Megjelent!

Megjelent második kiadványom, melyben az iskolákról gyűjtöttem össze, amit találtam. 
Sok-sok fotóval, képpel, írással olvasható iskoláink szövevényes múltja. 

80 oldalon megismerkedhettek Rajka oktatási intézményeivel, melyek az 1600-as években már léteztek. 

A második rész is nálam vásárolható meg, akit érdekel hívhat telefonon, rám írhat a face-bookon, vagy személyesen is kereshet. 

Ha valaki lemaradt volna az első részről, annak még tudok biztosítani egy-egy példányt. 

M

Ajándék

Ismét közeleg a karácsony, s egyre korábban tárul elénk a sok-sok ajándéknak való a boltokban.

Mit vegyünk azoknak, akiket szeretünk, s akik bennünket szeretnek?

Ma láttam meg ezt a reklámot, mely többet mond, mint amit elsőre észreveszünk benne.

Az alapzenét Elton John: Your Song című dala alkotja.

 „… a legjobb, amit adhatok a dalom az én ajándékom, és ez csak a tiéd.”

A történet elmeséli azt a pillanatot, amikor egy pianino áll becsomagolva a karácsonyfa mellett, és a kisfiú először üti le édes kis ujjacskájával egy billentyűjét, s mi lesz belőle az évek során.

Egy hangszer nem mindig tűnik nagy értéknek, néha csak egy bútordarab, vagy örökség. Igazán akkor válik fontossá, meghatározóvá, ha játszanak rajta.

A zenész számára társ, mely segít kifejezni érzéseket, lelkivilágot, amivel képesek vagyunk elmondani ami bánt, vagy megmutatni boldogságunkat.

A gyermek nem tudja, mit kap, mire használhatja a hangszert, csak később jön rá, hogy életre szóló ajándékot adtak neki. Megtanulja használni, vigyáz rá, gondozza.

Megtapasztalja, hogy általa szól szépen, ha ő szívvel-lélekkel muzsikál vele, s megtudja, hogy rajta múlik, mennyire műveli ki a tudását.

Senki nem sejtheti, mit hoz magával egy ilyen ajándék, de biztosan nem ártalmas, ha figyelünk arra, hogy jó hangszerrel ajándékozzuk meg a gyermeket.

Persze nem könnyű sokáig, kitartóan tanulni, és a családnak is végig kell hallgatni a próbálkozásokat, amikor még nincs minden hang a helyén.

Sokszor elég egy pici biztatás, s megtörténik a csoda. Elég egyetlen ajándék, s nem kell, hogy aranylemezes sztár legyen mindenkiből, nem kell, hogy művésszé váljon a gyermek. Csak játsszon, mert a zenélés egy olyan varázslat, amely más tevékenységgel egyszerűen nem kivitelezhető.

Ha minden gyermek és felnőtt hangszert kapna karácsonyra, akinek még nincs… és lehetősége lenne megtanulni rajta játszani… lenne egy hatalmas zenekar, amely ezer és ezer hangon szólna. S amíg mindenki muzsikálna, nem történne semmi rossz. Csak játszanánk, s a zene a felhőkig elhallatszódna, s a Hold is az emberek zenéjében gyönyörködne.

M

Egy lámpás emlékei

Nagyon örültem, amikor egy óvodás apró ujjacskái által elkészültem.

Sok-sok évvel ezelőtt Márton-napon meggyújtották a mécsesemet, és elindult velem és társaimmal Rajkán egy pici óvodás csoport. Végig vonultak az utcán a templomig, a gyermekek énekeltek közben, és a kezeikben vitt lángocskákban gyönyörködtek.

Ez a csoport egy tradíciót teremtett a faluban, mert utána bekapcsolódott az iskola diákönkormányzata, s ezzel már a tanulók is részt vettek a megható, csendes és szép programban. A testvérpár ötletéből éveken át tartó szokás lett, s maradt fenn oly soká, megőrizve értékeit.

A gyermekek számára teadélutánt tartottak, majd miután szívük-lelkük felkészült a sétára, sorba álltak, hogy a besötétedett utcákon végig vonuljanak. A diákok és a kis gyermekek találkoztak egy ponton, s a két csoport innentől együtt haladt tovább.

Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a kígyózó sorok lassan összeértek, s a mécsesek által messziről észre vehető volt a kapcsolódás, mely szimbolikusan jelezte, hogy a gyermekek egyszer átkerülnek az oviból a suliba, s általuk minden összekapcsolódik.

A templom hátsó kertje kiváló helyszínt biztosított egy rövid megemlékezésre, s a nézők csendesen, érdeklődve hallgatták végig azt a műsort, amelyre a gyermekek sokat készültek óvónőikkel, tanárukkal.

Örültem, mert láttam, tudják, mi a nap lényege és értelme. Éreztem, hogy a cél egy csendes, meghitt emlékezés volt Mártonra, aki méltón maradt meg az emberek emlékezetében.

Márton jót tett az emberekkel, ugyanolyan csendes volt, mint a gyermekek vonulása. Nem akart feltűnő lenni, kitűnni, de pontosan tudta, mikor mit kell tennie.

Az idők során sok vers és dal keletkezett róla, mely tetteiről, gondolatairól szólt, s ezt azóta gyermekeink is megtanulták az óvodában és az iskolában.

Maguktól mentek, ők akarták, nem kényszerítette őket rá senki. Azért tartottak műsort, azért készítettek lámpásokat, mert Márton szellemisége őket is megérintette, s mert úgy gondolták, a résztvevők számára is pozitív üzenetet hordoz ez a kis program.

Örültem, hogy egy kis gyermek lámpása lehettem, mert ő készített engem, és büszke volt rám. Része voltam egy szép tradíciónak, a szeretet, a segítség, az önzetlenség, a szerénység jelképévé váltam. S örültem, hogy néhány felnőtt megértette, miről szól a Márton-nap.

Ünnepeljetek csendesen, szerényen, s ne feledjétek Márton életének példáját! Ő nem a népszerűség, nem a hallhatatlanság, nem a fényűzés, nem a pénz hatalmát hirdette. Pontosan ellenkezőleg. Az ő napját is csendesen, szerényen, kifelé és befelé figyeléssel kell ünnepelni azért, mert mi akarjuk, mert értjük a lényegét.

S remélem lesz még olyan séta, amikor ez minden megvalósul, hogy Márton ismét az emberek szívében éljen tovább, s mindennapi tetteikben, jó cselekedeteikben hallassa harsányan hangját. Mert akkor egy jobb világban fogunk élni nem csak november 11-én.

M

Kép forrása: https://www.facebook.com/csillagbolcsokecskemet/photos/pcb.2196613220658937/2196612280659031/?type=3&theater

100 éve

Levelek, írások, újságcikkek között kutatva kerestem egy élet emlékeit. Sok-sok emberről tudunk, akik munkájukkal, filozófiájukkal, elveikkel, szorgalmukkal, tetteikkel előbbre vitték a mi jövőnket is, de mégis valahogy mindig hiányoltam azt, ami közelebb visz a megismerésükhöz.

Valakiről információkat, adatokat leírni mindennapos dolog. Az emberből csak ennyi marad? Mikor született, mikor halt meg, néhány tény, esetleg jó cselekedet…? Semmi más?

Az 1865. július 18-án, Rajkán született Modrovich Gábor 100 éve halt meg, november 6-án.  Münchenben, Bécsben, Pozsonyban tanult, tartalékos honvédfőhadnagy volt, s valószínűleg egy járvány ragadta el az élők sorából a Karolina kórházban.

Egészen röviden ennyi lenne 53 év? Három mondatban összefoglalható?

Ezekkel a kérdésekkel nyitottam fel a dobozokat, s kezdtem el olvasni, amit bennük találtam.

