Adventi naptár

Sok olyan szokásnak élünk, melyről talán már nem is tudjuk, honnan ered, ki kezdte el, és mi volt az igazi célja. Az ilyen szokások idővel megváltoznak, lassan átalakulnak, attól függően, ki csinálja őket, és miért. Valami, ami egykor egészen szép, önzetlen, minden negatívumot mellőző szokás volt, átváltozhat akár az ellenkezőjére is.

Ezért kell mindig az elejére visszamennünk, átgondolnunk a lényegét, s azt kivenni, megőrizni, ami jó volt abban, amit bizonyos időnként megteszünk.

A protestánsok között szokás volt már a 19. században a naptár használata. Kézzel először 1851-ben készítettek ilyesmit. Kis bibliai képeket tettek a falra, vagy éppen meggyújtottak egy gyertyát, esetleg krétával egy vonalat húztak a padlóra, így várva a karácsonyt.

Az 1900-as években egy német édesanya találta ki az ablakos adventi naptárt kisfiának. Kartonból vágott ki 24 ablakot, eléjük tett egy-egy cukorkát, és a fiúcska mindennap egyet elvehetett. Később 1908-ban ez a fiú, Gerhard Lang nyomtattatott naptárt, melyen kis színes képek voltak, egyet lehetett feltűzni belőle naponta egy kemény lapra. Évek múlva már ő adta ki az ablakos verziót is, melyben minden nap egy vallásos témáról szóló képet lehetett látni a nyitott szárnyak mögött.

Az adventi naptárakat a Sankt Johannis Printing Company készítette, bibliai idézetekkel. Mire az 1930-as években Gerhard bezáratta a nyomdáját már nagyon sokféle variáció létezett.

1946-ban készült el Richard Sellmer által a háború utáni adventi kalendárium, majd ebből aztán 1958-ban a csokis verzió.

Láthatjuk, hogy hova jutott a szokás. Itt is az történt, ami mindenkor máskor. Egy kis csoport, vagy egy ember elkezdett valamit, melyet mások jónak találtak, és átvettek tőle.

A gyerekek és a felnőttek mindennap olvastak egy elgondolkodtató idézetet, vagy megnéztek egy képet, melynek szintén üzenete volt számukra. Így indult a napjuk.

A naptár mára átváltozott csokivá, ami nem lenne baj, ha megmaradt volna mellette a lényege, a gondolkodás.

Három éve készítünk zenés adventi naptárt. Idén is elkészültünk vele. Minden évben más-más dalokat, zenéket játszunk gyermekekkel, felnőttekkel. Különböző szerzőktől, népektől, a lehető legváltozatosabban. Jöhet bárki, akinek kedve, kitartása és szorgalma van hozzá.

Egy pici kamerával vesszük fel, volt, hogy fényképezőgéppel készültek az anyagok.

Mindig nagy izgalom ez a folyamat, a készülés, a gyakorlás. Magunk is megtapasztaltuk, milyen nehéz elkészíteni.

Célunk ezzel az, hogy egy pici örömöt okozzunk annak, aki hallgatja, hogy jól induljon a nap, hogy legyen egy kis csapat, akik együtt énekelnek, zenélnek. S hogy ez az egész rajkai, nem idegen, és nem kerül pénzbe. Nem drága, de azért értékes, mert a miénk. A mi gyermekeink készítik, nekünk.

Sok rajkai jó és egyedi dolgunk volt már, amit elfelejtett az ember, mert beférkőzik közé valami más. Rengeteg mindent birtokoltunk, amely sehol máshol nem létezett csak itt, de elmúlt, megszűnt, vagy éppen lerombolták. Az értéket ma a pénz határozza meg. Ha valami ingyen van, azt nem tartják értékesnek, ha valami helyi, az nem fontos, nem számít.

December elsején kezdünk, aki szeretné, tartson velünk. December 16-án este 6 órakor megrendezzük hagyományos adventi koncertünket, mely már nagyon régóta szintén hagyomány nálunk.

Szépséges plakátunkat, mint mindig Deák Írisz Hermina készítette. Köszönjük!

Legyen szép, békés az adventi időszakotok! Keressétek a jót, a kedvességet, segítsétek egymást, őrizzétek, óvjátok az értékeinket, melyek nem mérhetők forintban, hátha ez is szokássá válik, és advent után is megmarad. Csak úgy, mert így sokkal jobb lenne.

M

http://gyermekszoba.blog.hu/2009/11/30/egyszer_volt_egy_adventi_naptar

Fotóverseny

A minap egy országos fotóverseny díjkiosztójára került sor. A Nikon cég szervezésében amatőr és profi kategóriában lehetett indulni.

Scháling Anita is indult ezen a színvonalas megmérettetésen az amatőr kategóriában. Mivel nincs a birtokában profi fényképezőgép, a képeket egy Nikon L340-es típusú szerkezettel készítette.

Design, Múltkor, Selfie, Csend, Szakma, Ízelítő, Szomszéd, Ragadozó, Lokál, Okos generáció, Fantasy, Galmour, Közös nevező, Klisé, Harc, Analóg, Szokás, Urbán, Szélsőség, Rend, Kihalófélben és Generációk elnevezésű témákban lehetett fotókat küldeni.

Ezekből a témákból legalább hetet ki kellett választani, hogy induljon a fődíjért, amely egy Nikon D3300-as készlet volt. Anita 11 képpel nevezett. 28 nap állt rendelkezésére, mely annyit jelentett, hogy csak a verseny meghirdetése után készült fotókat fogadták el. Tilos volt régebbi képekkel indulni.

A zsűri neves tagjai Baricz Katalin, fotográfus, érdemes művész, Imre Anikó, EFIAP fotóművész, Imre Tamás EFIAP fotóművész, Lóránt Attila, fotográfus, író, Stiller Ákos, fotóriporter voltak.

Anitát e-mailben értesítették arról, hogy a képei a legjobbak közé kerültek, és számítanak rá a díjátadón. A Tivoli színházban november 14-én tartott ünnepségen, álló fogadáson Anita már nagyon izgatottan vet részt.

A terembe érve, ahol a díjakat átadták óriási kivetítőn mutatták a nyertes képeket, s ott volt az övé is.

Miután Hajdú D. András előadását végig hallgatták, elérkezett a nagy pillanat. A Generációk témában nyertesként hívták ki Scháling Anitát. A fődíjat nem kapta meg, de képeit a Capa központban 3 hétig kiállították.

Másodszorra indult el olyan versenyen, mely nagy kihívás volt, de ösztönzően hatott rá. Így látja, hogy fejlődik, hogy érdemes tovább fotóznia. Tavaly a top 100-ig jutott el, 82. lett, idén már kiállították a képét, és egy kategóriában nyert.

A győztes fotón barátnője keze, és kisbabájának lábacskája látszik.

Anita nagyon örülne, ha nyerne egy fényképezőgépet, mert, ahogy minden más, a fotózás sem csak a tehetségtől függ, a gép minősége is nagyon sokat számít.

Ezen a versenyen több, mint 38 ezer képet töltöttek fel. Ebből 34.240 fotó volt amatőr kategóriás. 8.756 amatőr versenyző, 1.134 profi vett részt benne.

Anita rendszeresen örvendeztet meg bennünket is gyönyörű képeivel, melyekben mindig van valami extra, amely nem csupán valaminek a megörökítése. Az igazán jó kép megmutat valami mást is a modellből, legyen az ember, tárgy, épület, táj, vagy bármi más.

Gratulálunk Anita, és reméljük, hogy egyszer megkapod azt a jó kis gépet!

M

Fotók: Scháling Anita

Koncert

Ismét eltelt egy esztendő. Az immár hagyománnyá vált tanári koncertre invitálok mindenkit, aki szereti a klasszikus zenét.

Intézményvezetőnk, Farkas János ma egy különlegesen szép plakátot tett ki az iskola oldalára. Köszönet érte.

Nem csak a zeneiskolás növendékeknek, és rokonaiknak játszunk, bárkit szeretettel várunk.

Ilyenkor kollégáim magukkal hozzák barátaikat, akik fellépnek velük.

Érdekes hangszereket, dallamokat hallhat a közönség, s eltölthet egy órácskát azokkal, akik évek óta a gyermekeket tanítják iskolánkban.

Fontos ez egy község életében. Az iskola is nagyon fontos. Igazából csak ott tudják mennyire, ahol már nincsen. A zeneiskola létezéséről már sokat írtam.

Egy olyan világban, ahol nem számít a kultúra, nem fontos a művészet, nagyon nehéz zeneiskolát működtetni.

Ahol nem lételem a szorgalom, és a kitartó törekvés, hogy elérjünk egy fejlettebb szintre, ott nehéz arról írni, mit jelent egy ilyen aprócska koncert.

