A sok véleményen elgondolkodva enyhén vagy inkább nagyon
elkeserítő helyzetet tapasztaltam.
Könyvek tömkelegében olvashatjuk, mennyire nem értették meg
a régen élt zeneszerzőket, művészeket. Milyen sokszor előfordult, hogy éhezve,
fázva, nélkülözve alkották meg műveiket.
Az ember azt gondolná, ilyen ma már nem is történhet meg,
hiszen a média miatt már mindenki számára világos, hogy ki a művész, és ki nem.
Meg kell állapítani, még csak a közelében sem vagyunk ennek
a szituációnak.
A lényeg egy cseppet sem változott, mert az emberek sem
változtak semmit azóta, hogy művészek élnek ezen a földön.
Továbbra sem az számít, hogy ki mennyire tehetséges, mennyit
tud, mire képes. Sok-sok más összetevője van annak, kiből „csinálnak” művészt.
Egy remény maradt most is, talán az utókor előássa a
dolgokat, és rájön az igazságra. De azért valljuk be, ez nem valami motiváló
azok számára, akik most élnek és alkotnak.
Zsűritagokról szólt az írás, és a sok hozzászólás. Érdekes
volt olvasni, hogy az emberek mennyire nem ismernek másokat, de milyen végtelen
nagy önbizalommal tudják leírni – mellesleg azért is, mert névtelenül mehet a
móka más kárára – a teljesen fals elképzelésüket.
Anélkül, hogy bárki tudná, mit tud a másik, mit tett
életének eddigi részében, milyen eredményei vannak, rögtön odavágják a nem
kismértékben lebecsmérlő gondolatokat. Ki finomabb megfogalmazásban, ki
vadabban.
Nem is ez a lényeg. A szomorú inkább az, hogy mennyire
befolyásolja őket az, amit a tévében, rádióban látnak, hallanak. Az internet is
ide tartozik. Akiről írnak, azt ismerik. Legalábbis ezt gondolják.
Benkő Dánielről azt hiszik, hogy egy őrült öregember, aki
nem ért semmihez, csak előtérbe akar kerülni, mert nincs miből élnie. Közben
bele sem gondolnak, hogy mekkora lantművész, hogy kapásból lejátszik még ma is
komoly darabokat. Más téma, hogy erre senki nem kíváncsi, így ebből nem lehet
megélni. Van, aki bevállalja, hogy akkor, azt teszi, amit elvárnak tőle. De be
kell vallani, hogy igazán senki nem ismeri őt. Ha mindenki azt követelné, hogy
lanton, vagy gitáron játsszon a közönségnek komoly koncerteken, akkor azt
tenné, és mi élvezhetnénk a gyönyörű játékát. Így csak azt láthatjuk, hogy
milyen gusztustalanul főz, és mennyit baromkodik a tévéműsorokban.
Egyik nap, egy beszélgetős műsorban, Bódy Magdi énekesnőt
kérdezték, miért nem tudunk róla semmit. Azt mondta, azért nem, mert ő énekes,
és nem hajlandó hülyét csinálni magából csak azért, hogy a képernyőkre, az
újságokba kerüljön, és megismerjék az utcán. Attól még énekel, nem is
akárhogyan, de helyette a förmedvényeket hallgathatjuk, láthatjuk a műsorokban.
Van ilyen is, olyan is. Két példát írtam, a két végletről.
Az egyik bármit felvállal, a másik nem. Mindenki maga dönti el, hogy meddig tud
elmenni, de egy biztos. A közönség nem ítélheti meg a hozzáértésüket, a
tehetségüket, a tudásukat csak pusztán szimpátiából, vagy a médiában eltöltött
percek mennyiségéből, vagy abból, kinek mekkora vastag az arcbőre.
Ennél sokkal többről van szó. S remélem, egyszer eljön majd
az az idő is, amikor nem azok lesznek sztárok, menők, követendők, akik
ízléstelenek, tehetségtelenek, nem értenek ahhoz, amit csinálnak, de nagyon
tudnak mosolyogni, bármikor, bárkire, nagyon tudnak hallgatni, nagyon tudnak
másokat becsapni, átvágni, és nagyon tudják, mikor, kivel kell jóban lenni
ahhoz, hogy érvényesüljenek.
Mert, amikor nem a tudás és a tehetség számít, nem az
elvégzett munka minősége, akkor ott nagy a
baj. Ha a zsűriben önző,
magamutogató, irigy, tehetségtelen, kétszínű és gonosz emberek ülnek, mindegy,
milyen zsűriről beszélünk, akkor ott nem várható el, hogy győztesként kerül ki
az értékes, a jó.
Hát kérem, ilyen a muzsika világa. A hangok mögött ilyen
dolgok voltak, vannak, és lesznek.
Schubert fagyoskodott, éhezett, a barátai segítették őt,
ahogy tudták. Bachot egy egész korszak söpörte félre, mondván, hogy nem ér
semmit a zenéje, Mozart helyett mindenféle kontár zenészeket hívtak, mert
macerás volt vele, amikor a saját, jó hangszerén akart játszani. Beethovent
morc, kiállhatatlan embernek tartották, pedig csak nem hallott, és ezért nem
úgy viszonyult másokhoz. De az emberek hamar mondanak véleményt, és hamar
ítélkeznek. S ők csak a legismertebbek közül valók.
Idén is csak egyetlen egy dalt kellene kiválasztani, a sok
közül. Egy szemet. Mégis milyen nehéz a döntés. Az lenne az igazi, jó kis
verseny, ha nem tudnánk, ki énekel, játszik, nem lenne fénytechnika,
ruhaköltemény, hajfodrászat, smink… csak úgy meghallgatnánk, és a zenére
figyelnénk. Nem számítana az előadó, csak annyiban, hogy tud-e tisztán és
klasszul énekelni – nem ordibálni – hogy egyéniség, hogy a dal jó dal… és nem
szövegelnének közben mások, és mondanák el a véleményüket.
Nem kellene
sértegetni, megalázni az előadókat, nem kellene róluk semmit tudnunk. Csak
hallgatni, az érzésekre figyelni, a hatásra hallgatni. Névtelenül csak a dalra
figyelhetnénk.
Hiába mondják, hogy ez a dalok versenye, mert itt igazán a
dal a legkevesebb, sokkal több a ruha, a körítés, az előadón pedig úgy kb. az
egész múlik. Erre a legjobb példa a Kedvesem c. dal volt.
Hallgassátok meg a kétféle előadást. Az egyiket a továbbjutó
Bye Alextől, (akiről szintén nem szabadna csak úgy véleményt mondani, hogy
hipszter, meg ilyesmi, mert ennél sokkal többet ér, és sokkal több) a másikat
pedig Kálloy Molnár Pétertől, és akkor nem is kell tovább magyaráznom a
dolgokat.
M