Kezemben tartottam azokat a picinyke lapokra, barna tintával írt leveleket, melyeket szüleinek írt rendszeresen. Belegondoltam, hogy ma három másodperc sem kell egy levél elküldéséhez, akkoriban napokat, heteket is vártak egy-egy válaszra.

Láttam a Pozsonyban készült bizonyítványait, olvastam, ahogy leírja, milyen kiállításokra járt Münchenben, hogyan tanult festeni, mennyire igyekezett még jobbá válni. Leírta, hogyan vizsgázott le anatómiából Bécsben, milyen fegyelmezetten élte diákéveit, s hogy mennyire nem szerette a dorbézolást és a pénz felesleges kiadását.

Megjegyzi, hogy Rajkán sokkal szebben beszéltek németül, mint Münchenben, leírja, milyen ruhákat hordtak az akkori népek.

Megtudtam, milyen kemény volt a katonaélet, bár nem panaszkodott. Elképzeltem, ahogy megy a többi katonával, és még arra is van ereje, hogy a táj szépségében gyönyörködjön, a fények, a felhők által megfestett képen csodálkozzon.

„Mindennap más falukat és más vidéket látunk de mondhatom hogy festőibb vidéket nem lehet látni sehol sem. Különösen feltűnő szépek a világítások, és a felhők. Minő szép lehet itt csak körülbelül egy hónap múlva midőn a sok tölgyfa megsárgul, itt a tájképfestőnek egy egész éven át volna dolga.” – írja Devecseren 1888. szeptember 12-én.

Festményei, rajz vázlatai többnyire megmaradtak nekünk, s ha igazán odafigyelünk arra, amit találunk, megláthatjuk az embert, aki egy egészen más világban élt, mint mi, de mégis sok a közös pont, melyben találkoznak a múlt és jövő útjai.

Tehetséges volt, de tudta, tanulnia kell, s ezért mindent megtett. Tanáraitól elsajátította, amit csak lehetett, s tovább fejlesztette, a saját egyéniségére formálta tudását. Megtette azt is, amit követelt tőle az akkori történelem alakulása.

Egy arisztokrata család tagjaként élte a századforduló által meghatározott életet. Nem nősült meg, nem születtek gyermekei, de a ház, ahol első éveit töltötte, töredékében még létezik, s most óvodás gyermekek zsivajától hangos a hétköznapokban.

Festményeit láthatjuk a neten is, sírját a rajkai temetőben találjuk meg.

A Modrovich családról majd írok egyszer egy Régmúlt Rajka kötetet, mert tagjai meghatározó személyek voltak falunkban, mert ők is azok közé tartoznak, akiket nem szabadna elfelednünk akkor sem, ha úgy gondoljuk, a nagy rohanásban semmire nincs már idő.

M

forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára Mosonmagyaróvári Fióklevéltár XIII.10.12. Modrovich  Gábor levele szüleinek kelt: Devecser, 1888. szeptember 12.,fotó: Budapest, 1887. augusztus 10.

Bál

Rajkán mindig volt hagyománya a bálok szervezésének. Rengeteg ilyen rendezvényen vettem én is részt zenészként gyermekkoromban. Meg sem tudom számolni, hogy 7 éves korom óta mennyi bálon játszottunk apukámmal és húgommal.

Azóta sok minden változott. Már nincsenek olyan bálok, ritka a hajnalig tartó, házaspárokkal, barátokkal, ismerősökkel megélt szórakozás, ahol lehetett jókat táncolni, beszélgetni.

Állt egy épület a benzinkút mellett, ma a Tulipános Csárda van a helyén. Évtizedeken keresztül csak úgy hívtuk Kinti vendéglő. Mindenki tudta, hogy hol van, hogy finom ételeket lehet ott enni, hogy minden hétvégén szól az élő zene.

A kamionosok is megálltak, hogy elfogyasszák ebédjüket, vacsorájukat, s a falu lakosai is sokszor kijártak fagyizni, sütit enni, vagy éppen sört, bort inni.

Négy éven át zenéltünk minden szombaton és vasárnap, esküvőket bonyolítottunk le, és bálokat játszottunk végig.

Most ismét zenélni fogunk, egy bő órácskát, egy jótékony célra szervezett bálon.

Érdekes érzés lesz ott játszani, ahol egykor annyi időt töltöttünk, még akkor is, ha már nem ugyanaz a ház.

Csupa egykori, és mai Békefis zenész szerepel majd, akik mind azért vállalták a felkérést, hogy segíthessenek.

Ha akarjátok, gyertek el, legyetek ott, és élvezzétek a lehetőségeket, melyek olyan élményt nyújtanak, amit otthon nem lehet megszerezni. Érezzétek jól magatokat, szórakozzatok, pihenjetek, kapcsolódjatok ki erre az estére!

Mi 19.00 órakor kezdünk, s a dalokban benne lesz minden, ami egykor volt, minden szép emlék, minden mosoly, gondolat, mely tovább él unokában, gyermekben, barátban, jó lelkű emberben. Nektek fogunk muzsikálni, s kicsit visszahozzuk azt a hangulatot, melyet nem nagyon lehet már megismételni, de amelyre jó visszagondolni.

A lelkes szervezők nagyon készülnek, s mi mind hiszünk abban, hogy a jó cselekedeteket nem lehet kiirtani a világból, hogy megéri kitartóan dolgozni egy jó ügyért, s hogy együtt képesek vagyunk minden rosszat legyőzni.

M

kép forrása: http://www.gyorladamer.hu/posts/show/869/gyermek_es_falunap_2018._junius_2

Családi nap a játszótérért

Fantasztikusak vagytok!

A mai nap remek példa volt arra, hogy működik a pozitív energiák összekapcsolódása.

Igenis össze tudunk fogni egy jó ügy érdekében.

Szülőkkel, pedagógusokkal, gyermekekkel, s a hozzánk ellátogató vendégekkel közösen vidáman, színvonalas szórakozással töltöttünk egy péntek délutánt, s közben egy rendkívül fontos cél felé léptünk együtt egy jó nagyot.

Látni a lelkesedést, az igyekezetet, megtapasztalni, hogy milyen sokan értitek, mit szeretnénk, megélni, hogy Ti is ugyanúgy akarjátok, hogy iskolánkban a gyermekeknek egy szép játszótere legyen, nagy öröm volt.

Még soká fogunk jó érzéssel visszagondolni a mai napra, mert nincs annál jobb, mint amikor az emberek összefognak, és együtt létrehoznak valami nagyon jót.

Köszönjük mindenkinek, aki eljött, aki dolgozott velünk, aki kivette a részét a munkából, aki ellátogatott hozzánk, aki segített nekünk.

Jövő hónapban 24-én, szombaton folytatjuk az akciónkat egy bállal, melyre ismét sok-sok szeretettel várunk Benneteket. Nagyon készülünk erre a programra is, meglepetésekkel, klassz szórakozási lehetőséggel.

Tartsatok velünk, és hozzatok magatokkal jó kedvet, vidámságot!

Mi ott leszünk, és ismét nagyon igyekezni fogunk, hogy jól érezze magát az, aki egy kedves, és jó társaságban szeretne eltölteni egy kellemes estét.

Várunk mindenkit, rokonokat, ismerősöket, érdeklődőket, szülőket, kortól függetlenül.

Gyertek el, bulizzatok egy jót! Néha azt is kell, néha ki lehet engedni a gőzt, lehet kicsit lazítani, szórakozni, táncolni, énekelni, beszélgetni, s kicsit elfeledni azt a sok rosszat, ami a hétköznapokban történik.

Bízzunk együtt abban, hogy elérjük tervünk sikeres megvalósítását! A sok-sok pozitív energia, amelyet ma hoztatok magatokkal győzedelmeskedik, elsöprő hatású, és rengeteget segít mindenkinek.

