Tavaly nyáron támadt egy ötletem. Még soha nem volt felnőtt
kórusom, gondoltam hát egyet, és felírtam a face-re, hátha akad néhány hölgy,
akinek kedve van hetente egyszer énekelgetni.
Aztán jöttek sorra a jelentkezések, és szeptemberben hátul a
pici szobában összegyűltünk.
Elterveztem, először a beéneklés, majd egy szólamban
énekelünk, és meghallgatom, hogy szól együtt a kiszemelt dal. Aztán olyan szépre
sikeredett, hogy megpróbálkoztam két szólammal, és végül a három is megszólalt.
Innentől nem volt már megállás.
Amikor az ELTÉN tanultam, negyvenfős kórusban énekeltem, és
magam is vezényeltem. Először féltem, de később megkedveltem a kóruséneklést.
Elteltek a tanuló évek, s én lassan elfogadtam, hogy amit ott olyan természetes
módon megszólaltattunk, azt én itthon sajnos nem fogom tudni megtenni. Csupa
leendő ének-, szolfézstanár énekelt akkor, s ahogy végeztem, és átvettem a
diplomámat már nem voltam része a csütörtöki és pénteki próbáknak. Néha még
eszembe jutott este hat órakor, hogy nem rég még én is ott ültem, de idővel
másra terelődött a figyelmem.
Most viszont a szőnyegen, párnákon is ültek a tagok, megtelt
a szoba, és történt valami.
Mosolygós, kedves, segítőkész, lelkes nők és lányok lépték
át a küszöböt. Maguk sem hitték el, hogy mi szól, és milyen harmónia keletkezik
az énekük által.
Szerencsém van. Szerencsém van, mert ez a kórus több, mint
egy énekkar.
Ennél sokkal több. Számtalan kórus létezik az országban, a
világban. Én mindig szerettem volna, ha tagokon látszódik az éneklés szeretete,
akik örömmel dalolnak, és mindenki jól érzi magát közben.
Sokat dolgozunk, rengeteget tanulunk. Én tőlük, ők tőlem.
Egyre szebb a hangunk.
Jókat nevetünk, örülünk, ha sikerül megtanulni valamit, és
segítjük egymást.
Ma már a hét egy napján találkozunk. Kialakul a
repertoárunk, voltak szerepléseink, és kezdjük egymást jobban megismerni.
Énekelünk mindenféle jó dalt és kórusművet, mindent, ami tetszik nekünk.
A tagok olyan emberek, akik különböznek egymástól, de mégis
van valami közös bennük.
Mindenki igyekszik időt szakítani a próbákra, pedig vannak
anyukák, hallgatók, gimnazisták, általános iskolások, olyanok, akik idegenek
voltak eddig, de már nem azok.
Vasárnap egy gyönyörű délutánt töltöttünk el az Ádám Család
Lovastanyáján. Kicsit megünnepeltük az első szülinapunkat. Békés, harmonikus
együtt töltött percek alatt ismét rájöttem arra, hogy nem szabad feladni. Nem
szabad bele nyugodni, ha úgy látszik, valamit nem lehet megtenni. Meg lehet,
mert mindig vannak olyan emberek, akik felismerik, hogy mi az érték, akik
szerényen teszik a dolgukat, akiket nem érdekelnek versenyek, akik nem a
szereplésért gyakorolnak, akik hajlandók megdolgozni azért, hogy valamit
megtanuljanak. Boldog vagyok, hogy létezik ez a kórus.
Aki még soha nem énekelt együtt másokkal, s nem érezte,
milyen csoda az, amikor több ember dala alkot egy egészet, annak hiába mondom,
mit teszünk. Az sajnos azt hiszi, hogy túlzásokba esem, esetleg nevet rajta. Annak
minden kórus egyforma.
Mindig lehet csatlakozni, a kis szoba ajtaja nyitva áll azok
számára, akik azt az értékrendet, ízlést, azokat a normákat képviselik,
amelyeket mi.
Köszönjük, hogy ma ott lehettünk, és egy ilyen meseszép
környezetben ünnepelhettünk.
Köszönöm Nektek Vox Carissima tagok, hogy vagytok, hogy
ilyenek vagytok, és hogy kitartotok mellettem, pedig tudom, hogy ez egyáltalán
nem könnyű.
A Vox Carissima Rajkán működik, ebben a sokat megélt
faluban. Egy icike-picike reménysugár, mely halk hangjával azt súgja minden itt
élő ember számára, hogy együtt olyan sok mindenre képesek vagyunk. Azt mutatja,
hogy ebben a faluban mindig is volt jó zenei élet, színvonalas muzsikálás
folyt, és kiálltuk a fenyegetéseket, ellenálltunk a gyors sikerrel kecsegtető
próbálkozásoknak. Bizonyíték arra, hogy igenis van értelme a tisztaságot
keresni. Fontos az ember számára a kultúra. S attól még, hogy falun élünk, nem
vagyunk oda a szellemi környezet szennyezésért. Nem elégszünk meg a maradékkal,
nem jó nekünk a nesztek, ide ez is jó lesz, ha nem tetszik, nem nézed
meggel.
Lehet, hogy egy pici szobában próbálunk, de ez nem számít. Törekszünk
egyre jobbakká válni, igyekszünk tanulni, tudjuk, mit tudunk most, mit tudtunk
az elején, és mit szeretnénk tudni. A lényeg az éneklő emberek szívből szóló
dala, mert a jó muzsikához igazából ennyi kell.
Boldog szülinapot!
M
Kép forrása: http://szinesotletek.blog.hu/2013/6
