A Szabadság Vándorai visszatértek

Olyan gyorsan elrepült 5 esztendő. Utoljára akkor voltunk így együtt.

Nyolc éven át tanítottam őket, majd 4 évig voltam az osztályfőnökük.

Ők voltak az első olyan osztályom, akiket végig vihettem.

Nagyon vártam, hogy találkozzunk, mert bár néha hallottam róluk, de osztályként régen jöttünk össze.

Tablójuk ott lóg a falon az ének-terem és a mostani osztályom terme között. Mindennap elmegyek előtte, és oda nézek. Mosolyt csalnak az arcomra, mert jó érzés fog el, ha rájuk gondolok.

A tőlük kapott párnácskán még kisebb korukból származik a fotó, mely az egyik székemen pihen a teremben.

Mi történt velük? Milyenné vált az életük? Vajon változtak, vagy még felismerhető bennük az a sok minden, amitől egyediek, megismételhetetlenek, és különlegesek voltak?

Már hetediktől mondogattam a fiúknak, velem csak ülve beszéljenek, mert akkorát nőttek azon a nyáron. Sok mindenen keresztülmentünk, megoldottunk problémákat, kaptak beírást, és dicséretet is bőven. Aztán eljött a ballagás napja. Eljátszottuk a nekik írt dalocskát, közösen elénekeltük az általunk kiválasztott dalt, mely végig kísért bennünket a mindennapokban, bankettet tartottunk, majd mindenki elindult a maga útján.

Ma visszajöttek egy kicsit. Változtak, de rájuk ismertem. Ugyanaz a kedves mosoly, a lányok bájos lénye, a fiúk humora, ugyanaz a hangulat, melytől olyan jó volt velük lenni.

Sokra vitték. Tanulnak most is, ahogy akkor is, ki az iskolában, ki az élet más területén, de küzdenek az álmaikért és nem adták fel. Terveik vannak, és jót akarnak. Keményen dolgoznak, de nem veszítették el a vidámságukat, és egymást sem. Többen barátok maradtak, figyelnek egymásra.

S tudjátok, amikor hazajöttem tőlük arra gondoltam, mindegy, milyen nehéz ez az egész tanítás, mindegy, mennyit gyúrnak, szidnak, aláznak bennünket. Irigyelhetik a nyári szünetet tőlünk, hibáztathatnak bennünket azért is, amit nem tettünk meg. Nem számít. 

De a világon nincs még egy olyan hivatás, ahol ilyet tehetsz. Nincs még egy olyan munka, amit kimondatlan szavakkal, tekintetekkel, mosollyal, apró öleléssel jutalmaznak. Nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok jó dolog történik, és ahol ennyi év után is rájössz arra, hogy amit tettél, az segített, ott van bennük, viszik magukkal, amit mondtál, amit annyira akartál, hogy az övék legyen, mert pénzért nem vehetik meg.

Büszke vagyok Rátok Szabadság Vándorai! Drukkolok Nektek, hogy boldogok legyetek, hogy megtaláljátok az értelmet az életetekben. Jó úton jártok, ami őrülten nehéz, félelmetes, de izgalmas, és kihozhatjátok belőle a legjobbat.

 5 év múlva ismét találkozunk! 

„Néha lelkeden nyiss egy ablakot,

Mert csak így érhetsz utol
Arra nézz, hová vágyad hív,
Mert mi ott leszünk valahol”

M

Fotó: Szabó Csenge

Játékkal tanulni

Mostanában olyan hideggé vált az idő, hogy azt hittük, kihagytuk a nyarat és rögtön átléptünk a télbe. A tanév viszont folytatódik tovább, és a tanulnivaló sem lett kevesebb.

Arra gondoltam, hogy a legutóbbi továbbképzésen hallottakat hasznosítva, készítek olyan játékokat, melyekkel gyermek és felnőtt is könnyedén el tudja sajátítani a kottaolvasás, a zeneelmélet, a művészettörténet alapjait.