Ahol oda sem figyelnek a gyermekekre, ha azok Mozartot, vagy Bachot játszanak, nehéz elmondani, milyen jelentőséggel bír az, ha szervezünk egy előadást.

Mégis mindig megtesszük. Mégis minden évben ilyenkor összejövünk, próbálunk, gyakorlunk, izgulunk, mint a növendékeink. S nem tagadom, jó érzés velük együtt lenni. Az a délután egészen más, mint a többi. Különleges, mert kedves, figyelmes emberek vannak együtt, akik szeretnék, ha a gyermekek és családjaik valami szépet hallanának.

Idén kiemelt szerepet kapnak a magyar zeneszerzők művei, hiszen feladatunk magyarságunk megőrzése, erősítése, kultúránk továbbadása, megismertetése.

Néhány napja elhunyt Kocsis Zoltán egyszer azt mondta, neki nagyon nagy csalódás volt az, amikor megtapasztalta, hogy nem minden ember szereti a komoly zenét. Addig ő gyermekként elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne hallgassanak otthon ilyen muzsikát. Nem kell elmondani, ki volt ő, és milyen űrt hagyott maga után.

Mi nem művészeket nevelünk, egyszerűen azért játszunk, mert azt gondoljuk, hogy a zene olyan, mint egy bűvös felhő, mely képes bevonni mindenkit, aki hagyja, s amíg szól, valahogy kikapcsolja az ember gondolatait, akkor, abban a néhány percben összeköt bennünket.

Összeköti a játékost és a hallgatót. Nem válogat, mindenkihez eljut, de, hogy kiből mit vált ki, kinek milyen gondolatai lesznek tőle, ki mit érez, az már attól függ, hogy kinek „milyen szép a lelkében az ének.”

Várunk Benneteket! Hozzatok magatokkal jó kedvet, kedvességet, figyelmet, s ha szomorúak vagytok, akkor is gyertek, hátha sikerül Benneteket felvidítani.

M

Wolf-gang

Ezt a szótagolást egy filmsorozatban láttam tegnap. Mosolyra fakasztott, mert nagy ötletnek tartom. Wolfgang Amadeus Mozart keresztnevének tagolása, kicsit másképpen. Mindjárt új értelmet kap vele.

A gang jelenthet csoportot, utat, magát a járást, mellyel ezen az utat járjuk. A farkas kifejezés mindenki előtt ismert.

Mivel gyermekkorom óta nagy tévés vagyok, sokszor elgondolkodtam, mit tanultam meg ebből a dobozból.

Tanultam németül, megláttam élettörténeteket, okulhattam mások hibáiból, s hallgattam rengeteg zenét.

Zenét, mindenféle időből és stílusból.

Mára irdatlanul sok csatorna áll a rendelkezésünkre. Tessék csak választani! Bármit megnézhetünk, főleg, ha van rá elég pénzünk. Ezen már nem is csodálkozom. De azon már igen, hogy a ma látható csatornák között egyetlen egy olyat nem találok, ahol komolyzenét lehet hallgatni, látni.

Hogy túlzok? Na jó, néha, elvétve, talán egyszer-egyszer rá lehet lelni, de vajon elég-e ennyi?

A Mezzo csatorna létezik, de hol kiveszik, hol visszarakják a csomagokba.

Hány zene csatorna létezik, melyen 24 órában játsszák a dalokat, és akkor csak elvétve találhatunk klasszikus zenét?

Ennyire nem kéri ezt senki? Ennyire nem érdekli az embereket az effajta zene? Vagy ezt kapjuk, ez van, elfogadjuk, ahogy mindent?

Érdekes út, amin jár az ember. Csak ne kelljen szembesülnie az érzelmekkel, csak ne kelljen kicsit elcsendesedni, befelé fordulni. Isten mentsen meg attól, hogy operát halljunk.

Mi hallottunk a gyerekekkel operát. Kedden. Ott voltunk. Láttátok volna az arcukat, ahogy figyeltek, ahogy együtt lélegeztek az énekesekkel. Látnotok kellett volna. Persze előtte mindent átbeszéltünk, ismerték a történetet. A nagyok jobbak, a kicsik a maguk fejlettségi szintjén.

Olyan büszke voltam, úgy örültem! Kicsi és nagy, mindenki együtt. A végén nem akartuk abba hagyni a tapsolást, pedig szegényes körülmények között, minimális kellékkel és ruhával adták elő a darabot, de a zene számított. Még a hideget is elfelejtettük az idővel együtt.

Aztán beszélgettünk róla, és megértették, tudták, mit láttak, érezték, volt véleményük. Még a legkisebbekkel is kultúráról esett szó.

Ha tudnátok, hogy ez mekkora jelentőséggel bír, ha értenétek, hogy ez mennyire jó… de jó is lenne.

Mert hát van itt Rajkán is egy Wolf-gang, akik az igényes zenét is meghallgatják, értékelik, és értik, no meg igénylik. Akik különbséget tudnak tenni az értéktelen magamutogatás, s egyéb förmedvények, és a jó zene között. Csak ez nem népszerű.

A Wolf-gang tagja bárki lehet. S hát kérem, amikor a gyerekek zenét tanulnak, akár csak heti egy órában, ott már hiába minden. Mindegy, hogy hány csatornán hallhatunk jó zenét, mindegy mi zúdul ránk, ha akarjuk, ha nem. Mi már tudjuk, hogyan járjunk az úton, amely tele van csodásabbnál csodásabb zenékkel.

A zenének nem kell palota, nem kell pénz, nem kell ház, nem kell semmi, csak a fejünk, amelyben hallhatjuk a muzsikát. S ha nincs hangszer? Hát akkor énekelünk.

S minél többen énekelünk szépen, tisztán, szerényen, alázatosan, örömmel, annál szélesebb, könnyebb, boldogabb, egyszerűbb lesz az az út.

M

https://www.youtube.com/watch?v=3Kh5OfgE8tY

Tanuljátok meg!

Egy aprócska óvodás csoport vonult végig a novemberi estén. Kezükben saját készítésű lámpácskákat vittek. Az óvónénivel egész héten magyarul és németül tanulták a dalokat, vágták, ragasztották a mécsesek helyét, melyre elkészültével nagyon büszkék lettek.

Az óvónéni akkor kezdett el dolgozni. A gyermekekkel német mondókákat, dalokat gyakoroltak, kézi bábujával igyekezett lelkesen megtanítani nekik a német nyelv szépségét.

Amikor eljött a november, arra gondolt, a tizenegyedike egy különleges nap, tegyük hát azzá.

A méhecske csoport tagjai összejöttek este, amikor már sötét volt, meggyújtották a lámpásokat, és dalolva kimentek az utcára.

A következő éven az iskola diákönkormányzata bekapcsolódott a kezdeményezésbe. Elindultak az ovisokért saját lámpásaikkal, találkoztak, majd együtt sétáltak tovább.

Azóta sok minden változott, és nem egészen úgy alakult a helyzet, ahogyan kellett volna, mert ez az ünnep nem arra való, hogy hírnevet szerezzünk vele. Ha nem értjük meg a lényegét, akkor más lesz az üzenete, és csak egy kipipált eltorzított semmiben lesz részünk.

Miért is van ez a lámpás felvonulás?

Márton napját a német ajkú településeken így ünneplik. Ez a valaha élt férfi az akkori zord világban olyan elveket vallott, olyan tetteket hajtott végre, amelyet az akkori emberek egyáltalán nem tartottak természetesnek, sajnos a mai zord világban sincsen ez másként.

A leghidegebb időben vágta szét a köpenyét és adta oda egy koldusnak. Ez csak egy momentum volt, melyet megjegyzett az emlékezet. A vallásos és nem vallásos ember számára egyaránt nagy mondani valója van az ő életének.

Tanuljátok meg, hogy nálunk ennek a hagyománynak Juhász Gabriella óvónő tette le az alapjait. Ő kezdte el, ő volt az, aki azóta is tartja, és ápolja ezt a szokást.

Tanuljátok meg, hogy ez a nap nem azért van, hogy Nektek ne legyen szabad az estétek.

Tanuljátok meg, hogy ez az alkalom egy lehetőség arra, hogy együtt legyünk, hogy közösségként mutatkozzunk meg.

Tanuljátok meg, hogy ilyenkor nem beszéljük hangosan végig a műsort, melyre oly sok gyermek készült fel az óvónénikkel, tanár nénikkel, tanítónénikkel.

Tanuljátok meg, hogy a színpadra olyan gyermekek mehetnek fel, akik szorgalommal, kitartással megtanultak valamit, és azt megmutathatják a közönségnek.

