Levelek, írások, újságcikkek között kutatva kerestem egy
élet emlékeit. Sok-sok emberről tudunk, akik munkájukkal, filozófiájukkal,
elveikkel, szorgalmukkal, tetteikkel előbbre vitték a mi jövőnket is, de mégis
valahogy mindig hiányoltam azt, ami közelebb visz a megismerésükhöz.
Valakiről információkat, adatokat leírni mindennapos dolog.
Az emberből csak ennyi marad? Mikor született, mikor halt meg, néhány tény,
esetleg jó cselekedet…? Semmi más?
Az 1865. július 18-án, Rajkán született Modrovich Gábor 100
éve halt meg, november 6-án. Münchenben,
Bécsben, Pozsonyban tanult, tartalékos honvédfőhadnagy volt, s valószínűleg egy
járvány ragadta el az élők sorából a Karolina kórházban.
Egészen röviden ennyi lenne 53 év? Három mondatban összefoglalható?
Ezekkel a kérdésekkel nyitottam fel a dobozokat, s kezdtem
el olvasni, amit bennük találtam.
Kezemben tartottam azokat a picinyke lapokra, barna tintával
írt leveleket, melyeket szüleinek írt rendszeresen. Belegondoltam, hogy ma
három másodperc sem kell egy levél elküldéséhez, akkoriban napokat, heteket is
vártak egy-egy válaszra.
Láttam a Pozsonyban készült bizonyítványait, olvastam, ahogy
leírja, milyen kiállításokra járt Münchenben, hogyan tanult festeni, mennyire
igyekezett még jobbá válni. Leírta, hogyan vizsgázott le anatómiából Bécsben, milyen
fegyelmezetten élte diákéveit, s hogy mennyire nem szerette a dorbézolást és a
pénz felesleges kiadását.
Megjegyzi, hogy Rajkán sokkal szebben beszéltek németül,
mint Münchenben, leírja, milyen ruhákat hordtak az akkori népek.
Megtudtam, milyen kemény volt a katonaélet, bár nem
panaszkodott. Elképzeltem, ahogy megy a többi katonával, és még arra is van
ereje, hogy a táj szépségében gyönyörködjön, a fények, a felhők által
megfestett képen csodálkozzon.
„Mindennap más falukat és más vidéket látunk de mondhatom
hogy festőibb vidéket nem lehet látni sehol sem. Különösen feltűnő szépek a
világítások, és a felhők. Minő szép lehet itt csak körülbelül egy hónap múlva
midőn a sok tölgyfa megsárgul, itt a tájképfestőnek egy egész éven át volna
dolga.” – írja Devecseren 1888. szeptember 12-én.
Festményei, rajz vázlatai többnyire megmaradtak nekünk, s ha
igazán odafigyelünk arra, amit találunk, megláthatjuk az embert, aki egy
egészen más világban élt, mint mi, de mégis sok a közös pont, melyben
találkoznak a múlt és jövő útjai.
Tehetséges volt, de tudta, tanulnia kell, s ezért mindent
megtett. Tanáraitól elsajátította, amit csak lehetett, s tovább fejlesztette, a
saját egyéniségére formálta tudását. Megtette azt is, amit követelt tőle az
akkori történelem alakulása.
Egy arisztokrata család tagjaként élte a századforduló által
meghatározott életet. Nem nősült meg, nem születtek gyermekei, de a ház, ahol
első éveit töltötte, töredékében még létezik, s most óvodás gyermekek
zsivajától hangos a hétköznapokban.
Festményeit láthatjuk a neten is, sírját a rajkai temetőben
találjuk meg.
A Modrovich családról majd írok egyszer egy Régmúlt Rajka
kötetet, mert tagjai meghatározó személyek voltak falunkban, mert ők is azok
közé tartoznak, akiket nem szabadna elfelednünk akkor sem, ha úgy gondoljuk, a
nagy rohanásban semmire nincs már idő.
M
forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye
Győri Levéltára Mosonmagyaróvári Fióklevéltár XIII.10.12. Modrovich Gábor levele szüleinek kelt: Devecser, 1888.
szeptember 12.,fotó: Budapest, 1887. augusztus 10.