Találkozunk november 24-én!

M

fotó: https://pixabay.com/hu/gyerekek-rajz-firka-sorok-l%C3%A1ny-3171905/

Játszótér

Annyit halljuk mostanában, hogy a gyermekek legfőbb tevékenysége a játék. Fantáziájuk határtalan, ha keresni kell, milyen játékot játszhatnak.

Leleményességünkre most nagy szükség van. Szülői összefogásból készült el évekkel ezelőtt egy pici, de szeretett játszótér az iskola udvarán. Sok-sok gyermek töltötte ott néhány perces szabad idejét, mely az órák közötti szünetekben megadatott, de ez már a múlté.

Szeretnénk újra játszóteret tanítványaink számára, s ennek érdekében minden lehetőséget megragadunk arra, hogy össze tudjuk gyűjteni a szükséges anyagi feltételeket.

Nem várhatunk, mert az idő rohan, a gyermekek most járnak iskolánkba, most használnák a játékokat. A szigorú biztonsági szabályok miatt megdrágult a játszótér kivitelezése.

Az összefogás egy vidám péntek délutánnal kezdődik, melyet az iskola területén rendezünk meg október 19-én. A jótékonysági gyűjtést összekapcsoljuk egy kedves és tartalmas szórakozást ígérő, a család minden tagja számára kellemes időtöltést kínáló programmal.

November 24-én Katalin-bált szervezünk a Tulipános Csárdában, melyre mindenkit várunk, akinek kedve van kicsit kikapcsolódni, és egyben bekapcsolódni az akciónkba.

Mi már nagyon készülünk, tervezünk, mert azt szeretnénk, ha ez az este színvonalas szórakozást biztosítana a jelenlévők számára. Meglepetésekben sem fog szűkölködni a program, hiszen célunk, hogy egy olyan bált bonyolítsunk le, amely értéket képvisel, s olyan kikapcsolódási lehetőséget nyújtunk, mely nem mindennapi élményt nyújt.

Reménykedünk abban is, hogy a kedves szülők, akikre mindig számíthatunk, tovább adják kezdeményezéseinket, és hírt adnak azoknak a rajkai lakosoknak is rendezvényeinkről, akiknek nem jár gyermeke az intézményünkbe, mert őket is sok szeretettel várjuk.

Kérünk hát mindenkit, ha teheti, jöjjön el, és vegyen részt az általunk szervezett programokon, és segítsen ezekben az összefogásokban, hogy tavaszra szép játszótere legyen tanulóinknak.

Azt hiszem, ez a nemes cél arra kell, hogy tanítson bennünket, hogy ne adjuk fel, küzdjünk meg a nehézségekkel, s lássuk, milyen szuper emberek élnek ebben a faluban. Képesek vagyunk olyan célokat is elérni, amely gyermekeink számára bír nagy jelentőséggel.

Persze ez csak úgy lehetséges, ha gondolataink, ötleteink a megvalósítás irányába visznek, ha kizárjuk a hátráltató tényezőket, ha nem foglalkozunk azzal, ami akadályoz, ami negatívan hat ránk.

Erre egyszerűen nincs szükségünk, mert nem visz előbbre, nem segít. Tervezünk még más akciókat is, de azokról később írok majd. Most fókuszáljunk erre a két eseményre, és tegyük meg, amit tennünk kell!

Az összefogás rendkívül fontos. Képzeljétek el, hogy gyermekeink megtapasztalják, ahogy szüleik, szomszédaik, rokonaik, a körülöttük élő felnőttek aktívan, energiával telve, örömmel és szeretettel állnak egymás mellé, hogy nekik tavasszal valami csodálatos meglepetés álljon az iskola udvarán. Micsoda lehetőség ez számunkra, hogy példát mutassunk, hogy láthassák, számunkra ők a legfontosabbak, mert ők a falu jövője, s ők a legféltettebb kincseink.

Gyertek, s higgyetek abban velünk együtt, hogy lehetséges mindez, s éljük át annak örömét, hogy van még összefogás, van még olyan, hogy mindenki, ugyanúgy akar valamit, ami jó!

Ne halogassuk a tetteket, nem várhatunk, nincs mire! A pénz nem lehet akadály, a pénz csak egy eszköz, a pénzt elő lehet teremteni, ha akarjuk. Együtt.

M

Logók: Sághyné Leinwetter Magdolna

Az éneklés öröme

Ma ismét egy olyan témáról írok, mely nem adatik meg mindenkinek, pedig könnyen elérhető lenne.

4 éve már, hogy megalakult a Vox Carissima, és azóta is hetente tartunk próbákat. Sok-sok érdekességen és tanulságon mentünk együtt keresztül.

A fejlődés nemes és dolgos útján haladunk, mely különleges érzést ajándékoz nekünk, amikor egy-egy lépcsőfok megtevése után magunk is halljuk, és tudjuk, előrébb jutottunk.

Csak így van értelme, ha mindig van egy újabb fok, melyre ráléphetünk, s már látjuk is, hova érünk, ha folytatjuk.

Az apró kánonok éneklésétől a bonyolultabb kórusművekig vezet a fejlődés, mely ritka örömben részesít bennünket. Nem lehet szavakkal leírni, milyen érzés, amikor megszólal a kis nappaliban egy háromszólamú Bartók mű, s mi tudjuk, hogy ezt együtt alkottuk meg, együtt hoztuk létre. Minden tag egyformán fontos, egyformán oda kell, hogy tegye magát ahhoz, hogy egy nem mindennapi megformálás létrejöjjön.

Nem élünk nagyvárosban, itt nem voltak nagy múltú kórusok, és nem dolgozunk semmilyen anyagi és más támogatással, de van valamink, ami sokat ér, és ami összetart bennünket.

Tanulnunk, fejlődünk, igyekszünk, és akarunk. Akarjuk, hogy legyen kórusunk, akarjuk, hogy szép műveket, dalokat énekeljünk.

S ami a legjobb az egészben, mindemellett jól érezzük magunkat ezekben az órákban, nevetünk, vidámak vagyunk, s megtapasztaljuk egy jó közösség fontosságát, jelentőségét.

Nyitottak vagyunk, bárkit befogadunk, aki azonosulni tud ezekkel az elvekkel. Mindig van tagfelvétel, s a beilleszkedést is megkönnyítjük azzal, hogy tagjaink kedves emberek.

Mindegy, hány szereplésünk van, nem ezért próbálunk. Egyszerűen szeretünk énekelni, szeretjük az összhangot, melyet magunk teremtünk meg, a harmóniát, miközben figyelmünket megosztjuk a saját és a többi szólam között.

Láthattok, hallhattok bennünket a neten, s néhányszor élőben is. Tartogatunk még sok meglepetést, hiszen Nektek is örömet szeretnénk szerezni az általunk előadott zenékkel.

Örülünk annak is, hogy van sok kedvelőnk, akik régen az összes koncertünkre eljöttek, és ma is figyelemmel kísérik munkánkat, biztatnak bennünket. Köszönjük nekik, hogy mellettünk vannak!

Az együtt éneklés örömét csak az együtt éneklők tapasztalhatják meg, azok, akik számára fontos szerepet tölt be a zene, és akik nem mellékes, elhanyagolható, másodlagos dolognak tartják a közösen létrehozott színvonalas, sokszínű, lelkesen előadott produkciókat.

Boldog 4. évfordulót Vox Carissima!

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/%C3%A1bra-sz%C3%A1m-sz%C3%A1ma-%C3%A1tl%C3%A1tsz%C3%B3-h%C3%A1tt%C3%A9r-3579202/  

70 év

Jubileumok jönnek, mennek, vagy tudunk róla, vagy nem. Pénteken Mosonmagyaróváron ünnepelnek, mert zeneiskolájuk immár 70 esztendeje működik, és fogadja a zenét tanulni vágyó növendékeket.

