején olyan érzelmi állapotba kerülünk, melyben nincs feszültség, harag, félelem, szorongás. Tehát, megpróbálunk kilépni a stresszes, szorongó, aggódó, félelmekkel teli helyzetünkből. Lenyugtatjuk magunkat, hogy tovább tudjunk menni az életünk többi részében.

A gyerekek egy felelet, dolgozat írása előtt nagyon izgulnak, nem tudnak aludni, félnek, hogy rosszul sikerül… ilyenkor érdemes egy ilyen gyakorlatot elvégezni. Sokat segíthet.

A meditáció idején tudatos ellazulás után egy bizonyos dologra figyelünk, összpontosítunk.

A relaxáció fontos lenne mindenki számára, legyen az felnőtt, vagy gyermek. Jobb, mint a nyugtató, az alkohol, vagy egyéb más szerek.

Nem nehéz megtanulni. Leírom, hogyan induljunk el.

Keressünk egy kényelmes széket, de lehet hanyatt fekve is végezni.

A széken ülve a lábunk érjen le a talajra, kezünket tegyük az ölünkbe, egyenes háttal ülve csukjuk be a szemünket.

Legyen csend körülöttünk.

A következőkben Oroszlány Péter: Könyv a tanulásról c. kötetéből írom Nektek le, hogyan is lehet megvalósítani ezeket a gyakorlatokat.

Egy hétig érdemes tanulni egy gyakorlatot, majd tovább haladni. Nem nehéz, mert minden gyakorlat az előzőre épül.

Relaxáció

I.gyakorlat

Alaphelyzet:

„ Ülj egyenesen székeden,

hátadat hagyd a szék támlájához simulni,

térdedet ne zárd feszesen, inkább lazán engedd el csípőből,

karjaid behajlított könyökkel nyugodjanak combodon,

a tenyér és az ujjak lazán, pihenve támaszkodjanak.

Engedd, hogy szemed becsukódjék.

Feszítsd most meg erőteljesen jobb karod és vállad minden izmát;

bal kezeddel ellenőrizd izmaid feszülését,

majd add át karodat, válladat a teljes ellazulásnak.

Ismételd ezt még kétszer-háromszor.

Feszítsd meg ezt követően bal lábadat teljes hosszában,

majd éld át ellazulását.

Ugyanígy jobb lábaddal is: feszítsd meg, majd lazítsd el.

Figyeld meg az ellazult állapotot, engedd át magad a pihenésnek egy-két percig.”

A jövő héten haladunk tovább, és megtanuljuk az erre épülő második gyakorlatot. Akinek sikerült az első, dicséretet érdemel.

M

Fotó: Lengyel Zsolt

Köd előttem, köd mögöttem

Ma elindítunk egy sorozatot, melyet „Észrevétlen szépségek” címmel neveztünk el.

Hogy miért? Mert számos olyan dolog létezik körülöttünk, melyre nem figyelünk fel. Elmegyünk mellette, vagy nem járunk arra felé. Minden egyes esetben egy dolog közös bennük, hogy itt Rajkán találhatóak. Tehát nem kell messzire mennünk.

Téli, hideg, fázós napjainkat éljük. A köd egyszerűen nem akar arrébb menni. Teljesen elborítja kis falunkat. Reggel, este, nappal, sokszor tejfehérben járunk-kelünk az utcákon.

A karácsony, az ünnepek már eltűntek. Amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak, s még messze a következő. Ilyenkor valahogy üres lesz minden, és ebbe az ürességbe befúrja magát a hétköznap szürkesége, monotonitása. Ha nem vigyázunk, gyorsan belesüppedünk, és rossz kedvünk lesz. Fáradunk, csak tesszük a dolgunkat, mert kell.

Segítünk, hogy legyen min csodálkozni, legyenek szép gondolatok, és még ennél is szebb látványosságok. Igen. Látványosság lehet ez a vízpart, a maga kékségével. Milyen sokféle lehet ez a szín. Mennyire érdekes a víz mozgalmassága mellett a táj mozdulatlansága.

