A címet Muszorgszkijtól vettem, de úgy érzem, illik a
témához.
Sok éve már, hogy elkezdődött egy folyamat, mely a szombaton
megnyílt kiállításhoz vezetett.
Az ember végig sétál a falak mellett, aztán átmegy a többi
képhez, és hagyja, hogy mindegyik meséljen számára valamit.
Egy-egy kis történet, mely a gyermekek lelkéről árulkodik,
csendesen, halkan, szavak nélkül, mégis sokat mondóan. Persze fülelni kell, nagyon
figyelni, hogy pontosan értsük, mit fejeznek ki. Le kell hajolni, hogy
meglássuk a kis vonásokat, vonalakat.
Egész nap rohanunk, gyermek és felnőtt, egy megadott terv
szerint. Igyekszünk helyt állni, megfelelni, számot adni, és a nap végén
lezárni. Nem kis feladat, sokszor úgy érezzük, teljesíthetetlen.
Vannak pillanatok, amikor kicsit meg tud állni ez a szaladó
idő. Amikor nem akarunk lélegezni, mert egy furulya és egy gitár hangja olyan
nagyon a szívünkig hatol. Van, hogy megállnánk, és elrévednénk egy-egy rajz
láttán, s elgondolkodnánk az élet valóban fontos dolgain.
Vannak napok, amikor legszívesebben üvöltenénk, mert fáj,
mert elviselhetetlen, mert azt akarjuk, hogy végre megértsék a nyilvánvalót. S
léteznek percek, amikor hallgatni kell. Hallgatni, hogy megérintsen bennünket
valami, ami kész arra, hogy felrázzon, hogy jó irányba tereljen a sok
ágas-bogas nagyon mézes-mázas, és olyan könnyen hihető téveszme között.
Nehéz eligazodni, s nehéz a dolgosabb utat választani. A
művészet ilyen dolgos út. A gyermek művészetek között fejlődik a legjobban,
legmegfelelőbben. Mindenki olvasta már, nagy emberek írták le sokszor. A
művészetek pedig jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást, hogy aztán
megsokszorozódjanak apró ujjacskák által.
Színek, vonalak, gondolatok, hangok, muzsikák, érzelmek
borították díszcsomagolásba a kiállítás hangulatát. Érzelmek, mert az alkotás
alapja az érzelem. Igazi művész csak akkor lesz valaki, ha eredetit, egyedit
alkot. Szerencsére nem hatásos semmilyen törekvés, mely vagy önmagát, vagy
másokat parancsol művésszé. Az alázat véd meg mindenkit attól, hogy beleessen
ebbe a csapdába.
A szerénységgel megtöltött alkotás visz a biztató jövő felé,
segít át a nehézségeken, s mutatja meg, hogy nem késő. Nincs veszve minden.
Szólhat a nap 23 és fél órájában harsány bömbölő dörgedelem,
körbe vehet bennünket éles, szemet vakító színvilág, ha van egy fél óra, amikor
az ember nem akar megszólalni, mert minden olyan egyértelműen világossá válik.
Ekkor érezzük, hogy nagy szükségünk van a kétkezi alkotásra, a saját magunk
megszólaltatott muzsikára, mert örömet okoz, mert boldoggá tesz, mert
megtisztít. Lemossa rólunk a ránk öntött rosszat, eltűnteti a kegyetlenséget,
és átvisz bennünket abba a lelkivilágba, melyet csakis ilyenkor érezhetünk meg,
s melyben olyan nagyon ott akarunk lenni.
A képlet egyszerű. Tedd meg! Mindenki képes rajzolni,
zenélni, szobrászkodni, fotózni, hangszeren tanulni. Mindenki képes rá, kortól
függetlenül.
Védjük, őrizzük, becsüljük ezeket a ritka pillanatokat, mert
semmink nincs, ami fontosabb lenne. Megy ez enélkül is? Hát nem megy.
Igenis kivételes dolgokat teszünk. Ki kell jelenteni, hogy a
művészeti neveléstől vagyunk mások, egyediek, különlegesek. Gyermekeink ettől a
neveléstől válnak fogékonnyá, figyelmesekké, kitartókká, szorgalmasakká, és
jobb emberekké.
Lehet vitatni? Nem. Nem lehet vitatni. Egyszerűen így van.
Visszatekintve számos fontos, jelentős rendezvény került
lebonyolításra, melyről olyan gyorsan megfeledkezik az ember. Ezek a programok
hatalmas munkát, nagy odaadást, már-már fanatizmust, és nagyon sok időt igénybe
vevő energiát követelnek.
Van még energia, van odaadás, van minden, ami ahhoz kell,
hogy folytatódjon. Dönteni kell. Rohanunk, és közben vakon és siketen elmegyünk
rajzok és hangok mellett észre sem véve ami körülvesz, vagy természetesnek vesszük,
hogy megálljunk, és lássunk, halljunk, amíg van mit látni és hallani.
M