Két évig én is tanulója voltam az intézménynek, Mosonban szolfézs és zongoraórákat kaptam hetente kétszer.

Nagymamám és anyukám kísértek kedden és csütörtökön délután busszal, s vártak meg, amíg az óráim tartottak. Akkoriban egyedül én jártam zeneiskolába Rajkáról.

Emlékszem, amikor először beléptem a társalgóba, hogy ott várakozzam. Barátnőm lett éveken át az a lány, akivel egy osztályba kerültünk, s a két óra közötti szüneteket együtt töltöttük. Csatlakozott hozzánk még egy lány, így hárman beszélgettük át a számunkra megadatott szabad időket. Amikor este lassan kiürültek a termek, belopakodtunk az egyikbe, ahol három zongora volt, és ott játszottunk egyszerre, amíg valaki észre nem vette. Szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, és barátnőimre, akik vidámságukkal, segítségükkel megkönnyítették az iskola elvégzését.

Az ünneplés fontos. A méltó ünneplés. Egy zeneiskola létezése minden település számára jelentőséggel bír, mert a muzsika bölcsője, őrzője, továbbadója. Nemzedékek tanulják meg, hogy a zene nem csak hangokból áll, hogy a kottába nem írható le a szív utasítása, mely megkülönbözteti a jó zenészt a többi közül. Évtizedeken át bizonyítja, hogyan járul hozzá a motiváció, az akaraterő az ajándékul kapott tehetség kimunkálásához.

Az ember belép egy zeneiskolába, különös érzés keríti hatalmába. Dallamok szűrődnek ki a folyosóra, s keverednek a hangszerek, különös disszonanciát, olykor harmóniát produkálva, gyermekek viszik hónuk alatt a kottáikat, hangszereiket, s egy mottó, a zene mozgat és irányít mindent. Jó ebben részt venni, remek érzés közéjük tartozni, és felemelő dolog megtalálnunk önmagunkat ebben a környezetben.

Rendezvények, versenyek, koncertek, műsorok megszámlálhatatlan mennyiségét mondhatják maguknak, tanulók ezreit, akik mind innen indultak. Zenetanárok, zenészek százai kezdték itt a pályájukat.

Van mit ünnepelni.

Gratulálok ehhez a szép kerek számhoz, és kívánom, hogy még nagyon soká létezzen az intézmény, még sok-sok évtizedig adjanak zenekedvelő, zenélő, művész, tanár felnőtté vált növendékeket a világnak, hogy hallgathassuk őket, s hogy aztán ők is tovább adják azt, amit itt tanulhattak.

Gratulálok az ott tanító, s valaha tanított pedagógusoknak, mert egy zeneiskola tőlük egyedi, sikeres, és miattuk marad fenn évtizedeken át.

S természetesen akadnak támogatók, akik tudják, milyen iszonyúan jelentős egy ilyen intézmény anyagi segítése, akik ott vannak, amikor szükség van kinyújtott kezükre, s mindig tovább visznek egy ötletet, egy kezdeményezést, vagy éppen átemelnek egy nehézségen, s akik értékelik a tanárok szaktudását, és örülnek munkájuknak. 

BOLDOG 70. SZÜLETÉSNAPOT!

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/anyagminta-h%C3%A1tt%C3%A9r-pap%C3%ADr-kivirul-2694538/  

Egy kiállítás képei

A címet Muszorgszkijtól vettem, de úgy érzem, illik a témához.

Sok éve már, hogy elkezdődött egy folyamat, mely a szombaton megnyílt kiállításhoz vezetett.

Az ember végig sétál a falak mellett, aztán átmegy a többi képhez, és hagyja, hogy mindegyik meséljen számára valamit.

Egy-egy kis történet, mely a gyermekek lelkéről árulkodik, csendesen, halkan, szavak nélkül, mégis sokat mondóan. Persze fülelni kell, nagyon figyelni, hogy pontosan értsük, mit fejeznek ki. Le kell hajolni, hogy meglássuk a kis vonásokat, vonalakat.

Egész nap rohanunk, gyermek és felnőtt, egy megadott terv szerint. Igyekszünk helyt állni, megfelelni, számot adni, és a nap végén lezárni. Nem kis feladat, sokszor úgy érezzük, teljesíthetetlen.

Vannak pillanatok, amikor kicsit meg tud állni ez a szaladó idő. Amikor nem akarunk lélegezni, mert egy furulya és egy gitár hangja olyan nagyon a szívünkig hatol. Van, hogy megállnánk, és elrévednénk egy-egy rajz láttán, s elgondolkodnánk az élet valóban fontos dolgain.

Vannak napok, amikor legszívesebben üvöltenénk, mert fáj, mert elviselhetetlen, mert azt akarjuk, hogy végre megértsék a nyilvánvalót. S léteznek percek, amikor hallgatni kell. Hallgatni, hogy megérintsen bennünket valami, ami kész arra, hogy felrázzon, hogy jó irányba tereljen a sok ágas-bogas nagyon mézes-mázas, és olyan könnyen hihető téveszme között.

Nehéz eligazodni, s nehéz a dolgosabb utat választani. A művészet ilyen dolgos út. A gyermek művészetek között fejlődik a legjobban, legmegfelelőbben. Mindenki olvasta már, nagy emberek írták le sokszor. A művészetek pedig jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást, hogy aztán megsokszorozódjanak apró ujjacskák által.

Színek, vonalak, gondolatok, hangok, muzsikák, érzelmek borították díszcsomagolásba a kiállítás hangulatát. Érzelmek, mert az alkotás alapja az érzelem. Igazi művész csak akkor lesz valaki, ha eredetit, egyedit alkot. Szerencsére nem hatásos semmilyen törekvés, mely vagy önmagát, vagy másokat parancsol művésszé. Az alázat véd meg mindenkit attól, hogy beleessen ebbe a csapdába.

A szerénységgel megtöltött alkotás visz a biztató jövő felé, segít át a nehézségeken, s mutatja meg, hogy nem késő. Nincs veszve minden.

Szólhat a nap 23 és fél órájában harsány bömbölő dörgedelem, körbe vehet bennünket éles, szemet vakító színvilág, ha van egy fél óra, amikor az ember nem akar megszólalni, mert minden olyan egyértelműen világossá válik. Ekkor érezzük, hogy nagy szükségünk van a kétkezi alkotásra, a saját magunk megszólaltatott muzsikára, mert örömet okoz, mert boldoggá tesz, mert megtisztít. Lemossa rólunk a ránk öntött rosszat, eltűnteti a kegyetlenséget, és átvisz bennünket abba a lelkivilágba, melyet csakis ilyenkor érezhetünk meg, s melyben olyan nagyon ott akarunk lenni.

A képlet egyszerű. Tedd meg! Mindenki képes rajzolni, zenélni, szobrászkodni, fotózni, hangszeren tanulni. Mindenki képes rá, kortól függetlenül.

Védjük, őrizzük, becsüljük ezeket a ritka pillanatokat, mert semmink nincs, ami fontosabb lenne. Megy ez enélkül is? Hát nem megy.

Igenis kivételes dolgokat teszünk. Ki kell jelenteni, hogy a művészeti neveléstől vagyunk mások, egyediek, különlegesek. Gyermekeink ettől a neveléstől válnak fogékonnyá, figyelmesekké, kitartókká, szorgalmasakká, és jobb emberekké.

Lehet vitatni? Nem. Nem lehet vitatni. Egyszerűen így van.

Visszatekintve számos fontos, jelentős rendezvény került lebonyolításra, melyről olyan gyorsan megfeledkezik az ember. Ezek a programok hatalmas munkát, nagy odaadást, már-már fanatizmust, és nagyon sok időt igénybe vevő energiát követelnek.