A sok ágas-bogas fa, bokor a frissen esett hó körül öleli a türkiz árnyalataiban pompázó vizet, melyet az Arany Kárásszal szemben lévő úton sétálva találhatunk meg. 

Érdemes csak úgy megállni, és nézni egy ideig a képet, talán mindenkinek eszébe jut róla valami.

Igazi szombat esti csemege, amikor mi a meleg szobában ülve egy gép előtt megláthatjuk, mennyire nem szürke a szürke, nem kék a kék, s hogy a természet a legfantasztikusabb csodákat műveli nap, mint nap, és soha nem unja meg.

M

Fotó: Scháling Anita 

Egy gyufa lángja

Szinte mindennap találkozunk ezzel az apró szerkezettel. Legalábbis sokan közülünk. Használjuk, ahogy minden mást, és nem törődünk azzal, mi a története, ki találta fel, és talán azzal sem, mi lenne, ha nem létezne. A kis gyufaárus lány történetét megkönnyezzük, de nem gondolkodunk el, nem nézünk utána annak, hogy kinek, vagy kiknek köszönhetjük ezt a találmányt. Igazságtalan, és talán hálátlan dolog ez, mint ahogy rengeteg alkalommal így jár el a mai ember.

Minden természetes, minden magától értetődően jár.

A tűz csiholása, őrzése már az őskortól jelen van az ember életében. Ma már nem gond, de akkoriban élet-halál kérdése is lehetett. Különböző tűzszerszámokat készítettek, alkalmaztak a minden napi életben. Természetesen a fejlődés ezen a területen is megfigyelhető.

1805-ben Párizsban mártógyufát kezdtek el használni. Kénsav üvegcsével forgalmazták, mivel a gyufa fejét meggyújtás előtt bele kellett mártani ebbe a folyadékba.

Az első dörzsgyufa Münchenben készült, Tillmetz gyógyszerész által 1815-ben.

1827-ben John Walker Angliában állított elő ilyen gyufát, melynek végét kénnel kente be , de durranóhiganyt is használt, mely drága és veszélyes volt.

Rómer István a magyar származású, de Bécsben élő gyufagyáros mártógyufaként használta a dörzsgyufáit.

Magyarországon 1834-ben képszült el az első dörzsgyufagyár, melyet Zucker László alapított.

1834-ben Zucker László megalapította az első magyarországi dörzsgyufagyárat. Ekkor még mindig veszélyes volt a használata.

Irinyi János 1836-ban még a bécsi Politechnikumban eltöltött tanuló évei során jött rá arra, hogyan lehetne kisebb lángot produkálni a gyufa meggyújtásánál. A fehérfoszfort nem káliumkloráttal, hanem ólomdioxiddal keverte el. Így jutott el a ma is használatos sokkal biztonságosabb gyufák őséhez. Pénz hiányában eladta a találmányát a már említett Rómer Istvánnak, így ő gazdagodott meg rajta. Irinyi tanulmányait tudta fedezni a kapott összegből. Itthon pedig 1840-ben hozta létre az Első Pesti Gyújtófák Gyára elnevezésű gyárát.

A foszfortól viszont mérgezést kaptak a munkások, a gyártásokat betiltották, majd Fasch Gustav Erik svéd egyetemi tanár megtalálta az eljárást, mely a ma használatos gyufáknál is megtalálható.

Ezen a fotón azt hiszem, megláthatjuk mindazt, amelyre a hétköznapokban nem is gondolunk. Kinek mi jut eszébe róla? Nos ezt Rátok bízom.

Az emberek nagy része csendben alkot, kevésbé harsány, és nem reklámozza magát negyed óránként a filmek között. Attól még jó lenne, ha tudnánk róluk, s azt gondolom, hasznos lenne, ha legalább néha emlékeznénk tetteikre.

Hiszen csak egy picinyke gyufácska lobbant lángra akkor is, de minden ember életét könnyebbé, szebbé és jobbá tette.