Legyetek olyan közönség, akiknek érdemes előadni valamit. Akik pozitívan értékelik az igyekezetet, akik oda figyelnek a szereplőkre, akik tudnak viselkedni.

Láttátok milyen gyönyörű volt, ahogy vonultunk a kis fényecskékkel, ahogy gyermekeitek vitték a lámpásokat? Láttátok milyen szép volt, hogy ebben az atomjaira cincált községben ennyi gyermek és felnőtt összejött, és együtt töltött néhány percet?

Láttátok milyen csodálatos templomkertünk van? Milyen gyönyörű hangulatot biztosított számunkra ez a hely, melyet elődeink építettek?

Láttátok, hogy fáztunk, de mégis énekeltünk, verseltünk, táncoltunk Nektek?

Láttátok, milyen ügyesek voltak a gyerekek?

Láttátok, hogy izgultunk, hogy minden rendben menjen végig és ti a lehetőségeinkhez mérten a legjobbat kapjátok?

Nem láttátok milyen régóta készültünk erre a napra.

Nem láttátok, hogy az évek során mennyi küzdelemben volt részünk azért, mert annyian nem értik, hogy mi ennek az egésznek a lényege.

Nem láttátok, milyen rosszul esik a szervezőknek, és azoknak, akik ezen dolgoznak, minden egyes rosszindulatúan kiejtett mondat.

Legyetek már egy kicsit büszkék arra, amitek van! Arra, hogy még mindig vannak olyan bolondok, akiket üthettek, vághattok, akkor is jót akarnak Nektek és gyermekeiteknek.

Legyetek büszkék arra, hogy gyermekeitek tudják, mi történt tegnap este. Büszkék arra, hogy itt éltek, hogy van a kezünkben lehetőség arra, hogy megmaradjunk, hogy szépen éljünk együtt.

A lehetőség nem a gonoszságban, nem a gyűlöletben, nem a mérhetetlen közönyben, nem a szörnyű lustaságban és nem a feladásban rejlik.

A lehetőség ezekben a napokban bújik meg. Sok-sok ilyen nap kell, amikor a falu emberei össze tudnak jönni, színvonalas műsort láthatnak, hallhatnak. Olyan napokban található, ahol nem a korlátok nélküli alkoholfogyasztás a lényeg, és nem a minél drágább hakni zenészek hallgatása a legnépszerűbb.

Aki nyitott füllel és szemmel jár-kel, és nem mindig a hibákat keresi más dolgában, az pontosan tudja, mi történt tegnap.

S bizony lehet azon dolgozni, hogy hogyan tüntethetők el azok az emberek, akik szorgalmasak, lelkesek, igyekeznek, kitartóak. Lehet mindent megmozgatni azért, hogy őket még az emlékezetből is kisöpörjék, de akkor mi lesz veletek?

Tanuljátok meg, hogy ezektől az emberektől változik jó irányba a világotok. Tőlük tanulják meg gyermekeitek azt, hogy amikor majd idősek és védtelenek lesztek, hogyan kell tisztelettudóan bánni majd Veletek. Tőlük tanulják meg, mi az az összefogás, mi a becsület, és mi a szeretet.

Segítsetek már egy kicsit ebben a lehetetlennek látszó feladatban!

M

Fotó: Scháling Anita

Radír

Elmúlt egy nap, amely ismét sikeresen az őrületbe kergette az emberek egy részét.

A boltok már tele vannak az állítólagosan nélkülözhetetlen kellékekkel, melyek többsége elfogy, mire itt a karácsony. Október utolsó napján már a karácsonyt hozzák be az életünkbe.

Valahogy minden csak látszat. Minden csak felszínes, csak úgy van, elszalad mellettünk, átrobog érzéketlenül, csak mert kell, csak mert illik, csak mert úgy szokás.

Látszat a gyermeknevelés. Rá kell szólni arra a kölökre, mert baj lesz, ha kitudódik, hogy nem bír vele a szülő. Nem azért, mert a fegyelmezetlen gyermek esetleg rosszul érzi magát, rossz neki, és boldogtalan felnőtté válik. Nem. Nem azért. Azért, mert minden áron jó szülőnek kell látszani.

Látszat a munka. Le kell dolgozni a nyolc órát, vagy még sokkal többet, hogy pénz legyen, de nem fontos, hogy közben teremtünk-e valami értelmeset, nem fontos, hogy közben más emberek életét szomorítjuk meg, esetleg tesszük tönkre. Nem fontos, hogy talán rossz az, amit előállítunk, vagy káros. Csak az a lényeg, hogy lássák, dolgozunk.

Látszat az autó, ami nem azért van, hogy elvigyen, ahova kell, hanem azért, hogy lássák, mennyit ér a tulajdonos, milyen gazdag, mennyi pénze van.

Látszat a lakás, a ház, mert az alapján skatulyázzák be az emberek a szomszédjaikat, a falubelieket.

Látszat a vidámság, a szomorúság, a szeretet. Látszat a bánat, és az öröm.

Az esküvőkön nem az a fontos, hogy az ifjú pár egy felejthetetlen napot töltsön együtt a családdal, barátokkal. Nem. Lényeg, hogy nagy legyen, jó hangos, és jó drága.

Az éneklős műsorokban nem a zene, az ének a fontos. Nem is kell már énekelni tudni. Csak a fények, a díszlet, a ruha, a minél nagyobb balhé, a puffogtatott közhelyek, a nézettség. A látszat.

Látszat a tanulás, csak azért, hogy azt mondják, jól tanul a gyerek. Senkinek nem jut eszébe, hogy tanulni azért kellene, hogy okosabbak legyünk, vagy azért, mert jó, mert érdekes, mert értékesebbé tesz.

Ha a látszat nem az igazi, akkor mindig lehet valakit szidni azért, mert nem sikerült a tervezett kifelé mutatás.

Mindig van egy-egy téma, amibe lehet kapaszkodni, ami eltereli a figyelmet a valóságról. Mindig akad bűnbak, valami közös ellenség. Nyár elején a tanárok, ősszel a halloween, télen a karácsony, vagy akármilyen más előhozott téma. Jókat lehet most már akár név nélkül is gyűlölködni. Lealázni másokat, leszólni, jó alaposan kicsinálni azt, aki még akar valamit változtatni, mert akkora vadbarom, hogy nem adja fel.

Miért? Miért nem látható ez az egész úgy igazán belülről? Azért mert marhára fájna, ha kiderülne. Ha a látszatot leradírozzuk a felületekről, akkor ott a valóság. Azon pedig változtatni kellene, de ez sok erőt, időt, szorgalmat, munkát igényel. Gyorsabb, és kevésbé melós felkenni a látszatot, és igyekezni elhinni, hogy ami így eltűnt, az nem is létezik. Könnyebb elgáncsolni, ellehetetleníteni azt, akinek radír van a kezében és meri használni is.

Nem kell nap ahhoz, hogy a szeretteink velünk legyenek, mert egész életünk minden percében ott vannak. Mert úgy élhetük, hogy méltóak legyünk hozzájuk, mert állandóan a gondolatainkban lehetnek. Nem kell nap ahhoz, hogy tudjuk, mit köszönhetünk nekik, miért lehetünk hálásak. Nem kell nap ahhoz, hogy érezzük a szeretetüket, hogy hallgassunk az általuk kimondott szavakra. Nem kell nap ahhoz, hogy tanuljunk tőlük, hogy ne hagyjuk, hogy elfeledjék őket.

Minek a nap, amikor eltűnik minden, amit ők vittek véghez? Minek a nap, amikor pusztítás van, amikor semmi nem érték, amikor semmi nem fontos? Minek a nap, ha nem adjuk tovább, amit ők tudtak, ha nem becsüljük meg, amit tőlük kaptunk?

Miért kell az ünnepnap?

Azért, mert ezek a napok olyanok, mint a piros felkiáltójel a gyermekek füzetében. Odaírod, hogy tudni! Ez fontos.

Miért fontos? Mert, ha elfelejted, akkor elfelejted, hogy emberből vagy. Elfelejted, hogy mi az életed lényege. Ha legalább néhányan értik, amit itt olvasnak, akkor már volt haszna az ordító felkiáltójeleknek. Mert ordítanak, csak azt nem a fül hallja, hanem szív, és az érzelmek.

S tudjátok, e kettő nélkül tényleg minden csak látszat. A radír ott repked a közeletekben. Állandóan bele akar szállni a tenyeretekbe. Kapjátok el, használjátok, és keressétek meg azokat, akiknek ott van már a kezükben, mert akkor nem olyan fájdalmas az, ami marad a látszat alatt.