Van még energia, van odaadás, van minden, ami ahhoz kell, hogy folytatódjon. Dönteni kell. Rohanunk, és közben vakon és siketen elmegyünk rajzok és hangok mellett észre sem véve ami körülvesz, vagy természetesnek vesszük, hogy megálljunk, és lássunk, halljunk, amíg van mit látni és hallani.

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/ecsetek-fest%C5%91-m%C5%B1hely-t%C3%A1l-3129361/ 

Kerékpárral Rajkára

Mindig örömmel tölt el, ha olyan emberekkel találkozom, akiket érdekelnek a múlt történései, s még nagyobb boldogság, amikor Rajka értékeivel ismerkedhetnek meg az erre kíváncsiak.

Tegnap egy lelkes csapat kerékpárral Mosonmagyaróvárról Rajkára látogatott. Hirtelen lelassult az idő múlása, és egy kicsit megváltoztak a falu színei.

Három órakor lassan minden irányból fehér és kék ruhás bicajosok jöttek felém, képviselve a különböző korosztályokat. Az idő mesés díszletet készített számunkra ehhez a programhoz, szebbet és jobbat kívánni sem tudtunk volna.

Kedves kollégák, ismerősök, barátok álltak körülöttem az egykori óvoda épülete előtt.

Ezt a házat azért szeretem annyira, mert egészen bravúrosnak tartom, hogy az építész ennyire figyelt minden részletre. Gyermekkorunkban ilyenre rajzoltuk a palotákat, ahol a királykisasszony lakott, ilyenre alakítottuk az építőkockákat, hogy a herceg lovával érkezve megkaphassa a fele királyságot, és a királylány kezét.

Aztán megérkeztek a túra résztvevői, és megalakult az 50 fős rögtönzött csoport, akik a következő két órában végig nézték a Rajkán Hőnel Béla építész által építtetett, vagy tervezett házakat, és az útvonalon megtalálható fontosabb épületeket.

Beregszászi Balázs kitartó és tiszteletet érdemlő munkája nyomán egyre többen tudják, ki volt Hőnel Béla, és mit köszönhetünk életművének. Ezen a napon tudomást szereztünk arról, milyen kapcsolata volt Rajkával.

Az óvoda után a jegyzői házra, majd az evangélikus templom tornyára irányult a legnagyobb figyelem. Részletes és pontos információkat mondott el nekünk ezekről a még ma is látható épületekről, melyek mellett mi minden nap elmegyünk, s melyek oly sok éve természetesnek tűnnek számunkra.

Pedig nem kellene, hogy természetes legyen minden, ami körülvesz bennünket. S tudjátok mi volt ebben a délutánban a legeslegjobb? Megpróbáltam egészen röviden, a lényeges, és érdekes dolgokat elmondani a jelenlévőknek, és éreztem, hogy érdekli őket, amit hallanak. Nagyon jó érzés, ha másokat is érdekel a szülőfalum.

Mosolygós emberek álltak velem szemben, akik számára egyáltalán nem volt természetes, hogy ez a község telis-tele van értékes házakkal, gyönyörű régi épületekkel.

Ebben a faluban ezernyi történet, és évszám, adat, emberi élet rejtőzik. Benne élnek a hársfákban, a gesztenyefasorokban, ott lapulnak a falak mintáiban, a terek szobraiban, még a lepergett vakolatban is. Lassan megtanulom meghallani őket, és leírni, amit súgnak nekem, hogyha legközelebb érkezik hozzánk egy ilyen kedves csoport, a kezükbe adhassam leírt történetünket.

Mindent elmondani s bemutatni lehetetlen, de eltöltöttünk egy emlékezetes szép szeptemberi délutánt és sokat tanultunk.

Az emberi élet élményekből, megélt eseményekből áll, sokszor magunk döntjük el, hogy részt veszünk benne, vagy sem. Ahol ott vagyunk, az velünk marad, rajtunk áll, miből építjük fel a királyi palotát, melynek termeit mi rendezzük be, mi élünk benne. Lehet szürke, fásult, elgyötört, monoton, de lehet színes, érdekes, változatos. Berendezhetjük csupa értéktelen, értelmetlen elemekkel, vagy kiválogatjuk a fontosat, azt, ami számít, és körbe vesszük magunkat aprócska szépségekkel, vidámsággal, és odafigyeléssel.

Köszönjük Beregszászi Balázsnak, hogy megszervezte a kirándulást, s hogy ilyen rendületlenül törődik az értékek megőrzésével.

Köszönet azoknak, akik bicajra ültek és eltekertek hozzánk, s bejárták velünk ezt az utat.

Köszönöm, hogy eljöttetek RAJKAIAK, s hogy velünk voltatok.

M

fotó: Juhász család tulajdona

Könyvtár 65

Van úgy, hogy az ember olvas egy könyvet, aztán rátér egy másikra. Néha viszont nem hagy békén egy téma, és úgy motoszkál a fejben, folyton visszatérve, hogy képtelenek vagyunk azt elfelejteni.  

Mary Ann Shaffer, Annie Barrows a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság címet adta annak a kötetnek, melyet azóta sem tudok elfelejteni, és gyakran elmélázok mondandóján.

Tulajdonképpen meglepő a forma, mert a szereplők egymásnak írt levelei alapján tudjuk meg a történetet, így haladunk lépésről lépésre a második világháború és az utána következő időszakban egy sziget, Guernsey lakóinak életében.

A főhős írónő éppen témát keres egy új mű megírásához, de valahogy nem talál megfelelő anyagot hozzá.

A háború mindenkiben kemény, felejthetetlen emlékeket hagyott. A kegyetlenség, az embertelenség, a gyilkolás, az éhezés, a nélkülözés még erősen él a mindennapokban.

A könyv címében szereplő társaság megalapítását a szükség hozta, Elisabeth hirtelen ötletéből adódóan társaival létrehoztak egy baráti kört, akik a legrosszabb időkben olvasással töltötték idejük egy részét.

Aprócska könyvtárt teremtettek, s kéthetente összeülve sokszor korgó gyomorral az olvasottakról beszélgettek.Versekkel, klasszikusokkal, romantikus regényekkel ismerkedtek meg, s mindenki úgy értelmezte őket, ahogy az neki megfelelt.

Megható nyomon követni azt a mély és tiszta szeretetet, amellyel ezek a szigetlakók egymást átsegítik a nehézségeken. Ahogy figyelnek a másikra, s képesek mindenüket odaadni, ha valakinek szüksége van rá, akkor is, ha már semmijük nem maradt csak a becsületük.

Elisabeth életét is azok a döntések befolyásolják, melyeket azért hoz, hogy segítsen, kiállva az elveiért. Nem hagyja magát, nem hagyja, hogy bántsanak másokat, nem engedi meg, hogy eluralkodjon a környezetén a rettenetesen erős vak gyűlölet, mely már nem ismer törvényt, nem ismer határokat, mely elfeledte az emberséget, s nem lát semmi mást, csak a pusztítást, s abban leli örömét, ha bemocskolhatja mások lelkét.

Rajkán 1953 óta, pontosan 65 éve létezik a mai értelemben vett könyvtár. Már előtte is volt ilyen a felekezeti iskolákban, de ebben az évben alapították meg azt a könyvtárat, mely aztán sok viszontagságon át apró részében megmaradt.

Kardos Imre, Szölgyéni Jánosné, Csebák Borbála kezdték el ezt a nemes feladatot könyvtárosként.

1962-ben 1410 db könyv volt, 230 ember rendelkezett olvasójeggyel.

1969-re 4130 db kötet sorakozott a polcokon, 435-en jártak kölcsönözni.