M

Fotó: Scháling Anita

Forrás: http://www.feltalaloink.hu/tudosok/irinyijanos/html/irijantal1.htm

Vízkereszt, vagy amit akartok

Volt ünneplés elég. Olyan kár, hogy elmúlt a karácsony. Ismét iskola, munka. Mindenki másképpen vélekedik. Megnéztük a sok karácsonyfát, a nem kevesebb ajándékot, elolvastunk rengeteg idézetet, melyektől sokkal okosabbak lettünk.

Kívántunk, fogadkoztunk, terveztünk, pihentünk, látogattunk rokonokat. Örültünk az ajándékoknak, de ahogy mindig elrohantak a percek most is.

Van egy nap, mely a karácsonyhoz képest kevésbé elterjedt. A mai nap, január 6-a. Mióta az eszemet tudom, ilyenkor már visszatértek a hétköznapok.

A három bölcs, ezen a napon látogatta meg a kis Jézust. Gáspár, Menyhért és Boldizsár.

Később Jézus a Jordán folyóban ekkor keresztelkedett meg. Ennek okán ilyenkor a katolikus templomokban a víz megszentelését követően a hívek néhány cseppet hazavisznek. Egykor meglocsolták magukat, állataikat, hogy megvédjék őket a betegségektől.

Máshol ilyenkor ünneplik Jézus születését. A gyermekek ezen a napon kapják a meglepetéseket.

Olaszországban Befana a jóságos boszorka ügyel az ajándékozásra.

Spanyolországban a három bölcs hozza az ajándékot, Portugáliában O Pai Natal a kéményen keresztül érkezik a házakba.

Kánaánban Jézustól az első csodát láthatták az emberek.

Shakespeare komédiájának címét idéztem a mai írás elején. Mit jelent ez a cím? „Amit akarsz, amit szeretnél, amit kívánsz, te tudod, ahogy akarod, nekem mindegy.”

Tulajdonképpen mi az, ami mindegy? Mi az, ami nem érdekel bennünket? Mi hat meg, mi nem? Mi mellett megyünk el már, de nem ér el bennünket igazán? Minek kell történnie ahhoz, hogy felébredjünk, hogy változtassunk, hogy ne higgyük, hogy mindig másoktól kellene arrébb mennie a dolgoknak? Mikor szűnik meg már a gyűlölködés? Mikor hámozzuk le már a sok külsőséget és ragaszkodunk a megmaradt letisztult szépségekhez? Mikor fogjuk értékelni azt, ami jó körülöttünk, és főleg mikor fogjuk kikérni magunknak a csillogásba csomagolt igénytelenséget? Nem elég, ha egy-egy kisfecske tesz így. Nem elég.

Elkezdődik a farsang, lebontják a karácsonyfákat. Hiába hagyjuk még egy hónapig állni a feldíszített fát, attól még nem lesz hosszabb az ünnep. De a szívünkben akármeddig lehet ünnep. Minden nap ünnepelhetnénk valamit. Ma például azt, hogy már két napja gyönyörű idő van, a gyermekek szánkózhatnak, sétálhatunk a fehér táj kellős közepén. Nem érünk rá? Nem lehet közlekedni? Nem. Nem érünk rá. Nem lehet közlekedni. Miért is? Nincs fél óránk sem, hogy kinézzünk az ablakon, és rácsodálkozzunk, milyen mesés minden, amit a természet ad nekünk.

Nézzünk kicsit vissza a nagy ünneplésekre Scháling Anita csodás fotóival a tűzijátékokról! Csodáljuk meg a téli tájról készített képeit! Az csak néhány másodperc, és pár kattintás.

Mi dönti el, hogy milyen ünnepet tartunk meg, és mit nem? Melyikből lesz vallástól függetlenül „nagy nap” és melyik marad meg kicsiben?

Legyen ez az évetek olyan, amilyet szeretnétek, és olvassátok továbbra is az írásainkat, gondolkodjatok velünk! Az elmélkedés nagyon hasznos dolog.

M

Forrás: royalmagazin.hu

Fotók: Scháling Anita