Ehhez arra van szükség, hogy a megadott linkkel

http://LearningApps.org/join/hvhc5fvc

be kell regisztrálni az oldalra, ezután a hozzárendelés megerősítésére kell kattintani, és ott megkereshetők a játékok.

Mindenki azt választhatja ki, ami számára szükséges. Látni fogom, mikor melyik játékkal játszott, és mennyit gyakorolt.

Csak rá kell kattintani a tankockára, miután játszottak vele, a pipára kattintás megmutatja, hogy a feladat helyes megoldása sikerrel járt-e.

Ha valami nem sikerült, írjatok privát üzenetben nekem a Face-bookon elérhető vagyok. Igyekszem segíteni, ha tudok, vagy, ha gyerekek vagytok, az iskolában is elértek.

A játékokat folyamatosan készítem majd, mindig lesz valami új benne.

Remélem, megtetszik Nektek, és használni fogjátok.

A zeneelmélet tudása nélkül ugyanis nem nagyon lehet zenélni, példát persze találunk rá bőven, de talán nem erre törekszünk.

Jó szórakozást a játékokhoz!

M

Fotó:Scháling Anita

  

Charleston

Évek óta két alkalommal jelentkezünk zenés szórakoztató műsorral. Egyszer az adventi időszakban, zenés naptárunkkal, és egyszer tavasszal egy bizonyos téma köré csoportosítva a dalokat.

Volt már Ír est, Rock and roll, és idén az 1920-as 30-as évek muzsikáit idézzük fel.

Aki eljött már, és részese volt az előadásoknak tudja, hogy ilyenkor megpróbáljuk lehetőségeinkhez mérten visszaidézni a korszakokat, vagy egy-egy stílust.

A szereplő gyermekekkel és felnőttekkel együtt fél évig próbálunk, készülünk ezekre az estékre. Igyekszünk megmutatni, milyen sokféle muzsika létezik, mennyire színes a paletta, melyet meg lehet szólaltatni.

A kis csapat szívből játszik, a zenélés, éneklés az egyetlen cél. Sokat gyakorolnak, igyekeznek fejlődni, és fontos számukra az együtt muzsikálás. Gyermekek és felnőttek egymást segítve, saját izgalmukat elgyőzve készülnek a koncertre, hogy egy szép estével ajándékozzák meg kedves közönségüket.

Akinek kedve és ideje van, jöjjön el idén is, töltsön velünk egy órácskát abból az időszakból, amikor az emberek gramofonon hallgatták a zenéket, néma filmeket, majd fekete-fehér hangos filmeket néztek a mozikban.

Mindenkit szeretettel várunk, és reméljük, lábak nem maradnak nyugton, amikor meghallják az ismert dalokat.

M

Meghívó, plakáttervezés: Deák Írisz Hermina

Húsvét, nyuszik és finomságok

Készülnek a sütemények, a sonkák, a gyerekek tervezik a locsolás útvonalát. Mindenki tesz-vesz.

Csak az ablakon kinézve látjuk, hogy az időjárás szürkesége valami fontosat akar mondani, de ebben a nagy készülődésben szokás szerint nem halljuk meg, nem figyelünk rá.

Választhatunk, de nem hiszünk benne. Nem gondoljuk, hogy a szürkeségből, a monoton muszájokból van kiút.

A boltok zsúfolásig teltek csokinyuszikkal, tojásokkal, mindenki úgy vásárol, mintha egy évig nem lenne nyitva semmi, a kasszáknál hosszú sorokban kígyózik a szitkozódó, mérgelődő, siető vevők feltorlódott morajlása.

Vannak, akik elvonulnak, elutaznak, inkább távol tartják magukat a szokásostól, s vannak, akik sodródnak, s végig csinálják, amit ilyenkor tenni kell.