M

A gondtalan gyermekkor

A napokban Uzsayné dr Pécsi Rita előadásait hallgattam és jegyzeteltem ki. Nagyon örültem annak, milyen sok kapcsolódási pont volt az elmondottak, és az általam az évek során tapasztaltak között. Már sokszor írtam ilyeneket a blogon is, de abban reménykedem, minél többen mondjuk, annál többen gondolják, talán lehet benne valami, és érdemes kipróbálni.

A hallottak tovább gondolását írom most le Nektek.

Az internet használatának következtében egyre több információhoz jutunk. Sokkal könnyebb valaminek utána nézni, valamit megtudni, mint régen. Garmadával olvashatjuk a tanácsokat, hogyan neveljünk gyermeket. Túl sok a rossz tanács, túl sok a népszerűség hajhász megnyilvánulás, mely belevisz egy komoly következményekkel járó tévútra. Már a celeb anyukák is adnak roppant fontos tanácsokat a gyermeknevelés témájában. Hátborzongató.

A leírtak értelmezésével is baj van. A szavakat, mondatokat másképp érti egy szülő, másképpen egy tanár, esetleg egészen másként írja le a szakember. Óvatosan kell bánni hát szavakkal, és még óvatosabban az olvasottak értelmezésével.

Térjünk hát rá címünkre! Milyen a gondtalan gyermekkor? Hogy érhetjük el, hogy gyermekeink szerethetőek legyenek, és később barátok társaságában éljék életüket? Egy szóval boldog emberré válhassanak.

Sokszor tapasztalom, amint szülők mesélik, hogy a gyermek dönti el, mikor mi legyen. No, hát ez az egyik pont, ami hozzá járul a fent említett célok nem eléréséhez, pedig a megoldás nagyon egyszerű.

A gyermekek életkora befolyásolja, hogy miről dönthetnek. Hogy ez miért van? Mert nem tud dönteni bizonyos dolgokról, hiába hagyjuk, hogy megtegye. Nincs róla elég tapasztalata, tudása, elő élete. Ha ráhagyjuk a döntést, úgy érzi, túlterheltük, és nem fontos a számunkra annyira, hogy segítsünk neki ebben. Magára marad, elbizonytalanodik, nem érzi a biztos támaszt maga mögött.

Minél kisebb a gyermek, annál kevesebb dologról kellene döntenie. Az ovis ne döntse el, hogy milyen ruhát vesz fel aznap. Legyen három választási lehetősége, amelyből kiválasztja, melyikhez van kedve, de ne az egész szekrény álljon előtte. Így nem kell vele órákig vitázni, hogy a zuhogó esőben, a hideg fagyos reggelen nem lehet rövid nadrágban elmenni az óvodába.

Az iskolába készülő nagycsoportosnak fogalma nincs arról, hogy melyik iskolába járjon. Tanuljon-e zenét, vagy angolt, németet, járjon-e matekra szakkörben… hiába kérdezzük meg őt, és akarjuk, hogy ő döntsön, ez sok neki.

A kamasznak viszont már nem vesszük meg egyedül a ruháit, nem rakjuk át őt kérdezés nélkül egy másik iskolába, nem szabunk meg neki olyan dolgokat, amelyeket régebben megtettünk.

Szóval, egy tényező a gondtalan a gyermekkor megvalósításához az, ha arról kell döntenie, amiről tud. A többit a felnőtteknek kell megmondani. Az előadásban is hallhatjuk, hogy nem kell órákat magyarázni egy picinek, hogy miért nem szabad este nyolckor bevágni egy nagy tábla csokit, vagy hogy miért kell fogat mosni. Egyszerűen kell, mert én az anyukád, az apukád azt mondtuk.

Már látszanak a borzasztó következményei annak a bánásmódnak, amely divatossá vált. Szinte lehetetlen kiküszöbölni, és javítani. A világ tele van elégedetlen, boldogtalan, kilátástalan, bizonytalan, elkeseredett, magányos, önző emberrel.

Ezek a következményei annak, ha azt hisszük, akkor vagyunk jó szülők, akkor szeret a gyerekünk, ha mindent megengedünk neki, ha ő dönthet olyanban, amihez még kicsi. Éppen az ellenkezője fog történni. Utálni fogja a szülőt, mert az bizonytalanágba, boldogtalanságba hajszolta őt. Fel kell vállani a felelősséget, és dönteni kell, amikor ő nem tud. Tanácsot pedig nem azoktól kell elfogadni, akik mézes-mázosan belevezetnek a borzadályba, akik mindenféle hülyeséget kitalálnak azért, hogy népszerűek legyenek, vagy mindig azt mondják, amit hallani akarunk.

Legyen erőtök és kitartásotok ahhoz, hogy szeretettel vezetve gyermekeiteket életútjukon, megmutatjátok nekik, hogyan érezhetik jól magukat a bőrükben.

M

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=a2iGt1N-Yas

Fotó: Scháling Anita

Megmérettetés

Elkezdődött az olimpia. Drukkolunk, izgulunk, várjuk az eredményeket.

Csodálattal tölt el az, hogy mekkora erőfeszítés, akaraterő, szorgalom, kitartás lakozik ezekben az sportolókban. Micsoda iszonyatos energia kell ahhoz, hogy valaki képes legyen ilyen hatalmas teljesítményre. Milyen óriási lelki munka, összpontosítás szükséges egy megmérettetéshez.

Feltesznek mindent arra a néhány percre, mely utána eldönti, hogy folytatódik az életük.

Megpróbálják a lehetetlent, félreteszik a fájdalmat, a rendkívüli nyomást, mely rájuk nehezedik ilyenkor és hajtanak.

Megmérettetnek a világ szeme előtt. Ha rájuk kerül a sor, ők következnek. A nézők szórakoznak, s talán csak akkor figyelnek, ha számukra ismert nevet mondanak be. Csak akkor keltik fel az érdeklődésüket, ha valami különöset tesznek a sportolók. Mondjuk, megsérülnek, de mégis végig csinálják a gyakorlatot.

Mindenki a győzelemért küzd, mert aki nem áll a dobogón, az kevesebbet ér. Aki nem első, lemarad, eltűnik a várakozás, elvétetik a remény, és egy óra múlva már senki nem tudja, ki volt a negyedik, vagy ötödik befutó a pályán.

Elillan minden, amiért évekig gyakoroltak, amire feltették az életük nagy részét. Tovalibben, ahogy a szél felkapja a madártollat, vagy egy elengedett lufit.

Sokszor másodperceken múlik, vagy még annyin sem, hogy hogyan alakul a rangsor. Tényleg a rangsor elnevezés a legtalálóbb ebben az esetben.

Könyörtelen, embert próbáló helyzet, melybe nézőként bele sem gondolunk. 

Miért nem örülünk annak, hogy kijut valaki egy ilyen neves versenyre? Miért nem jó az, ha egyszerűen ott volt, és megtette, amit ott, abban az adott helyzetben tudott? Miért poén az, hogy bizonyos országok nem szereznek érmeket, de ott vannak minden alkalommal? Miért baj, ha egy nemzet a népviseletben vonul végig a megnyitón? Miért gúnyolódnak azon, ha a szervezők értelmes, megjegyzem az ember életében olyan fontos mondanivaló köré fonják a műsort? Miért nem jó, ha nem szórják a pénzt, de attól még ötletekben gazdag, látványos, és sokat mondó, mély tartalmú előadást látunk?

Elvárjuk, hogy arannyal térjenek haza a sportolók, de ha elérik ezt a célt, akkor rögtön arra gondolunk, hogy biztosan csalt. Miért? Nem lehet elfogadni, hogy valaki valamiben jó, és kész? Miért baj ez? Miért kell irigykedni, rosszindulatúnak lenni, és főleg miért kell megalázni, lenézni bárkit is?

Aki ott van, arra büszkének kellene lenni. Mindegy, hogy milyen eredményt ér el, mert már az is óriási teljesítmény, melyre csak ő volt képes.

Olyan borzasztó lenne, ha tudnánk örülni? Ha feltételeznénk, hogy valaki csak azért ér el bármit, mert volt hozzá mersze, ereje, tudása, kitartása, szorgalma…?  Bármennyire is úgy tűnik, kevés munkával, mások beszennyezésével lehet csak érvényesülni, attól még néha bebizonyosodik, hogy ez nem így van.

Mozart életében nem tudta bebizonyítani kortársainak, hogy ő az egyik legjobb zeneszerző. Nem engedték bemutatni operáit, rengeteg apró-cseprő kitalált, vagy valós indokot találtak arra, hogy miért nem szeretik őt, vagy a zenéjét. Sokan, sokáig éltek csak azért, hogy megnehezítsék az életét, melyet ő saját maga, e segítség nélkül is meg tudott tenni. S mi lett belőle? Ma már tudjuk.

