Benjamin B. Dunlap író 18 és fél perces bravúros előadását
ajánlom ma Nektek. A magyarokról beszél, de nem akárhogyan. Az angolul beszélő,
az amerikai Wofford Egyetem elnökének szavait a feliratokra kattintva magyarul
is lefordították.
Ne ijedjetek meg, nagyon érthető, és főleg sokat mondó mondatokat
hallhattok, ha végig nézitek.
Itt pedig elolvashatjátok magyarul, mit mond, de érdemes
végig hallgatni, ha kell felirattal is, mert csak így lehet megérezni az
egyéniségét, előadói tehetségét, beszéde színét.
Szó esik Bartók Béláról, akit remélem, mindenki ismer, a
holokauszt túlélő Teszler Sándorról, és dr. Robicsek Ferenc szívsebészről.
Egyik percben nevetni van kedvem, másikban a könnyeim
csordulnak ki. Szinte minden mondatát ki kellene írni a falra, hogy mindennap
lássuk és tanuljunk belőle.
Sokat gondolkodom azon, vajon hogyan lehetne visszahozni a
motivációt, hogy a kitartás ne görgessen akadályt elé.
Az előadás végén hallható egy gondolatsor, mely sokat mondó:
„És ebben a sokat jelentő pillanatban rájöttem, hogy ez a
két férfi éppen feltárta előttem a rendkívüli sikerük titkát. És a titkuk
pontosan abban a kielégíthetetlen kíváncsiságban, abban az elfojthatatlan
tudásszomjban állt – függetlenül a tárgytól, függetlenül a kockázattól, még
akkor is, amikor a „végzet órájának” őrzői mérget mernének venni arra, hogy az
emberi fajnak már nem fog módjában állni, hogy akármit is elképzeljen 2100-ban,
93 rövid év múlva.”
Hol van a tudásszomj, hol van az akaraterő, mely nem azonos
az akaratossággal? S miért van az, hogy remek kifogások, és indokok állnak
rendelkezésre a „miért ne” magyarázására, de a „hogyan lehetne” mögött alig áll
néhány szó? S mért van az, hogy sokkal többen állnak az „akadályozzuk meg”,
mint a „legyünk része” mögött?
Tovább folytatódik a beszéd, s a hallgatók állva, örvendezve
köszönik meg, hogy elmondta, amit el kellett mondani.
„ „Élj úgy, mintha a mai lenne az utolsó napod – mondta Mahátma Ghandi.
– Tanulj úgy, mintha örökké élnél.” Ez az én szenvedélyem. Pontosan ez.
Ez a csillapíthatatlan, rettenthetetlen étvágy a tanulásért és
tapasztalatokért, nem számít, mennyire nevetségesnek, mennyire ezoterikusnak,
mennyire rendszerellenesnek tűnik. Ez határozza meg az elképzelt jövőjét magyar
társainknak – Robicseknek, Teszlernek és Bartóknak –, ahogy nekem is. Ahogy,
gyanítom, mindenkiét itt.
Amihez csak azt teszem hozzá: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Ez a
mi munkánk. Tudjuk, hogy nehéz lesz. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Jó
napot, pacák!”
Ezt az éhséget vagy érezzük, vagy nem, vagy értjük, hogy
miről szól a sziporkázó 18 és fél perc, vagy nem. Reménykedem, hogy vannak,
akik e képpen éheznek.
M
Fotó: Scháling Anita