Luxus a pihenés, a csendes gondolkodás, luxus a tartalmas együtt töltött idő, sőt a vidámság és a felhőtlen boldogság is.

Egy mondattal el lehet intézni a húsvéti jó kívánságokat. Csak keresni kell egy képet és az üzenő falra kiírni azt a pár szót. Mindenkihez eljut, aki ott van, és kész. Ugyanez jön vissza is, legjobb esetben.

Nem kell már számon tartani, hány rokon, hány barát, hány ismerős van, akinek írni kellene. Egybe lemegy az egész egy perc alatt. Csupa haszon, mert nem marad ki senki, és ráadásul nem kerül semmibe.

A képeslapokat meg kellett írni, megcímezni, elküldeni, s közben gondolni arra, akinek íródott. Igaz, akkor még megérkeztek a lapok, és nem kellett attól tartani, hogy nem jut el ahhoz, akinek szántuk.

Ha kicsit kutatunk, találunk megszámolhatatlan mennyiségű bájos, finom, kedves lapot, melyet igyekeznek jó drágán reprodukálni, és eladni. Még így a hálón keresztül is érződik az odafigyelés, a kézzel készített dolgok mögött rejlő érzelem.

Sok évvel később elolvasva nem csak a jó kívánságról árulkodik a képeslap. Elmondja, ki írta, a kézírás láttán kicsit olyan, mintha velünk lenne az írója.

A locsoláskor nem mindegy, mennyi pénzt adunk a fiúknak, nehogy megszóljanak, és a lányok örülhetnek, ha megússzák szárazon a délelőttöt.

Ha már a szokásoknál tartunk. Eltűnnek a hagyományok mögött rejlő indokok, elvesznek az okok, és főleg kihal a finomság.

A finomság nem csak ételekben rejtőzik meg, hanem mindenben, amit ilyenkor húsvétkor teszünk. A tojások színében, az elkészítés örömében, az együtt létben, a képeslap megírásában, akkor is, ha a neten küldjük személyre szólóan, a locsolóvers bájos humorában, az átadott hímes tojásban, az apró ajándékok keresésében, a közös étkezésekben, az egymásra odafigyelő beszélgetésekben.

Ne hagyjuk, hogy a finomság eltűnjön, válogassuk ki, mi a fontos, és mi az, ami nem lényeges ilyenkor is. A szürkeség csak akkor tud támadni, ha beengedjük. Ha hideg van, begyújtunk a házban, ha nem süt kint a nap, bent attól még lehet napfényes kedvesség és törődés.

S ne feledjük el, ez a nap is kiválóan alkalmas arra, hogy a közelünkben, és a távolban élő emberek érezzék, gondolunk rájuk.

Legyen nagyon szép az ünnepetek!

 M

Fotó: Deák Viola Helena

Elismerni, dicsérni

Mikor, kit, miért dicsérünk meg, s hányszor szólal meg egy dicsérő mondat a mindennapok folyamán.

Nem ér csak a gyermekekre gondolni, felnőtt-felnőttet is dicsérhet.

A dicséret egyik fajtája a bók, melyre nehéz reagálni, mert mindig ott van a háttérben a gondolat: vajon őszinte, vagy csak egy eszköz valamilyen cél elérésére.

Lehet dicsérni a külsőt, vagy egy feladat elvégzését. Ahogy elhangzik, el is tűnik, mint a reggeli köd délre.

Vannak, akik művészetté fejlesztették a dicséretet, de közben nem is sejtik, hogy ezzel mennyire érvényét veszítette az egész, és milyen hiábavaló munka volt tökélyre fejleszteni. Amikor már mindent dicsér valaki, szinte teherré válik a meghallgatása.

A jutalmazás és a dicséret fura szerzemény. Szükséges alkalmazni, de van ennél valami sokkal jobb, és hatékonyabb.

Az elismerés.