Aki felvállalja, hogy megmérettetik, akár sokszor is, az kiteszi a lelkét a közönség elé, és azt mondja, tessék, itt vagyok, ilyen vagyok, ezt tudom, de ez az életem, ezért érdemes élnem. Futok, úszom, küzdök, amennyire bírok. Eltiporhattok, vagy felemelhettek, kinevethettek, vagy megérthettek. Mindenképp ti választotok, de a döntésetekkel nem csak az én életem lesz más, hanem a tiétek is, ti is megmérettettek általa, nem csak én.

Örüljünk hát, hogy vannak társaink, akik bátrak, akik felvállalják a nehezét is, mert ők nem kerülhetik ki azokat a helyzeteket, amelyek kellemetlenek, vagy félelmetesek, vagy éppen nehezebbek. Tiszteljük őket, becsüljük meg az eredményeiket, mindegy, milyen nemzethez tartoznak! S ha nem esik nehezünkre, egy kicsit szerethetjük is őket, attól sem lesz senkinek semmi baja. Mi lenne nélkülük? 

A megnyitókon általában sok-sok ember teszi a dolgát. Van, aki kiemelkedik énekével, táncával, s vannak, akik „csak” végig lépkednek a pályán, tartva egy kelléket… itt, ezen az estén láthattuk, mennyire boldog volt mindenki, örültek, élvezték még azt is, hogy egy útbaigazító nyilat viseltek a ruhájukon, és egymás mellett álltak. Ez a lényeg.

M

Fotó: Deák Viola Helena 

Gondolatok egy kiállításról

Már kora reggel arra ébredtem, hogy a forróság úgy döntött, marad még kicsit közöttünk. Ilyenkor az embernek nincs kedve semmihez.

Izgalmas várakozással gondoltam a mai kiállításra, melynek helyszíne az Aranykárász kemping volt.

Joggal kérdezhetnénk, mi köze van egy kempingnek a művészethez.

Rajkán sok minden másképpen van, mint máshol. Talán már közhellyé avanzsálódott ez a mondat. Kimondjuk sokszor, és úgy is gondoljuk. A kemping esetében is találó mondatnak bizonyult, de pozitív értelemben.

Különbözik a többitől, mert benne van a szív és a lélek. Minden évben fejlődik, alakul, változik, kicsit még szebb lesz anélkül, hogy a természet megbocsáthatatlan megváltoztatása megtörténne. Az ember úgy érzi, jól megfér a fák, a víz, a növények és az állatok között, s közben egyik sem zavarja a másikat.

Képzeljük ide a művészeket, akik másképpen látnak, mint mi, talán néha másképpen is gondolkodnak, s ezt ki is tudják fejezni. Hogy ebből ki mennyit és mit ért? Ez az a kérdés, melyet nem szükséges megválaszolni.

Negyedszer rendezték meg a Art Flexum művésztelep hetét, idén Magyar Mónika, Gollowitzer Szabina, Sebestyén Ákos, Sáfár Szabolcs és Sudár Éva részvételével.

Mit nyújthat egy ilyen alkotótábor a község lakosainak? Miért kellene megnézni őket? S főleg, miért csinálják ezt az egészet?

Ahogy közeledtem a képek felé, eszembe jutott sok-sok gondolat. Színek, élénkek, harsányak, vagy éppen visszafogott aprócska pontocskák, a fekete és fehér árnyalatai, a sárga, mely megtöri e két szín barátságát…

Nem nagyon lehet elmondani, mit láttam, mert a művészet lényege pontosan abban rejlik, hogy nem kellenek hozzá szavak. Az ember oda megy, ad egy esélyt az alkotásnak, hagyja, hogy hasson rá, hogy elgondolkodtassa, aztán tovább sétál.

Marad-e valami belőle holnapra? Az alkotó már messze jár, viszi magával a képeit, a kempingbe új lakók költöznek, a nap perzselő sugarai mások bőrét érik el. Mi marad?

Megmarad a hangulat bennünk, ahogy a fák árnyékai rávetültek a fehér papírlapokra, a festett vásznakra. A hűs szellő, mely óvatosan, éppen hogy csak egy kicsit bátorítva megsimogatja vállunkat, mintha csak azt mondaná: bírd még ki egy kicsit, mindjárt hűvösebb lesz, addig majd figyelek rád. A madarak éneke, akiket nem kért fel senki, ők mégis a legmegfelelőbb zenei aláfestést nyújtották nekünk. S maradnak a gondolatok, s ez nem kevés.

Tudjátok, lehet hőség, forróság, türelmetlenség, mellyel már alig bírjuk kivárni a lehűlés időszakát, de ez a kiállítás azt is mutatja számunkra, hogy mindig lehet valami olyan kifejező eszközt találni, mellyel értelmes elfoglaltságot találhatunk magunknak.

Mindig könnyebb megnézni, megérteni egy századokkal korábban készült művet, mint egy mait. Ezek az alkotások olyan frissek, és olyan aktuálisak, üdék, mozgalmasak, élők, szinte már megszólalnak.

Itt készültek helyben, az alkotóikra hatással volt a hely szépsége, békessége, vidámsága, komolysága, realitása, fantáziája.

Kár, hogy nem néztétek meg, mert ez csak ma, csak most létezett.

Megmutatom Nektek képeken a kiállítás egy részét. Tudom, hogy nem adja vissza az eredetit, hiszen a saját szemetekkel kell látni a jelent, de talán, ha megnézitek, rájöttök, hogy kimaradtatok valami jó dologból, és jövőre ott lesztek Ti is.

Magyar Mónika

Nekem ez a kép azért tetszik, mert ha soká nézem, meglátok benne egy arcot, lehunyt szemet, összehúzott szemöldököt, orrot. A következő pillanatban valami egészen más jut róla eszembe.

Gollowitzer Szabina

A legfiatalabb művész négy képet készített. Látok benne egy fejét alázatosan meghajtó, bölcs madarat, aki már megélt sok mindent a világban.

Sebestyén Ákos

Első gondolatom a vidámság volt. Mennyi összetevő kell ahhoz, hogy valami elkészüljön, összeálljon, működjön. A hideg színek a melegekkel karöltve alkotják meg a kerek egészet, míg valami megfoghatatlanná egyesülve hagyják, hogy megálljunk előttük és gondolkodjunk. S benne van valami más is. A remény. Lehet, hogy közelről káosznak tűnik minden, és alig látunk ki a rosszból, de ha kicsit megállunk és nézelődünk talán valamikor rájövünk, megtaláljuk a játékosságot, a finomságot, a gyengédséget, és azt a pici kis jót, ami ott bújik a mindennapok könyörtelenségében.

 Sáfár Szabolcs

A szögesdrót körbe tekeredik a hármashatárnál ezen póznán. Fekete-fehér fotón láthattuk a kiállításon a megrendítő, és mindenképpen nagyon aktuális szimbólumot, mely felkiáltójelként áll előttünk, most már ezen a képen is.

Sudár Éva

Imádom ezt a türkizzöld színt, rögtön odavonzotta a szememet a kép. Mostanában sokat foglalkozom a régi dolgokkal, tárgyakkal, épületekkel. Lehetne egyszerűen csak egy fal, melyet sokszor lefestettek az emberek, aztán néhol lepergett róluk egy-egy réteg, melyből láthatjuk hányszor, s milyen színűre mázolták be a felületet. Nekem égboltot, vizet, várost mutat, tornyokat, habokat, harcokat, küzdést és megnyugvást.

Jó, ha megnézitek, s jó, ha Ti nem ezt látjátok. De jó! Mert akkor Ti láttok, éreztek, beszéltek és éltek. 

M

Fotók: Deák Írisz Hermina 

Patchwork mese a szeretetről és a barátságról

Javában benne vagyunk a nyárban. Hol forróság, hol hideg, viharos szél, néha mennydörgés, villámlás lep meg bennünket.

Ma hozzá láttam a soron következő Zene-bóna tábor forgatókönyvéhez.

Elneveztem patchwork-mesének, mert sokféle helyről raktuk össze a dalokat, zenéket.

Egy hétre megalkotjuk magunknak a mi kis dzsungelünket, amelyben együtt élnek kicsik és nagyok.

Itt minden olyan, mint egy szépen megvarrt takaró. Sokféle színből szépen összeillesztett darabok, melyek a végén a helyükre kerülnek, és akármennyire is különböznek egymástól, mégis jól mutatnak együtt.

Nem tagadom, vártam, hogy szünet legyen, de most már készülök a táborra.