Emlékszem, milyen varázslatos érzés volt, amikor először felmehettem a lépcsőn, és végig néztem azt a rengeteg könyvet, éreztem a papír illatát, és elcsodálkoztam, mennyi tudás rejlik ezeken a lapokon.

65 év a múltunkból, a papírra vetett tudás őrzéséből.

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság c. könyvet megfilmesítették. Érdemes megnézni, mert a képi világa visszaadja a könyv báját, csodáját.

Jó lenne olyan világban élni, ahol ilyen törődéssel, megértéssel, tisztelettel, megbecsüléssel élnek egymás mellett az emberek, sem engedik maguk közé a rosszindulatú, kárt okozó lakókat. Jó lenne ennyi reménnyel eltöltve tekinteni a jövőbe, s tudni, hogy jobb lesz, mert létezik még tiszta odaadás, szeretet.

Csodálatos olvasni, hogy a történet szereplőit nem tudta megtörni a mindennapos fenyegetés, félelem, megaláztatás. Alázattal, kedvességgel, örömmel, figyelmességgel közelednek egymáshoz. Az ember azt kívánja olvasás közben, bárcsak mindenkinek lehetne ebben része, mert akkor egészen biztosan nem élnének olyan emberek közöttünk, akik ridegségben, s igaz szeretet nélkül kell, hogy létezzenek. Akkor többet nem kellene attól félni, hogy bántanak, nem kellene attól tartani, hogy eltűnnek a könyvek, hogy bűn a tudás, hogy irtani kell a művészetet.

Olvassátok el ezt a könyvet, hogy eltölthessen Benneteket is ez a mély érzés, s hogy Ti is egy kicsit tagjai lehessetek ennek a társaságnak!

BOLDOG ÉVFORDULÓT NEKED, 65 ÉVES KÖNYVTÁRUNK!

M

https://www.filmtekercs.hu/papirfeny/olvass-bele-mary-ann-shaffer-es-anne-barrows-krumplihejpite-irodalmi-tarsasag 

Deák László: Rajka község története  

https://www.libri.hu/konyv/annie_barrows.krumplihejpite-irodalmi-tarsasag.html

Muzsika

Ismét befejeztünk egy tanévet, a huszadikat zeneiskolánk történetében.

Mindig örülök, amikor azt látom, hogy a növendékeink mindent megtesznek azért, hogy azt a tudást, melyet megszereztek tőlünk, egy picit megmutathassák szeretteiknek. Jó érzés látni az igyekezetüket, ahogy egy pici előképzős is összpontosít, hogy minden hang a helyén legyen, és szépen megszólaljon az általa előadott muzsika.

Ebben a húsz évben számtalan gyermeket tanítottunk meg a hangszeres és énekes zene alapjaira. Járt hozzánk sok-sok fiú és lány, akik valamilyen mértékben rendelkeztek zenei tehetséggel.

A tehetség az, melyet nem tudunk adni. Kapjuk, nem egyforma adagokban. Embernek nincs akkora hatalma, hogy befolyásolni tudja mértékét. Nem lesz több belőle akkor sem, ha a világ legbefolyásosabb embere mondja, hogy van. Akaraterővel, szorgalommal és kitartással tudjuk alakítani, de az adottság nagymértékben befolyásolja azt, mennyire könnyű, vagy éppen nehéz eljutni egy bizonyos szintre.

Nálunk szerencsére mindenki tudja, hogy a zenélést nem forintban, nem kilóra mérik, hanem érzésre, és örömben. Furcsa ugye? Amikor csak az ér valamit, amiből pénzt lehet csinálni, akkor vannak olyan gyermekek, akik muzsikálnak. Nos, felnőttek is léteznek, akiknek nem a szereplés a fontos, hanem maga a zene által adott semmivel nem pótolható boldogság.

Ezért kell nagyon óvatosan bánni a zenetanulással. Hányszor látunk olyan gyermekeket a neten, akik négy, öt évesen szörnyű nehéz darabokat játszanak, és mindenki ámul, hogy újabb kis Mozart született. S közben senki nem gondol arra, hogy ezek a gyermekek milyen nehéz fizikai terhelésnek vannak kitéve, aprócska kezükkel mennyire nehéz lejátszani ezeket a műveket, s hogy mennyi szépséges gyermekeknek szánt zenéből maradnak ki.

Óvni kell a gyermekeket, figyelni rájuk, s úgy vezetni őket, hogy az nekik legyen jó. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a koruknak megfelelő zenét játsszák, hogy ők legyenek a fontosak egy koncerten, de meg kell őket tanítani figyelni, viselkedni, s tudniuk kell, hogy eredményt csak gyakorlással lehet elérni. S nem igaz az, hogy pillanatok alatt lehet valakiből híres, nagy előadó.

Senki nem gondolja, hogy Mozart milyen sokszor háborodott fel azon, hogy a zenéjét nem hallgatják meg, hogy Bach mennyit küzdött a feletteseivel, akik állandóan meg akarták neki mondani, hogy mit játsszon, hogy Michelangeloval még Dávid szobrának orrát is át akarták alakíttatni, mert azt gondolták, ha náluk van a pénz, akkor a művészet is az övék.

Ma már csak a műveket halljuk, látjuk, s nem gondolunk bele abba, ami mögötte van.

Nehéz munka, sok évig tartó gyakorlás áll egy-egy bevégzett alkotás, vagy lejátszott darab mögött.

Szerénységre nevelünk. A szerénység és az alázat létfontosságú, de nem félreértendő kifejezések.

Alázattal vagyunk a művek iránt, a zeneszerzők felé, a tanulás fontossága irányában, de ugyanakkor tudjuk, mit nem engedhetünk meg semmiképpen, s ezt határozottan és megdönthetetlenül megtartjuk.

Szerények vagyunk, mert tudjuk, hogy nem vagyunk mindenhatók, s hogy vannak nálunk nagyobb tudásúak. Nem gondoljuk, hogy már nincsenek céljaink, mert a zenésznek mindig van újabb zenéje. Ha ez már nincs, akkor letesszük a hangszert, és elhallgatunk, akkor az egész totálisan felesleges volt.

A zenész nem áll meg, nem hagyja abba, és nem hiszi azt, hogy a csúcsok csúcsán van. Sokan gondolták már így. Elbízták magukat, és az élet úgy hozta, hogy elveszítették mindazt, amiről azt hitték, hogy meghatározza őket. Kezdetben tanítják őket, eljutnak egy bizonyos szintre, majd rossz körökbe kerülnek, csillogást, sikert ígérnek, könnyű boldogulást, sok pénzt, befolyást. Egy darabig működik szépen minden, aztán az ember vagy rájön, hogy mindez hazugság, és kiszáll, változtat, vagy a mindent beígérők hagyják el. Mindegy is, az eredmény ugyanaz.

Fontos dolgok ezek. A mi tanítványaink lehet, hogy nem lesznek művészek, de valami furcsa módon örökre kapcsolatuk lesz a zenével.

Kétféle zene létezik. Az egyik a harsány, magamutogató, rikoltó, egyszerű és népszerű zene, amit sokan ismernek, és sokan gondolják, hogy értenek hozzá.

A másik… hát azt nagyon nehéz meghatározni, mert az mélyen érint bennünket.

Finomság van benne, rendkívül széphangzású, néha könnyeket csal a szemünkbe, máskor pedig mosolygunk hallatára. Minden hangjára, periódusára odafigyelünk, még a légzésünket is lehalkítjuk, hogy ne maradjunk le egyetlen momentumáról sem.

A két fajta zene olyan, mint amikor károg egy varjú, s utána meghalljuk a csalogány énekét. Ha csak a varjút halljuk mindig, nem tudjuk, hogy létezik csalogány is, és azt hisszük, az előző a legszebb hang a világon.