Az elismerés az, aminek igazán hiányát érezzük, amiért küzdeni lehet, ami tartós, ami önbizalmat növel. Viszont van egy bibi, meg kell érte dolgozni, nem könnyű elérni, s van, amikor nem is sikerül, mert olyan helyzetben élünk, ahol a „van rajta sapka, vagy nincs rajta sapka” elv érvényesül.

Az elismerés soká tart, részünké válik, a miénk lesz. Feltételez egyfajta bizalmat, különleges hatással van ránk. Motivál akkor is, amikor nincs velünk az a személy, akitől kapjuk.

Elismerés lehet egy pillantás, egy mondat, egy gondolat, melyet hangosan kimondunk, vagy kimutatunk. Nem muszáj nagy csindadrattával ünnepelni, nem szükséges pezsgőt bontani hozzá, mégis annyira fontos, annyira az élet részének kellene lennie.

A dicséretért jónak lenni éppen annyit jelent, mintha csoki lenne a jutalom.

Megdicsérjük valakinek a haját, pedig ahhoz inkább a fodrászát kellene elismerni. Megdicsérjük valakinek az autóját, inkább a céget kellene elismerni, akik gyártották. Megdicsérünk valakit, mert szép a körme, de inkább a műkörmös munkáját kellene elismerni. Megdicsérjük a szemét, milyen szép kék, de valójában ehhez neki mit kellett tennie?

Dicsérjük a gyermeket, mert elment iskolába, dicsérjük, mert megírta a leckét, dicsérjük, mert nem üvöltötte végig az órát, dicsérjük, mert ötöst hozott haza, dicsérjük, mert nem hisztizte végig a vásárlást…

Az emberiséghez való tartozáshoz elemi szükséglet bizonyos tevékenységek birtoklása és véghezvitele.

Nem az ötösért dicsérem meg, hanem azért, mert készült a dolgozatra, mert odafigyelt az órán, mert koncentrált a megíráskor, mert igyekezett, mert megjegyezte, és betartotta, amit megbeszéltünk. Ezért elismerem, hogy ügyes, hogy jó úton jár, és egészen biztos vagyok abban, hogy ezek után is képes lesz erre.

Minden más csak látszat, csak módi, csak marhára csillogó és jól hangzó, de káros, félrevezető, becsapó, felszínes, rövid ideig tartó, bizonytalanságot előidéző, mézes-mázas, ideiglenes, mások dicséretére vadászó sikerhajhászás. Ennyi erővel gyűjthetjük a dicséreteket úgy, mint a pontokat a bevásárlóközpontokban.

M

Fotó: Scháling Anita

Mellékhatás

A napokban arra voltam kíváncsi, ténylegesen hány autó jár az útjainkon.

Sokszor hallom, a lakók emlegetik, mennyire sok a jármű, és milyen nagy a forgalom.

Magam is tapasztalom, de érdekelt, mennyire képzeljük, milyen mértékben túlozzák el érzelmeink a valóságot.

A Petőfi Sándor utcát figyeltem, mindkét oldali forgalmat.

Íme az eredmény:

Egy vasárnapi délután, fél 3-tól 3 óráig, 92 jármű hajtott el a szemem előtt.

Megnéztem, hogy hétfőn reggel, fél 8-tól 8-ig mi történik. Ekkor 104 jármű haladt el, ebből 14 a falu felé, 90 pedig a Bem Apu utca irányába tartott.

A járművek ekkor lényegesen gyorsabban mentek, mint vasárnap.

Egy másik hétköznap délután 4 órától fél 5-ig 99 autó közlekedett, majd fél 4-től 5-ig 90 autó. 5 órától fél 6-ig 125 jármű robogott el mellettem, s mondanom sem kell, hogy a legtöbben a falu felé érkeztek.

Nem vagyok nagy matekos, de ez átlagosan percenként 3-4 járművet jelent, vagyis 15-20 másodpercenként jár egy autó.