A téma aktuális, mint ahogy minden eddigi évben valami olyanról tettünk említést, amely fontos mondanivalót tartalmazott a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Idén a barátságról, a bizalomról lesz szó. Kiben tudunk megbízni? Meddig ér el a barátság védelme? Milyen burokban élünk, ha vannak barátaink? Mennyire emberek az emberek? Vajon hol veszélyesebb élni? Az állatok között, vagy az emberek világában?

Hol a helyünk? S megtaláljuk-e, hogy hova tartozunk?

Balu a mackós medve vicces, kicsit egyszerű gondolkodású, de nagy szívvel rendelkező szereplő. Bagira a bölcs, a kitartó, védelmező, tiszteletre méltó fekete párduc, aki mindig tudja, mit kell tenni.

Az elefántok, elég sok van belőlük, s vezetőjük, az ezredes, aki olyan régóta és annyira vehemensen vezényli csapatát, hogy közben elfelejtette a lényeget. A rutinos menetelés, a szabályok betartása mellett nincs is másra ideje, s gondolata. Szerencsére felesége mindig tudja, mikor érkezett el a kellő pillanat, hogy felrázza őt, és a helyes útra terelje.

A majmok, keresik a tűzcsiholás titkát, de addig is elfoglaltak egy palotát, melyet közben benő a gyom, mert ők nem tudják gondozni, nem is tartják fontosnak. Tunyán, tudatlanul élik mindennapjaikat, irigyelik az emberek eszét, de nem akarnak tanulni.

Aztán ott van még Maugli a kisfiú, aki bátor, barátokat keres a bizonytalan, veszélyes világban. Nem ijed meg olyan könnyen, de Balu és Bagira nélkül bizony nehezen boldogulna.

Balu és Bagira a két teljesen különböző nevelési módot képviseli, melyet egy gyermek megkaphat a való életben is. Mindkettőre szükség van.

Ilyenkor kicsit elszorul a szívem, mert már nincs velem az a barát, aki annyira sokat segített nekem. Aki mellettem volt, velem volt, önzetlenül mindig láthatatlanul is fogta a kezemet.

Jött akkor is hozzám, amikor már mindene fájt, de kitartott, amíg bírt. Márta azóta is a barátom, mert hiszem, hogy amíg gondolok rá, amíg olyan sokszor eszembe jut, addig velem van.

Tanultam tőle, oly sokat, s oly gyakran éreztem, óráimon, zenélés közben, milyen jó lenne annyit tudni, mint ő. Nyomot hagyott nálunk is, velünk volt, és akik a táborban ott voltak, őrzik azóta is emlékét.

A tábor július 11-én, hétfőn kezdődik, 9 órakor, és pénteken este 6 órakor játsszuk el a megtanult darabot. Tudom, nem lehet átadni azt a sok mindent, amit a héten megélünk, de azért egy picinyke szeletét mégis szeretnénk megmutatni.

Jöhet bárki, válogatás nélkül. Nem kell tudni zenélni, csak szeretni kell a muzsikát, és az éneklést.

Aki megéli az igaz barátság érzését, létezését, az tudja, enélkül mindegy, milyen az életünk, mindig hiányozni fog valami. Soha nem lesz teljes a világunk, mert őszinte barátok nélkül a palotákban is csak a magány vár, de a nagy, sötét és fekete dzsungelben is mókás, vicces az élet, ha ott van velünk Balu, Bagira, és a többiek.

M

Fotó: Scháling Anita

Eperhold és szalámi

Ma egy vicces feladványt mutatunk Nektek.
Scháling Anita fotóit láthatjátok.
Keressétek meg a holdat a sok felvágott között!

Nem olyan régen volt megfigyelhető ez a jelenség az égbolton.

Utoljára 1967-ben látták az emberek. A Hold színe ilyenkor nem a megszokott ezüstben, fehérben, szürkében tündököl. Az indiánok szerint olyankor figyelhető meg a különlegesség, amikor az epret kell szedni.

Legközelebb 2062-ben lesz majd ilyen furcsaság.

A képrejtvényt a japán Terakubo Mashiro publikálta először.

Jó találgatást mindenkinek!

M

Megy a gőzös Rajkára

A mai napon éppen a teendőimet tervezgettem, mikor jött egy telefon:

"Fogd a fényképezőt, és azonnal gyere a vasút állomásra!"

Kicsit úgy éreztem magam, mint ha a Harry Potter egyik részébe kerültem volna bele.

Csak a "beavatottak" állhattak a peronon, és én részese lehetek annak a csodának, ami már régen történt meg.

Én sem tudtam mi is fog pontosan történni, de azt mondták Bezenye felé fordítsam az objektívet.

Aztán perceken belül olyat láttam a keresőbe, amitől dörzsöltem a szemem, biztosan nem káprázik.

Egy gőzös jelent meg Rajka fele vágtatva.

Néhányan álltak és várták a peronon, hogy megcsodálhassák, azt, amit talán többet nem is lát az ember az életében.

Egy működő gőzöst láttam teljes pompájában végig vágtatni nagy büszkén egy állomáson.

Talán elárulhatom a titkot, hogy ma 18:45 körül várható visszatérte Pozsony irányából.

Gyertek, és legyetek részese, üdvözöljük minél többen úgy eme csodát, ahogy azt megérdemli!

T

Virágot egy mosolyért

Második éve szervezik meg ezt az akciót. Elsőre nem tűnik sokat mondónak.

A közterekre a virágkötők, virágárusok kitesznek egy-egy virágcsokrot. Aki megtalálja, hazaviheti, vagy oda adhatja valaki másnak. Csak le kell fotózkodnia a csokorral, és feltenni a weboldalra a képet, annak is örülnek, ha a virágkötő face-book oldalára is feltöltik a képet.

Egy mosolyt? Komolyan ennyi? Kérdezhetné az, aki nem gondolja át, miről is szólhat egy ilyen akció. Fontos ez? Hááát igen. Nagyon is fontos.

A virágok képviselhetnek szépséget, szerelmet, örömöt, bánatot, kérést, köszönetet, hálát. Egész virágnyelvet alakítottak ki már az emberek. Elmondhatják, amit nem mernek, nem tudnak, nem akarnak, vagy éppen nem is lehet szavakkal kifejezni.

A virágok olyanok, mint a zene. Akkor is tudnak szólni, ha az ember nem találja a megfelelő szavakat, elérik a lélek olyan zugait, melyek megközelíthetetlenek a hétköznapok rohanásában.

Ezek a csokrok elbújnak június 28-án nálunk Rajkán is. Keressétek őket. Nagy Rózsa alkotásait megtaláljátok ezen a szép napon valahol. Induljatok el, és tartsások nyitva a szemeteket. Fogadjátok örökbe a szépségeket, vagy éppen adjátok át valakinek, akit felvidítotok vele, akinek kifejezhetitek hálátokat, akinek elmondanátok, hogy szeretitek… a lehetőségek határtalanok.

A fotókon pedig összegyűjthetitek a boldog pillanatokat. Az életünk jó része ilyen pillanatokból áll. Valaki egyszer azt mondta, nincs folyamatos boldogság, ezt hiába keressük, de vannak boldog pillanatok. Ezekből tudunk táplálkozni, ha okozzuk őket, vagy ha másoktól kapjuk.

Itt egy lehetőség, mely pontosan ilyen pillanatokat eredményezhet, ha értitek a lényeget.

Az emberek sokszor gyűjtenek bélyeget, filmeket, képeslapokat, aranyérmeket… az lenne a legjobb, ha kivétel nélkül mindenki ráébredne arra, hogy a legjobb gyűjtőszenvedély az, amikor boldog perceket gyűjtünk. Amikor mosolygunk, s nem azért, mert muszáj, hanem mert jól esik.

Ezen a honlapon olvashattok még többet az akcióról.

http://fogadjorokbeegyviragcsokrot.hu/

Jó keresést, és önfeledt mosolygást kívánok mindenkinek!

M

Fotó: http://lelekcsokor.cafeblog.hu/2015/08/10/a-mosoly-ajandeka-2/

Miért?

Véget ért ismét egy tanév. Lezártuk, befejeztük. Mintha most kezdődött volna, az idő úgy elrepült.

Gondolhatnék még sok más közhelyre pályázó mondatot, de nem teszem.

Ma végig néztem egy műsort, ahol büszkén mutatták, milyen óriási dolgot találtak ki. Természetesen gyermekekről volt szó. A találmány neve átnevelő tábor. A szülők oda küldik fiaikat, lányaikat, hogy megneveljék a kezelhetetlenné vált gyerekeket. Öt, nem tévedek, öt éves kortól fogadják őket.

Mit tettél otthon, amiért ide hoztak? – kérdezte a riporter az egyik kisfiút.

Nem fogadtam szót. – hangzott a válasz.