Sokan megpróbálták már öncélúvá tenni a zenélést, sikerült is, de az utókor mindig tudja, hogy az volt, és nem érdekli az ilyesmi. Bachra is azt mondták, hogy ő csak egy helybéli kis orgonista, de a nagy művész, aki a vele való megmérettetésre érkezett, mégsem mert kiállni ellene, amikor a távolból meghallotta, hogyan improvizál a fakó ruhát viselő, önmagával is szigorú zeneszerző. S ha ma megkérdeznénk, kinek a nevét tudja valaki, az akkor dicsért művészt, vagy Bachot, tudjuk, mi lenne a válasz.

Büszke vagyok a mi kis muzsikus tanulóinkra. Remélem, hogy akik befejezik a nálunk való tanulást örökre megtanulták, hogy csak a csalogány énekét érdemes hallgatni.

Nekünk csalogányaink vannak, akik még csak most tanulják a finomságot, a művekhez való óvatos közelítést, a pontos előadást. Vigyáznunk kell rájuk, a helyes utat kell nekik mutatnunk, akkor is, ha az a nehezebb, hogy még soká hallhassuk őket, és gyönyörködhessünk a pici ujjacskák által megszólaltatott művekben.

Nem vagyunk nagy zeneszerzők, nem leszünk híresek, de itt vagyunk, ezen a kis helyen, ebben a faluban, és azon igyekszünk, hogy minél több gyermek felnőtt élete legyen értelmes, élhető, és szebb azáltal, hogy maga is le tud játszani dalokat, zenéket. Azt akarjuk, hogy megtanulják, hogy a tehetséget a lehető legnagyobb mértékben műveljék ki magukban azért, mert az ajándékot szeretetből adják, és a megajándékozott megbecsüli, ügyel az ajándékára, sok-sok évig megtartja, figyel rá, hogy sokáig az övé lehessen.

De összetörhető, megsérülhet, és tönkre tehető, vagy átalakítható valami egészen mássá is, amely már egyáltalán nem hasonlít az eredetire. Bízzunk abban, hogy egyszer majd olyan világban élhetünk, ahol mindenki igazából tud zenélni, énekelni, mindenki érzi a boldog perceket, amikor játszik. Akkor majd minden sokkal jobb lesz.

M

Fotó: https://pixabay.com/hu/r%C3%B3zsa-narancss%C3%A1rga-vir%C3%A1gok-kott%C3%A1k-2366341/

Jó

Forog a körhinta, szól a zene. Az árusok pakolnak, s remélik, a jó idő is kicsalogatja az embereket hozzájuk.

A családok összejönnek, beszélgetnek, talán régen találkoztak már. Felidézik a múltat, milyen volt gyermekkorukban a rajkai búcsú, hogy élték meg kicsi korukban ezt a két napot.

Mi még hétfőnként mentünk iskolába. Az udvarról láttuk az óriáskereket, s a szünetekben vágyakozva néztünk irányába.

Volt, amikor szemetet kellett szednünk ezen a napon. Nem volt jó érzés, végrehajtani olyan utasításokat, melyeket nem akartunk megtenni és tudtuk, nem is kellene. Mégis megtettük, nem értettünk egyet vele, de senki nem ellenkezett. Pedig nem volt jó.

Amikor kitaláltunk jó dolgokat, az elindított egy hosszú láncolatot, melyből sorra jöttek a jobbnál jobb dolgok, még akkor is, amikor már ezer oldalról támadták, és gyilkolták az ötletet.

„A jó dolgok jó dolgokat szülnek.” Hallottam a minap ezt a mondatot. Elgondolkodtam rajta. Igaz az állítás, mert tapasztalom mindennap, mennyire fontos szemünk előtt tartani ezt a kijelentést, s eszerint élni, és tenni a dolgunkat.

Mi a jó? Felmerül a kérdés, s megválaszolása nem is olyan egyszerű. Ami jónak tűnik, kiderülhet róla, hogy nem az. S oly sokszor eltévelyedik az ember, mert nehéz kiutat találni a sok-sok émelyítő cukormázzal borított jóság között.

Tulajdonképpen jó volt, hogy összeszedtük a szemetet, mert a korábbi göci helyén egy füves terület keletkezett, s most ott van a búcsú. De nem volt jó, mert tudtuk, nem helyén való.

Mérlegelnünk kell, hogy a jó kinek jó, és miért. A jónak is megvan a maga helye és ideje. El kell találni ezt a két dolgot, akkor lesz a jó igazán jó.

Azt hisszük, megvéd bennünket a közöny, a nem törődöm vele, hiszen engem nem érint gondolkodás. Pedig valamikor mindenkit érint minden, csak talán nem most. Azt gondoljuk, el tudjuk kerülni, hogy bennünket is elérjenek bizonyos események, de ez nem így van.

Sőt, lehet megmosolyogni, kinevetni másokat, akik figyelmeztetnek valamire, ami majd később következik be. S még az sem tilos, hogy gyűlöljük és el akarjuk pusztítani magunk körül azt, aki rámutat arra, hogy amit jónak gondolunk, az nem az.

Lehet szavakat, mondatokat kifordítani, jó gondolatokat rosszá alakítani, ahogy kedvünk tartja, vagy célunk akarja.

Minek?

Ami igazán jó, azt nem lehet kiirtani, mert mindig megtalálja a legkisebb rést is, ahol ki tud szabadulni. Szerencsénkre nagyon kitartó, és köztünk akar lenni. Velünk marad akkor is, amikor már csak egy páran akarjuk, hogy társunk legyen. Arcátlanul belekiabál az életünkbe, és akaratosan megkeresi a lehetőségeit.

Ez a mi óriási nagy szerencsénk, különben már elvesztünk volna régen.

Maradj közöttünk soká, és találd ki kérlek, hogyan tudsz minél több ember gondolataiba beférkőzni! Szükségünk van rád, ne hagyj el bennünket!

M

Fotó: Deák Viola Helena

Tündérrózsa háza

Már sokszor megtapasztaltam, milyen gyorsan szalad az idő. 5 hónapig gyakoroltunk a mai koncertre, aztán eljött a mai nap, és már el is suhant.

Délután megkerestük a Tündérrózsa Közösségi Házat Dunaszigeten, és a gyerekekkel együtt egy fergeteges koncerten vettünk észre.

Népzenét, népdalokat hallhattunk, citerás fiúk énekeltek, lányok daloltak, s népi zenekar húzta alá a kíséretet.

Rendkívül kedves közönség előtt játszhattunk, s nagyon jól éreztük magunkat. Meghallgattuk egymás zenéjét, és megtapasztalhattuk, hogy mindegy, milyen stílusú zenét játszunk, a lényeg, hogy szeressünk játszani.

Szeretetteljes vendéglátásban volt részünk, örültünk az ajándéknak, és örültünk annak is, hogy nekik is tetszett a mi ajándékunk.

Igazi örömzenélés volt, humorral, és vidámsággal fűszerezve.

Boldog vagyok, hogy sikerült sok év után ismét közös programon részt vennünk kollégáimmal.

Jó érzés volt együtt muzsikálni, és a végén a közös éneklés is szívet melengetőre sikerült.

Köszönjük a lehetőséget, és a meghívást, a sok kedves szót! Sokáig szeretettel fogunk gondolni a ma estére!

M

fotó: Deák Írisz Hermina

Fertőd

Tegnap Fertődön jártam. Valami nagy erő kikapott a jelenből, és átröpített a múltba, egy egészen más világba.

Hirtelen kiléptem a hétköznapok nyomasztó gondjaiból, és belecsöppentem egy titkokkal teli környezetbe.