A Kossuth Lajos utcát nem néztem, és az iskola előtt sem figyeltem 8 óra tájékán a forgalmat, csak látom, mennyire sok autó jön és megy akkor, amikor a gyerekek megközelítik az épületet.

Lehetne fokozni a megfigyelést, de nekem ennyi elég volt. Nem tudom, mennyire sok ez, vagy kevés, más dolgok járnak a fejemben.

A legjobban azt bánom, hogy ezek a tények egyéb következményeket vonnak maguk után.

Régebben a gyerekek beszélgetve érkeztek az iskolába, és sétáltak haza, ma kiszállnak az autóból, és beszállnak a nap végén. Érthető, hogy a szülők nem merik őket egyedül kiengedni az utcára.

Egykor el tudtak menni egyedül boltba, fagyizni, sétálni, játszhattak társaikkal.

Volt idő, amikor friss levegőben ültünk a kertben, és nem töröltünk port naponta a házban.

Vasárnap délután a csendet, nyugalmat és a madarak énekét hallgattuk az udvaron.

Nem mérték a sebességet az iskola előtt, és át tudtunk menni az úton zebra nélkül is.

A gyerekek megtanultak bicajozni, és kényelmesen el tudtunk jutni a-ból bébe, a nap bármely szakában, ha felpattantunk kerékpárunkra. A házak előtt nem kellett lezárni a kétkerekűeket, csak úgy ott hagytuk, és azok ott is maradtak.

Elmúltak ezek a napok, és nem vagyok biztos abban, hogy valaha is visszatérnek.

Nem baj, hogy már nem kell éveket várni az autókra, és nem baj, hogy sokaknak megadatik, hogy ezzel járjanak. Egyáltalán nem baj. A sok mellékhatás… hát az már nem olyan jó.

M

http://www.canstockphoto.hu/sz%C3%BCret-klasszikus-piros-aut%C3%B3-35455341.html    

Jó napot, pacák!

Benjamin B. Dunlap író 18 és fél perces bravúros előadását ajánlom ma Nektek. A magyarokról beszél, de nem akárhogyan. Az angolul beszélő, az amerikai Wofford Egyetem elnökének szavait a feliratokra kattintva magyarul is lefordították.

 http://www.ted.com/talks/ben_dunlap_talks_about_a_passionate_life#t-10737

Ne ijedjetek meg, nagyon érthető, és főleg sokat mondó mondatokat hallhattok, ha végig nézitek.

Itt pedig elolvashatjátok magyarul, mit mond, de érdemes végig hallgatni, ha kell felirattal is, mert csak így lehet megérezni az egyéniségét, előadói tehetségét, beszéde színét.

https://www.ted.com/talks/ben_dunlap_talks_about_a_passionate_life/transcript?language=hu

Szó esik Bartók Béláról, akit remélem, mindenki ismer, a holokauszt túlélő Teszler Sándorról, és dr. Robicsek Ferenc szívsebészről.

Egyik percben nevetni van kedvem, másikban a könnyeim csordulnak ki. Szinte minden mondatát ki kellene írni a falra, hogy mindennap lássuk és tanuljunk belőle.

Sokat gondolkodom azon, vajon hogyan lehetne visszahozni a motivációt, hogy a kitartás ne görgessen akadályt elé.

Az előadás végén hallható egy gondolatsor, mely sokat mondó:

„És ebben a sokat jelentő pillanatban rájöttem, hogy ez a két férfi éppen feltárta előttem a rendkívüli sikerük titkát. És a titkuk pontosan abban a kielégíthetetlen kíváncsiságban, abban az elfojthatatlan tudásszomjban állt – függetlenül a tárgytól, függetlenül a kockázattól, még akkor is, amikor a „végzet órájának” őrzői mérget mernének venni arra, hogy az emberi fajnak már nem fog módjában állni, hogy akármit is elképzeljen 2100-ban, 93 rövid év múlva.”