Mit gondolsz, vissza fogsz ide még jönni? – jött a következő kérdés egy másik fiúhoz.

Igen, úgy kb. 5 év múlva. – jött rögtön a felelet.

Miért? – logikusnak hangzott a reagálás.

Mert rossz körbe kerülök majd, hogy alkalmazkodjam. – mondta a fiú könnyes szemmel.

A recept egyszerű. A szülő aláír egy papírt, hogy mindenről lemond, ami a gyereket illeti, azt tesznek vele, amit akar. Ő a végén egy kicserélt, megnevelt gyereket akar, megjegyzem, borsos áron jut hozzá ehhez a szolgáltatáshoz. A gyerekeket nem hagyják aludni, tornáztatják, üvöltenek velük, alig kapnak enni. A falakon oklevelek, dicsérő elismerések, a kiképzők dagadó mellkassal dicsekednek az elért eredményeikről, és hogy milyen jót tesznek.

Szörnyű volt. Egyszerűen borzasztó. Hangsúlyozom, nem bűnöző gyerekekről volt szó. A szülők pedig sírva mondogatták a gyerekeiknek, hogy így szeretlek, úgy szeretlek.

Csak egy kérdés jutott eszembe. Miért? Miért kell eddig elmenni, és miért lehet ezt jónak tartani.

Miért van az, hogy egy családban már annyira nem bírnak a gyerekkel, hogy ilyen helyre küldik őket. S miért gondolják azt a felnőttek, hogy a pénzükért egy megjavított gyereket kapnak, s nekik az ég világon semmi felelősségük és dolguk nincsen. Miért nem merül fel bennük a kérdés, hogy ők vajon mit tettek, mit nem tettek meg?

Mi az, ami hiányzik ezeknek a gyerekeknek, mi az, amit nem kapnak meg, mitől válnak ilyenné?

Sokan írtak már erről, sokan nagyon jó gondolatokat, de minden elszáll az éterben, ha nem értik meg az olvasók.

Vannak egyszerű szavak, melyek annyira sokat segítenének.

Odafigyelés, finomság, kedvesség, tisztelet, szeretet, együttlét… sorolhatnám a kulcsszavakat.

Nem ér ez így semmit a világon. Mert mindezt könnyen meglehet tenni jól is és rosszul is. A lelkiismeret tiszta lehet, pedig nincs rendben semmi.

Hogyan kell odafigyelni, szeretni, együtt lenni valakivel úgy, hogy az neki is jó legyen? Hogyan kell megtanítani a tiszteletet, a kedvességet? Hogy válik finom érzelmi világúvá, jó emberré egy gyermek? Egészen biztosan nem a fent említett módon. De akkor mi a megoldás?

A jó hír, hogy sokféle jó megoldás van, de következetesség nélkül kudarc a vége mindennek.

Hazakerültek a bizonyítványok. Mennyi kis mű, mennyi értékelés, és mennyi óriási tévedés. Amikor kinyitjuk a lapokat, csak arra figyelünk, hány ötös van benne. Nem ez a lényeg. Olyan gyermek nem létezik, aki mindenből tökéletes. Olyan viszont sok-sok akad, aki szorgalmas, kitartó, aki igyekszik. Van, hogy rengeteg munka rejlik egy hármas biziben is, de sokszor még a kettesben is. Mikor dicsérünk? Hogyan reagálunk ezekre az eredményekre?

Képmutató írásokat találok arról, hogy mennyire nem számít az eredmény. Dehogynem számít, csak éppen nem azt mutatja meg, amit a puszta számok jelentenek. Vajon mennyi része van egy bizonyítványban a gyermeknek, és mennyi a felnőtteknek?

Ijesztő ebben a világban gyereknek lenni. Segítsünk már nekik, mert egyedül nem bírják.

Találtam ezt az idézetet Kodály Zoltántól, amely annak is szól, aki utálja a zenét, gyűlöli azt is, akinek része a zene, és minden erejével azon van, hogy gyermekeit távoltartsa ettől a fajta neveléstől.

Benne vannak a kulcsszavak. Átsegít, kincset ad, táplálja a lelket, megismertet a szépséggel, igazi értéket ad. Mert pontosan ezt kellene tenni. Átsegíteni, táplálni a lelket, minél több szépséggel bombázni, és igazi, nagyon igazi értékeket ajándékozni, melyek nem pénzben, nem kézzelfogható tárgyakban jelennek meg. Ehhez kellenek a felnőttek, a nagyapák, nagymamák, apák, anyák, nagynénik, nagybácsik, tanítók, tanárok, mindenki, aki a gyermekek körül él, és viselkedésével valamilyen példát mutat számukra.

"Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

M

Kép: http://indulgy.com/post/PQNYkLOhU2/mila-marquis-illustration 

Musik und wir

Így neveztem el egy cd-t, legutóbbi munkánk gyümölcsét.

Elkészítettünk egy 70 dalból álló werkcd-t, amelyet nagyon sok közreműködő segítségével vettünk fel.

Szerepelnek rajta gyermekek és felnőttek egyaránt. Nem tettem kitételt, nem voltak előírások, különösebb szabályok. Akinek kedve volt, jöhetett. Persze az előzetes gyakorlás és próba nem maradhatott el.

Kerestem sok-sok dalocskát, hosszabbakat, rövidebbeket, és igyekeztem mindenki számára a megfelelőt megtalálni.

Régen, amikor még gyermek voltam, nagymamám, Hermina énekelt nekem. Tőle tanultam meg az első dalokat németül. Neki ajánlom most ezt a kis gyűjteményt, ahol unokái is hallhatóak.

Róla már írtam korábban, mert a kitelepítéskor férjével itt maradtak Rajkán, de ezzel a döntéssel elszakadt testvéreitől, akikkel nagyon hosszú ideig nem találkozhatott.

A készülés során számtalan emlék ébredt fel bennem, amikor újra hallottam a dalokat. 70 kis gyermekdal, altató, polka, keringő, a kitelepítés szomorú és tragikus eseményének 70. évfordulója alkalmával.

A nálunk zenét tanuló gyermekek nem zeneművésznek készülnek, de aki kitart, és rendelkezik elég szorgalommal, szülei türelemmel, biztatással, az kaphat egy olyan biztos tudást, mellyel egész életében megszépítheti a hétköznapjait

Önbizalmat, buzdítást, sikerélményt adunk mellékhatásként. Ahogy ezek a felvételek is mutatják, saját örömünkre, kedvünkre zenélünk. Csak azért, mert jó muzsikálni együtt. Most éppen német dalokat. Máskor más műfajban, más korszakban próbáljuk ki magunkat. Ettől szép az egész. Nincs határ. Nincs korlát, mert bármi lehetséges.

Zenetanáraink nagy részével jól beszélünk németül, és nem áll távol tőlünk ez a kultúra, ez a fajta zene sem.

Igyekeztünk színes, változatos, és szórakoztató összeállítást felvenni.

A borítót Deák Írisz Hermina tervezte, ahogy minden plakátunk is az ő műve.

Akit érdekel, jöjjön el a jövő héten, szerdán este 5 órakor az iskolába, ahol jó idő esetén, az udvaron tartjuk meg kis koncertünket, mely ízelítőt mutat a felvételekből.

Mi már nagyon készülünk, és reméljük, sokan velünk lesztek.

A zene akkor is jó, ha egyedül hallgatjuk, de még jobb, ha megoszthatjuk másokkal. 

M

Kép: borító-Deák Írisz Hermina

Románd

Békefi Ernőről minden évben megemlékezünk május utolsó péntekén.

Neve mindannyiunk számára ismert. Az iskola 1990 óta viseli ezt a nevet.

Régóta foglalkoztat, hogy mit lehet tudni az életéről, magáról az emberről, a tanítóról, a zenészről, arról a személyről, aki megírta Liszt Ferenc őseinek történetét.

1894. január 1-én született Romándon. Számomra nem sok mindent jelentett ez a településnév egészen addig, amíg a két hete szombaton nem jártam ott.

Képzeljetek el egy tündéri pici falucskát, ahol néhány utca található, de minden van, amire embernek szüksége lehet. Legfőképpen békesség, csend, nyugalom és nagyon kedves emberek.

Láttam azt a házat, ahol élt Békefi Ernő gyermekkorában, azt a templomot, ahol megkeresztelték, jártam azokon az utakon, melyeken ő is járt.

A bácsik és nénik csillogó szemmel, hatalmas tisztelettel és szeretettel beszéltek nekem családjáról, Békefi Elemérről, aki számukra olyan, mint nekünk testvére, Békefi Ernő.

Színjátszókört, énekkart, zenekart alapítottak és vezettek, szigorral, és következetességgel tanítottak, és maguk is jó zenészek voltak.

