Véget ért ismét egy tanév. Lezártuk, befejeztük. Mintha most
kezdődött volna, az idő úgy elrepült.
Gondolhatnék még sok más közhelyre pályázó mondatot, de nem
teszem.
Ma végig néztem egy műsort, ahol büszkén mutatták, milyen
óriási dolgot találtak ki. Természetesen gyermekekről volt szó. A találmány
neve átnevelő tábor. A szülők oda küldik fiaikat, lányaikat, hogy megneveljék a
kezelhetetlenné vált gyerekeket. Öt, nem tévedek, öt éves kortól fogadják őket.
Mit tettél otthon, amiért ide hoztak? – kérdezte a riporter
az egyik kisfiút.
Nem fogadtam szót. – hangzott a válasz.
Mit gondolsz, vissza fogsz ide még jönni? – jött a következő
kérdés egy másik fiúhoz.
Igen, úgy kb. 5 év múlva. – jött rögtön a felelet.
Miért? – logikusnak hangzott a reagálás.
Mert rossz körbe kerülök majd, hogy alkalmazkodjam. – mondta
a fiú könnyes szemmel.
A recept egyszerű. A szülő aláír egy papírt, hogy mindenről
lemond, ami a gyereket illeti, azt tesznek vele, amit akar. Ő a végén egy
kicserélt, megnevelt gyereket akar, megjegyzem, borsos áron jut hozzá ehhez a
szolgáltatáshoz. A gyerekeket nem hagyják aludni, tornáztatják, üvöltenek
velük, alig kapnak enni. A falakon oklevelek, dicsérő elismerések, a kiképzők
dagadó mellkassal dicsekednek az elért eredményeikről, és hogy milyen jót
tesznek.
Szörnyű volt. Egyszerűen borzasztó. Hangsúlyozom, nem bűnöző
gyerekekről volt szó. A szülők pedig sírva mondogatták a gyerekeiknek, hogy így
szeretlek, úgy szeretlek.
Csak egy kérdés jutott eszembe. Miért? Miért kell eddig
elmenni, és miért lehet ezt jónak tartani.
Miért van az, hogy egy családban már annyira nem bírnak a
gyerekkel, hogy ilyen helyre küldik őket. S miért gondolják azt a felnőttek,
hogy a pénzükért egy megjavított gyereket kapnak, s nekik az ég világon semmi
felelősségük és dolguk nincsen. Miért nem merül fel bennük a kérdés, hogy ők vajon
mit tettek, mit nem tettek meg?
Mi az, ami hiányzik ezeknek a gyerekeknek, mi az, amit nem
kapnak meg, mitől válnak ilyenné?
Sokan írtak már erről, sokan nagyon jó gondolatokat, de minden
elszáll az éterben, ha nem értik meg az olvasók.
Vannak egyszerű szavak, melyek annyira sokat segítenének.
Odafigyelés, finomság, kedvesség, tisztelet, szeretet,
együttlét… sorolhatnám a kulcsszavakat.
Nem ér ez így semmit a világon. Mert mindezt könnyen
meglehet tenni jól is és rosszul is. A lelkiismeret tiszta lehet, pedig nincs
rendben semmi.
Hogyan kell odafigyelni, szeretni, együtt lenni valakivel
úgy, hogy az neki is jó legyen? Hogyan kell megtanítani a tiszteletet, a
kedvességet? Hogy válik finom érzelmi világúvá, jó emberré egy gyermek? Egészen
biztosan nem a fent említett módon. De akkor mi a megoldás?
A jó hír, hogy sokféle jó megoldás van, de következetesség
nélkül kudarc a vége mindennek.
Hazakerültek a bizonyítványok. Mennyi kis mű, mennyi
értékelés, és mennyi óriási tévedés. Amikor kinyitjuk a lapokat, csak arra
figyelünk, hány ötös van benne. Nem ez a lényeg. Olyan gyermek nem létezik, aki
mindenből tökéletes. Olyan viszont sok-sok akad, aki szorgalmas, kitartó, aki
igyekszik. Van, hogy rengeteg munka rejlik egy hármas biziben is, de sokszor
még a kettesben is. Mikor dicsérünk? Hogyan reagálunk ezekre az eredményekre?
Képmutató írásokat találok arról, hogy mennyire nem számít
az eredmény. Dehogynem számít, csak éppen nem azt mutatja meg, amit a puszta
számok jelentenek. Vajon mennyi része van egy bizonyítványban a gyermeknek, és
mennyi a felnőtteknek?
Ijesztő ebben a világban gyereknek lenni. Segítsünk már
nekik, mert egyedül nem bírják.
Találtam ezt az idézetet Kodály Zoltántól, amely annak is
szól, aki utálja a zenét, gyűlöli azt is, akinek része a zene, és minden
erejével azon van, hogy gyermekeit távoltartsa ettől a fajta neveléstől.
Benne vannak a kulcsszavak. Átsegít, kincset ad, táplálja a
lelket, megismertet a szépséggel, igazi értéket ad. Mert pontosan ezt kellene
tenni. Átsegíteni, táplálni a lelket, minél több szépséggel bombázni, és igazi,
nagyon igazi értékeket ajándékozni, melyek nem pénzben, nem kézzelfogható
tárgyakban jelennek meg. Ehhez kellenek a felnőttek, a nagyapák, nagymamák,
apák, anyák, nagynénik, nagybácsik, tanítók, tanárok, mindenki, aki a gyermekek
körül él, és viselkedésével valamilyen példát mutat számukra.
"Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden
későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok
bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne
érték, azt mind meghatványozza."
M
Kép: http://indulgy.com/post/PQNYkLOhU2/mila-marquis-illustration
