Tegnap Fertődön jártam. Valami nagy erő kikapott a jelenből,
és átröpített a múltba, egy egészen más világba.
Hirtelen kiléptem a hétköznapok nyomasztó gondjaiból, és
belecsöppentem egy titkokkal teli környezetbe.
Végig sétáltam a hatalmas fák árnyat adó lombjai alatt,
hallgattam a madarak heves énekét. Olyan volt, mintha ők is be akartak volna
nevezni a versenybe. Néztem, ahogy a fecskék irdatlan tempóban röpködnek a
fészkeikből ki és be.
Lépkedtem a parkban, megkerültem a kastélyt a verőfényes
napsütésben, majd megérkeztem a Marionett színházba. Csodálatos volt. A falakon
látszódott a tégla, a régi emberek gondos és pedáns munkája, néhol a fehér
vakolatot is meghagyták. Szobrok és mai modern székek törték meg a nyers
hangulatot, és a mesés színpad, melyen hívogatóan ott állt a már ismert fehér
csembaló lágy sárga fénnyel megvilágítva. Éppen akkor hangolták.
Legszívesebben oda rohantam, és rögtön játszani kezdtem
volna rajta, de nem tehettem meg.
Kivártam hát a soromat, és apró kis tanítványunkkal
felléptem a lépcsőn. Csak néhány percet kaptunk, mert másoknak is kellett
próbálniuk, még így is eszméletlenül jó érzés volt.
Az előző években féltem ettől a hangszertől, de most már nem
tettem. Bár olyan kis finom hangszer, mégis furcsa volt, hogy mindig kiabál, és
nehéz megzabolázni. Egyáltalán nem olyan, mint egy zongora, amin lehet halkan
elmélázni, vagy éppen minden mérget kiadni.
Amíg vártunk, gondolkodtam tovább. Elképzeltem, milyen lenne ott élni. Mindennap
egy ilyen környezetben létezni, ahol ennyire ápolják a hagyományokat, így
féltik a néhol szétmállani készülő épületeket. Láttam magam előtt, ahogy ott
tanítok, ahol egykor Haydn élt, és muzsikált. Akkor játszom a csembalón, amikor
csak kedvem tartja, és mindenki örül, ha részt vehet és meghallgathat egy
koncertet. Ahol tudják, milyen sokat jelent, ha egy gyerek zenét tanulhat.
Nem tagadom, mámorosan jó gondolatsor volt.
A megnyitó beszédet a tankerület igazgatója tartotta. Egy mondatát
megosztom Veletek, mert nagyon találó volt. Azt mondta, hogyha tudna zenélni,
árnyaltabban tudná kifejezni a gondolatait, az érzéseit. Eszembe jutott, hogy
én mindig csak úgy gondolkodom, mintha mindenkinek tele lenne a feje zenével,
mint nekem.
Aztán ránk került a sor, és bár én nem szeretek szerepelni,
csak zenélni imádok, most mégis különösen jó volt azt a pár percet megélni.
Növendékünk nagyon szépen játszott, így én is átérezhettem a boldog pillanat
szépségét.
Az aprócska billentyűk érintése, a hangzás különlegessége
nagy élmény volt, most egy kicsit már éreztem, hogy kezdjük egymást megérteni.
Aztán elmúltak a percek, és haza indultunk. Átjöttünk
Ausztrián, és megérkeztünk.
Megláttam a Rajka táblát, s rögtön megértettem, hogy miért
nem születtem Fertődre.
Nem Haydn lábnyomában járok, hanem Békefi Ernő utódja vagyok
a hivatásomban.
S bár nem jó nekem itt, ahol születtem, mégis annyi mindent
kell még megtennem. Annyi zenét meg kell írnom, annyi ember életéről kell még gyűjtenem,
annyi történet van, amit meg kell örökítenem. Annyi gyermek van, akiket a
zenével tudok segíteni, annyi muzsika van, amit még nem játszottam el
tanítványaimmal, zenekarommal, kórusommal.
S bár még fülemben cseng a barokk zene, halványan még hallom
a hangokat, ujjaim még érzik a kis billentyűket, de az a valami visszarántott a
jelenbe és azt mondta:
Az utóbbi időkben annyi szép szót, annyi dicséretet adtak
neked fantasztikus emberek, olyan sok vigaszt, mosolyt kapsz nap, mint nap a
gyerekektől, és vannak igaz barátaid, családod, akik szeretnek, és veled
vannak. A zene mindig ott lesz neked, mindig segíteni fog. A csembaló pedig
jövőre is ott áll majd, és addigra még többet fogok tudni róla, és még jobban
tudok vele bánni.
S amíg vannak, akik veled játszanak, addig nincs gond. Igaza
volt.
M
Kép forrása: https://turizmus.com/szallashely-vendeglatas/befejezodott-a-fertodi-kastely-felujitasanak-masodik-uteme-1128273
