Volt egyszer egy vonósnégyes. 1911-et írtak ekkor. Tanítók
álltak össze, alapítottak egy zenekart.
Győregyházmegyei Rk. Tanítóegyesület közgyűlésén léptek fel
először. Haydn egyik vonósnégyesét játszották.
Senki nem gondolta, hogy találni lehet négy olyan tanítót,
akik képesek eljátszani egy ilyen klasszikus művet.
Hivatásos, és műkedvelő zenészek hallgatták őket, köztük
Franek Gábor székesegyházi karnagy, zeneszerző, a tanítóképzők és a zeneiskolák
tanárai és még sokan mások.
Mindenki meglepődve tapasztalta, hogy a kántortanítók milyen
szépen játszanak.
1912-ben ismét felléptek a Tanítógyűlésen, most már egy
nagybőgős és egy zongorista is társult hozzájuk.
Békefi Ernő is játszott a zenekarban hegedűsként.
1914-ben a háború miatt nem volt lehetőségük a további
próbákra és szereplésekre.
A háború után pedig más országokba kerültek a zenészek.
A Magyarországon maradt zenészek tovább folytatták a
muzsikálást.
1922-ben új tagokkal egészült ki a kamaraegyüttes.
Hegyeshalomban tartották a próbáikat, mindenki szorgalmasan
gyakorolt. A saját szólamaikat otthon gyakorolták ki a szabadidejükben.
Nagyon lelkesek voltak, hiszen az együtt zenélés sokkal
többet jelent a puszta hangok időben megfelelő módon való lejátszásánál. Színvonalat
akartak, belső késztetésük által törekedtek arra, hogy a lehető legértékesebb
megszólaltatásban adják elő a darabokat.
Mosonban, Mosonszentjánoson jótékonysági rendezvényeken
szerepeltek. Az emberek szerették őket hallgatni, ritkaságszámba ment a
produkciójuk. A háború előtt és után is ritkán fordult elő, hogy hasonló kis
községekben ilyen minőségű zenekar létezzen.
A zenészek ilyenkor tényleg a szabadidejükben tanulnak, és a
próbákon megélt tapasztalatok, élmények mindig pozitívan hatnak ki munkájukra. Aki része egy közösségnek, ahol nívós zenélés,
éneklés folyik, az tudja, mennyire sok jót ad az együttlét, a közösen
megalkotott mű. Semmi nem pótolja, nem helyettesíti, nem váltja ki a zene által
nyújtott élményt.
Aztán jött a következő fellépés, ahol Sándor János királyi
tanfelügyelő meghallotta őket játszani. A szereplés ismét nagyon jól sikerült,
az emberek örömmel hallgatták őket, és élvezték, hogy a sok szenvedés és
nélkülözés közben alkalmuk nyílt kulturált szórakozásra. A koncert után a tanfelügyelő
a következőképpen intézkedett: Írásban adta a véleményét és parancsát.
„ A tanítók tanítsanak, és ne zenéljenek. A további
próbázást és fellépést azonnal be kell szüntetni.”
A zenekar nem tehetett mást, nem jöhettek többet össze, a
tanfelügyelő elnémította a hangszereiket, melyet a háború sem tudott hosszú
ideig elhallgattatni.
A történet lehetne kitalált, lehetne kiélezett, lehetne
éppen hazugság, de nem az.
Békefi Ernő nem volt híres arról, hogy kitalál történeteket.
Viszont szeretett zenélni, és nem volt egy bátortalan ember.
Ezt írja könyvében: „ A parancsot teljesítettük. A következő
próba napján már hangszer nélkül jelentünk meg. A nyomott hangulatban folyt
beszélgetés után avval búcsúztunk egymástól, hogy a próbákon, ahol annyi
kellemes órát töltöttünk, többé nem találkozunk. Nem is találkoztunk, már nem
is találkozhatunk, mert a sextettből már csak magam vagyok életben.” És aztán
már ő sem.
M
Kép forrása:http://www.santabanta.com/photos/musical-instruments/9031022.htm
