2015. február 9., hétfő

Georgio Allegri


Az imént olvastam egy fórumot, ahol valaki azt kérte, segítsenek neki megbarátkozni a klasszikus zenével. Nagyon kedvesen írtak neki példákat, listákat, mit hallgasson meg először…

Elgondolkodtam, mit lehetne ilyenkor mondani, javasolni, hiszen annyira sok mű áll rendelkezésre, és ezzel együtt annyira keveset hallgatják az emberek a hétköznapokban.

Talán a klasszikus zene is olyan, mint az olvasás. Ha az embernek szerencséje van, akkor otthon olvasnak a családban, és ő is beáll közéjük, vagy esetleg később elé jön egy könyv, amit valami belső késztetés okán elolvas, és aztán jön a többi magától.

Lehetséges mindez? Voltatok már úgy, hogy el kellett olvasnotok egy könyvet, mert már olyan sokszor találkoztatok a címével, ajánlással, magával a kötettel? A zenével is lehet így járni, úgyhogy vigyázzatok!


Kétféle ember van. Az egyik hallgat klasszikus zenét, a másik retteg tőle, utálja, és nem is hajlandó egy percet sem hallgatni belőle. Kétféle ember van. Az egyik olvas könyveket, a másik dísznek használja a lakásban, de ki nem nyitná soha.

Vagy szeretjük, vagy nem. Tény, hogy egyik sem divatos manapság. Igen, meg kell állapítanunk, hogy nem ezt kapjuk, nap mint nap. A reklámokban nem klasszikus zenéket, és nem könyveket ajánlanak. A boltokban nem könyvek sorakoznak a szigeteken – s ha mégis, hát nem azok, amelyeket meg kellene venni – az emberek találkozásukkor nem erről beszélgetnek. Nem sms-eznek róla, sőt, a face-en is nagyon ritkán látni, hogy könyvekről írnának egymásnak, s ha mégis, hát nem likeolják annyian.

Sajnos így van ez, sajnos, mert nagyon kár. Nagyon nem jól van ez így. Azért sem, mert ha az irodalom, és a zene nem művészetként él bennünk, akkor nincs a lelkünkre hatással. Pedig ez lenne a lényege, a célja. Befolyásolja a gondolkodásunkat, finomítsa a véleményeinket, alakítsa a személyiségünket! Jobbak lehetnénk tőlük.

Olyan jó úgy olvasni, hogy közben nem félünk attól, hogy vajon mire fognak rákérdezni a dolgozatban, hogy azt tanulhatjuk meg belőle, amire nekünk szükségünk van.

Most készült el egy film, amelyben egy férfi lényegében megmentette az egész emberiséget egy szörnyűségtől. Miközben dolgozott megszállottan, mert tudta, hogy képes arra, amit tennie kell, sok-sok ember igyekezett ezt megakadályozni. Turkáltak a magánéletébe, gyanúsítgatták, hazugságokat találtak ki róla, minden energiájukkal azon voltak, hogy megakadályozzák célja elérésében, hogy tönkre tegyék, és végül sikerrel jártak.

Arra gondoltam, miért lehetséges ez? Miért fordul elő még mindig, kisebben, nagyobban, de ismétlődik, az emberek ugyanúgy reagálnak, ugyanúgy tesznek szörnyűségeket, mondanak borzasztó dolgokat, és miért bántják azt, aki jót akar nekik?
Mozart sem értette, miért kell megakadályozni őt abban, hogy operákat írjon, vagy adjon elő. Mi rossz van az ő zenéjében? 14 éves korában írta le ezt a művet hallás után, emlékezetből, úgy, hogy egyszer énekelte el egy kórus.

Az 1594-ben Rómában született zeneszerző Allegri művét nagyhétre komponálta.  A Miserére mei, deus kórusmű kilenc szólamú. A kotta lemásolását maga a pápa tiltotta be.  
1652-ben halt meg Rómában a pápai kórus karnagya, a stile antico őrzője, Palestrina örököse.
Két felváltva éneklős négy- és ötszólamú kórus között időnként kitűnik, mint egy fényes csillag a legmagasabb szólam.

Aki hajlandó meghallgatni ezt a gyönyörűséget, és képes arra, hogy közben csak erre figyeljen, talán megérez valamit abból, amit írtam ma. Talán felismeri, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, ahogy gondolják, és sokkal jobban meg kellene figyelni, mi zajlik az emberek körül.

Nem szabadna egy vonással tiltani valamit, akár saját magunktól, gyermekeinktől. Nem szabadna ismeretlenül kimondani, hogy mi a jó és mi a rossz, anélkül, hogy bármit is tudnánk róla, de igenis el kell gondolkodni azon, hogy igazat mondanak-e nekünk mások. Tényleg el kell hinnünk, hogy a klasszikus zene nehéz, rossz, és csak bizonyos embereknek való? Tényleg el kell hinnünk, hogy ne olvassunk, mert úgyis fáradtak vagyunk, nem jó semmire, és csak időpocsékolás?

Tényleg nincs szükségünk arra, hogy néhány perce megálljunk, abba hagyjuk azt, amibe belesüppedtünk, és hagyjuk, hogy kiemeljen valami bennünket ebből? Tényleg nem kell ez nekünk?
Szerintem úgy kell, mint egy pohár víz, mint egy falat kenyér. A lélek tápláléka nagyon fontos, a gyerekek számára is. Aki egész életében gonoszkodik, azért él, hogy másokat megakadályozzon abban, hogy jót tegyenek, aki állandóan csak saját érdekei szerint dönt, és cselekszik, az a példaképünk?

Legyetek bátrak, és hallgassátok meg ezt a muzsikát! Zárjatok ki mindent, tisztítsátok meg a gondolataitokat, és fogadjátok be ezeket a csodálatos harmóniákat! Nem késő változtatni, nem késő megváltozni, nem késő más irányba menni.

Olyan sok gyönyörűség vesz benneteket körül, miért nem figyeltek rájuk? Egy séta alkalmával megláthatjátok egy lebontott épület lépcsőjének maradványában is az iskolát, ahol gyermekek tanultak. Igen. Egy kődarab, egy ház alapjának néhány részlete is lehet szép és értékes, mert őrzi az utókor számára a múltunkat. Aki ebben csak csúnyát lát, és eltünteti a színről, az nem értheti azt, amit most leírtam, és értetlenül áll a szavak előtt.

De ez a mű, ha egyetlen egy ember fogja ma meghallgatni, és azt mondja, igen, értem, már megérte írni, már megérte feltenni a blogra a gondolatokat.
A zenét meghallgathatjátok itt: 
https://www.youtube.com/watch?v=36Y_ztEW1NE
M