Végig sétáltam a hatalmas fák árnyat adó lombjai alatt, hallgattam a madarak heves énekét. Olyan volt, mintha ők is be akartak volna nevezni a versenybe. Néztem, ahogy a fecskék irdatlan tempóban röpködnek a fészkeikből ki és be.

Lépkedtem a parkban, megkerültem a kastélyt a verőfényes napsütésben, majd megérkeztem a Marionett színházba. Csodálatos volt. A falakon látszódott a tégla, a régi emberek gondos és pedáns munkája, néhol a fehér vakolatot is meghagyták. Szobrok és mai modern székek törték meg a nyers hangulatot, és a mesés színpad, melyen hívogatóan ott állt a már ismert fehér csembaló lágy sárga fénnyel megvilágítva. Éppen akkor hangolták.

Legszívesebben oda rohantam, és rögtön játszani kezdtem volna rajta, de nem tehettem meg.

Kivártam hát a soromat, és apró kis tanítványunkkal felléptem a lépcsőn. Csak néhány percet kaptunk, mert másoknak is kellett próbálniuk, még így is eszméletlenül jó érzés volt.

Az előző években féltem ettől a hangszertől, de most már nem tettem. Bár olyan kis finom hangszer, mégis furcsa volt, hogy mindig kiabál, és nehéz megzabolázni. Egyáltalán nem olyan, mint egy zongora, amin lehet halkan elmélázni, vagy éppen minden mérget kiadni.

Amíg vártunk, gondolkodtam tovább.  Elképzeltem, milyen lenne ott élni. Mindennap egy ilyen környezetben létezni, ahol ennyire ápolják a hagyományokat, így féltik a néhol szétmállani készülő épületeket. Láttam magam előtt, ahogy ott tanítok, ahol egykor Haydn élt, és muzsikált. Akkor játszom a csembalón, amikor csak kedvem tartja, és mindenki örül, ha részt vehet és meghallgathat egy koncertet. Ahol tudják, milyen sokat jelent, ha egy gyerek zenét tanulhat.

Nem tagadom, mámorosan jó gondolatsor volt.

A megnyitó beszédet a tankerület igazgatója tartotta. Egy mondatát megosztom Veletek, mert nagyon találó volt. Azt mondta, hogyha tudna zenélni, árnyaltabban tudná kifejezni a gondolatait, az érzéseit. Eszembe jutott, hogy én mindig csak úgy gondolkodom, mintha mindenkinek tele lenne a feje zenével, mint nekem.  

Aztán ránk került a sor, és bár én nem szeretek szerepelni, csak zenélni imádok, most mégis különösen jó volt azt a pár percet megélni. Növendékünk nagyon szépen játszott, így én is átérezhettem a boldog pillanat szépségét.

Az aprócska billentyűk érintése, a hangzás különlegessége nagy élmény volt, most egy kicsit már éreztem, hogy kezdjük egymást megérteni.

Aztán elmúltak a percek, és haza indultunk. Átjöttünk Ausztrián, és megérkeztünk.

Megláttam a Rajka táblát, s rögtön megértettem, hogy miért nem születtem Fertődre.

Nem Haydn lábnyomában járok, hanem Békefi Ernő utódja vagyok a hivatásomban.

S bár nem jó nekem itt, ahol születtem, mégis annyi mindent kell még megtennem. Annyi zenét meg kell írnom, annyi ember életéről kell még gyűjtenem, annyi történet van, amit meg kell örökítenem. Annyi gyermek van, akiket a zenével tudok segíteni, annyi muzsika van, amit még nem játszottam el tanítványaimmal, zenekarommal, kórusommal.

S bár még fülemben cseng a barokk zene, halványan még hallom a hangokat, ujjaim még érzik a kis billentyűket, de az a valami visszarántott a jelenbe és azt mondta:

Az utóbbi időkben annyi szép szót, annyi dicséretet adtak neked fantasztikus emberek, olyan sok vigaszt, mosolyt kapsz nap, mint nap a gyerekektől, és vannak igaz barátaid, családod, akik szeretnek, és veled vannak. A zene mindig ott lesz neked, mindig segíteni fog. A csembaló pedig jövőre is ott áll majd, és addigra még többet fogok tudni róla, és még jobban tudok vele bánni.

S amíg vannak, akik veled játszanak, addig nincs gond. Igaza volt.

M

Kép forrása: https://turizmus.com/szallashely-vendeglatas/befejezodott-a-fertodi-kastely-felujitasanak-masodik-uteme-1128273 

Barátság-koncert

A barátság érzékeny és finom dolog. Óvni, félteni, őrizgetni és ápolni kell.

Nehéz olyan barátokra lelni, akik mindenben kitartanak mellettünk, és akik mellett mi is kitartunk.

Odafigyelést, törődést igényel, időt kell rá szakítani, és jelen kell lenni. Sokszor nem is vesszük észre, ki a barát és ki nem az, csak annak látszik.

Két emberen múlik. Túlél mindenféle külső támadást, minden áskálódást, átvészel nehéz időket, és megkönnyíti a problémák megoldását.

A zene egy különleges összetevő, mely megfűszerezi a barátságokat.

Takácsné Pollák Ritával gyermekek voltunk még, amikor a muzsika összehozott bennünket.

Két nagyon különböző családból származó lány, akik egészen más zenét játszottak.

A zenélésen kívül talán a két barna copf volt a közös bennünk.

Aztán találkoztunk, és órákon át bírtunk négykezesezni, kísérletezni, improvizálni.

Húgommal Juhász Gabriellával és édesapámmal Juhász Józseffel egyszer együtt szerepeltünk a Duna parton. Az ekkor készült fotót féltve őrizzük. 

Később mindketten ének tanári pályára léptünk, és egy ideig egy intézményben tanítottunk.

Karácsonykor újra összehozott bennünket a sors, és rögtön megbeszéltük, hogy szervezünk egy közös koncertet.

Legnagyobb örömünkre kedves kollégánk, Takács István sem maradt ki ebből a kezdeményezésből, így hárman indultunk neki, hogy egy nagy örömzenélést rendezzünk a közönség és a saját kedvtelésünkre.

Ebből a koncertből mindenki annyit kap, amennyit akar. Ha eljön, és átérzi, ami ott történik, ő is része lesz ennek az eseménynek.

Először mi megyünk vendégségbe Dunaszigetre jövő héten pénteken, a következő hétvégén pedig ők látogatnak el hozzánk.

Fél 5-kor elkezdődik a muzsikálás Rajkán. Népdalok, citerazene, klasszikus zene és mai dalok hangzanak majd el, és lesz természetesen meglepetés is. Édes, lelkes gyermekek, fiatalok és lelkükben fiatalok fognak szerepelni. Nagyon sokat gyakoroltunk, készültünk, szorgalmas, igyekvő tanítványaink vannak, akik között nagyon jó lenni.

A barátság sok mindenre képes. A két copfos lány felnőtt, évtizedek óta tanítják a gyermekeket a zenélésre, mely olyan sok örömet tud okozni.

A Barátság-koncert arra példa, miként hat egy közösségre a muzsika. Milyen sok jót ad a lélek számára, ha zenével él, mindegy, milyen stílusú, a lényeg, hogy szóljon.

Ha a zene és a barátság találkozik, ott valami jó születik. Valami jó, amely olyan erős, hogy nincs mit tenni, higgyétek el, nem érdemes belerondítani. Inkább segítsetek, legyetek velünk, ez sokkal hosszabban tartó jó érzést ad, mint a negatív gondolatok.

A legjobb, ha csatlakozunk hozzá, és hagyjuk, hogy felkaroljon, hogy felemeljen. Csak becsukjuk a szemünket, és lebegünk, átvesszük a ritmust, hagyjuk, hogy a szívünk is együtt dobogjon, érezzük a boldogságot, élvezzük azt a sok jó érzést, amivel megajándékoz bennünket.

M