A házak között találtam olyanokat, melyek hasonlítanak még szerencsére nálunk is fellelhető épületekre. Igaz, itt már csak egy ilyen van, de láttam a tűzfal tetején kis bemélyedésben álló aprócska Mária szobrot, hallottam sváb ételekről, melyeket én is ismerek, és főzni is szoktam őket.

Békefi Ernő ebben a kis falucskában járt elemi iskolába, itt élt édesapjával, a szintén itt született, Friedmann Antallal, és Bognár Júliannával, édesanyjával. Apukája esténként kiült a nádfedeles, díszes fa ablakokkal ellátott tanítói lakás tornácára, és elszívott egy pipa dohányt. Átgondolta, mit tett aznap, és mit kell másnap megtanítania.

Gyermekei olykor felszaladtak a falu szélén található dombocskára, magukkal vitték tárogatójukat, és fújták rajta a szebbnél szebb népdalokat. A falu lakosai nagy élvezettel hallgatták játékukat, s még ma is emlékeznek ezekre a pillanatokra.

1912-ben vállalt tanítói állást Békefi Ernő Rajkán. Október 1-étől kezdett el itt dolgozni. Aztán közbeszólt a háború, 1920-ban jött vissza a fogságból.

Kántortanító volt, ami azt jelenti, hogy nem csak tanított, de a katolikus templomban orgonált, betanította a zenedarabokat, énekeket, melyeket a szertartásokon előadtak.

Felesége Kohnlechner Mária lett, róla is láthattok képet, amikor bejöttök az iskolába.

Romándon már nincs általános iskola. Áll még az épület, de én már csak az összepakolt termeket találhattam meg. Ebből is kiderült számomra, hogy egy nagyon jól felszerelt, hozzáértéssel vezetett, jó iskola zárta be kapuit.

Szomorú látvány volt, összeszorult a szívem, amikor a falon még megláttam néhány rajzot, melyet az egykor odajáró gyerekek készítettek.

Arra gondoltam: nem akarom, hogy a sok párhuzam között ebben is legyen hasonlóság a két falu között.

Románd nincs túl közel hozzánk, s akkoriban, amikor az 1900-as évek elejét írták még ennél is messzebb volt. A tavalyi esztendőig nem is volt semmilyen kapcsolatom ezzel a községgel. Szeptemberben ismerkedtem meg valakivel, aki ebből a faluból származik, és akinek hálás köszönetemet fejezem ki azért, mert lehetővé tette, hogy eltöltsek néhány órát ezen a helyen, és beszélgethessek az ott élő emberekkel, s hogy magam is megérezhessem, milyen helyről érkezett hozzánk Békefi Ernő.

Gansberger Mónika kollégámról beszélek. Köszönök mindent Neked Móni.

Békefi Ernő békés, és vidám gyermekkort élhetett meg. Édesapjától tanulhatott meg írni és olvasni, tőle kapta a zenét, mint fegyvert, melyet úgy használhat, hogy nem bánt vele az ég világon senkit.

A zenét, mely átsegítette őt is, és bennünket is a nehéz időkön, mely összehozza az embereket, mely vidámságot csempész a hétköznapokba, mely nem hagyja, hogy megkeseredjünk, nem engedi, hogy a lelkünk megöregedjen, mely szórakoztat, művel, tanít, és jelen van minden napunkon.

Békefi Ernő ránk hagyta örökségét, a mi feladatunk tovább vinni, ápolni, aktualizálni és átadni minden gyermeknek, idegennek akit erre vezet a sors. 

M

kép: https://hu.pinterest.com/docyuna/mila-marquis/ 

Kitartani

Vannak olyan szavaink, melyeknek jelentését tudva, sokan úgy gondolják, nem vonatkozik rájuk.

Ez a szó is ilyen.

A gyerekektől elvárják, hogy mindennap bejárjanak iskolába, az órán bármi történjen, figyeljenek oda, fogadjanak szót, tartsanak be minden szabályt, akár van értelme, akár nem, délután folytassák otthon. Írják meg a leckét, tanuljanak, magoljanak.

Tegyék ezt ősztől nyárig, sok-sok éven keresztül. A szülők természetesnek gondolják, hogy ők kitartanak. Elvárják, hogy ne legyen velük gond, hogy jó jegyeket hozzanak.

A felnőttek leszoknak erről a szép tulajdonságról. Elfelejtik, elhagyják, kitörölik a memóriából.

Valahogy kevesebbszer kérik rajtuk számon, hogy amit elkezdenek, folytassák, vagy fejezzék be, de ne hagyják abba a felénél.

Hajnalban nehéz felkelni, kimenni a vonathoz, és elkezdeni a napot, de a nap egy ici-pici, még sápadt fénnyel biztatja a korán kelőt, jobb lesz. Csak elkezdeni nehéz.

Folytatni is az. Nagyon nehéz, de csak úgy van értelme. Jól átgondolva nem is olyan nagy kunszt megtanulni egy hangszeren, nem is akkora varázslat eljárni nyelvtanfolyamra, és főleg, egyáltalán nincs abban semmi különleges, ha belekerülünk egy barátságba.

De igen. Nehéz megtanulni zenélni, nehéz nyelveket tanulni, nehéz megtartani egy igaz barátságot.

Mindhez kitartás kell. Akarni kell. Felnőtt korban sokkal nehezebb. Hogy miért? Mert ott már nincs senki, aki kötelez rá. Magunknak csináljuk. Saját magunkat formáljuk vele, nekünk lesz tőle jobb, mi leszünk általa többek, műveltebbek.

Itt ásták el a csapdát. Ha nem muszáj, akkor csak belekezdünk, de amikor kiderül, hogy nem töltik a fejünkbe a tudást, ahogy azt a régi tanítóink mondogatták, csak úgy abba marad. Már nem érünk rá, más programunk van, nem jó a tanár, s a legjobb esetben visszajelzünk neki, hogy nem megyünk többet.

A kitartás furcsa dolog. Ha egyszer sikerült, máskor is menni fog, de ha nem jön össze, talán soha nem lesz a sajátunk.

Együtt jár vele más tulajdonság. Az irigység arra, aki birtokolja, a sok-sok meló, amíg magunkban lerendezzük, hogy mi miért nem… mert ezt addig kell mondogatni, amíg már magunk is elhisszük. Rengeteg idő az is, amíg a másikra ráhúzunk különböző negatív tulajdonságokat, és kínok között megtaláljuk azt a dolgot, amire végre azt mondhatjuk, hogy na, mondtam én, hogy neki sem megy minden. S ha nem találunk ilyent, mert mondjuk, nem ismerjük a másikat annyira, akkor jön egy viszonylag könnyű tevékenység, a kitalálás. Kitaláljuk azt, ami nincs, és jó sok embernek elmondjuk, talán akkor igaz lesz.

Ennél sokkal könnyebb kitartani. Végig csinálni. Kevesebb energia.

Ha rájövünk, hogy működik, elérhetjük céljainkat, megváltoztathatjuk életünket, szert tehetünk értékes emberek barátságára.

Mert a barátsághoz is kitartás kell. Ha fontosnak érezzük a másik embert, ha úgy gondoljuk, jobb az életünk vele, általa, mert örömet és boldogságot, jó élményeket hoz az életünkbe, és számíthatunk rá mindig, akkor nem dobhatjuk el csak úgy, szó nélkül, csak azért, mert nem tudunk valamit rendszeresen megtenni. Azért mert nem tudjuk, mi az a törődés, vagy a kitartás.

Túl gyorsan dobjuk el a jó dolgokat maguk mellől. Túl hamar leradírozunk egy jó embert magunk mellől. Túl kevés időt szentelünk arra, ami jó nekünk. Miért? Mert nem muszáj. Mert megtehetjük, mert úgysem lesz belőle hátrányunk. De lesz, csak nem derül ki, és több, mint valószínű, nem úgy fogjuk érezni, ahogy az egyest a mellkasunkra nehezedni annak idején. S amit nem lát más, az nem létezik. Csak úgy néha előtör, és akkor csak annyit tudunk magunkban mondani, szép csendben, hogy senki ne hallja meg, hogy úgy hiányzik.

Csak akkor már a hajnali nap nem festi be kékre az eget, és nem engedi, hogy az idő kerekét visszatekerjük. Hogy újra hajnal legyen, és a korán kelő megérezze, mekkora kegyben részesül azzal, hogy megláthat egy égbe magasodó, csupasz fát, melyet körül ölel a hajnal összes színe, és reménye.

Ilyen bonyolult dolgok ezek. Ne feledjük el, másoktól csak azt várhatjuk el, amit mi is megteszünk. Akkor is, ha nem muszáj.

M

Fotó: Deák Viola Helena