Hol van a tudásszomj, hol van az akaraterő, mely nem azonos az akaratossággal? S miért van az, hogy remek kifogások, és indokok állnak rendelkezésre a „miért ne” magyarázására, de a „hogyan lehetne” mögött alig áll néhány szó? S mért van az, hogy sokkal többen állnak az „akadályozzuk meg”, mint a „legyünk része” mögött?

Tovább folytatódik a beszéd, s a hallgatók állva, örvendezve köszönik meg, hogy elmondta, amit el kellett mondani.

„ „Élj úgy, mintha a mai lenne az utolsó napod – mondta Mahátma Ghandi. – Tanulj úgy, mintha örökké élnél.” Ez az én szenvedélyem. Pontosan ez.

Ez a csillapíthatatlan, rettenthetetlen étvágy a tanulásért és tapasztalatokért, nem számít, mennyire nevetségesnek, mennyire ezoterikusnak, mennyire rendszerellenesnek tűnik. Ez határozza meg az elképzelt jövőjét magyar társainknak – Robicseknek, Teszlernek és Bartóknak –, ahogy nekem is. Ahogy, gyanítom, mindenkiét itt.

Amihez csak azt teszem hozzá: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Ez a mi munkánk. Tudjuk, hogy nehéz lesz. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Jó napot, pacák!”

Ezt az éhséget vagy érezzük, vagy nem, vagy értjük, hogy miről szól a sziporkázó 18 és fél perc, vagy nem. Reménykedem, hogy vannak, akik e képpen éheznek.

M

Fotó: Scháling Anita

Ragtime

A Filharmónia bérlet idei tanévben szervezett utolsó koncertjén jártunk a napokban.

Ha ott lennétek, láthatnátok, milyen édesek ilyenkor a gyerekek. Átsétálunk a helyszínre, várakozással, izgalommal telve elfoglaljuk az előre jól kitalált helyünket, és elkezdődik a műsor.

Igen, előre kitalálom, hogy üljünk, mert ettől sok minden függ. Az elsősökre a nagyobbak figyelnek, közéjük ülnek, példát mutatnak. A felsős tudja, hogy felnéz rá a kisebb, utánozza, olyan akar lenni, mint ő. A felelősséget is érzi, és élvezi, hogy valami jót taníthat a kicsinek. Együtt kézen fogva sétálnak az utcán, beszélgetnek, és így is ülnek le.

A kicsik biztonságban érzik magukat, nem kell félniük, hogy olyat tesznek, amit nem szabad.

A művészek ilyenkor választanak. Vagy eldöntik, hogy falura jöttek, gyerekeknek játszanak, csak úgy lehadarják az előadást rutinból, aztán tovább állnak, vagy komolyan veszik, és a legjobbat hozzák ki magukból.  Ezt még a gyerekek is értik és érzik. Nem is kell mondanom, hogy melyiket szeretjük.

A koncert előtt beszélünk arról, mit fognak hallani, hogyan kell viselkedni kulturált és megfelelő módon. Utána pedig elmondják véleményüket, tapasztalatukat érzéseiket a következő órán. Nem kritizálni tanulnak meg, hanem az értékrendjük fejlődik, az ízlésük, a műveltségük.

Úgy 20 évnél is régebb óta viszek már gyermekeket erre a bérletre. Nagy idő, belegondolva, hogy miket láttunk már. Nagy élmény, és főleg egyik sem ismétlődött meg kétszer.

Vannak olyan falvak, ahol nincs zeneoktatás, nincs felkészítés, a gyerekek végig beszélik az egész koncertet, telefonoznak közben, zörögnek a cukros, chipszes zacskókkal… Nálunk ez nem fordulhat elő.

Rengeteg pedagógiai lehetőség rejlik ezekben a műsorokban. A gyermekek olyan élményben részesülnek, amely ritka, otthon nem hallgatnak ilyen zenéket, és nem találkoznak a hétköznapokban vele, csak az iskolában.

Az Amerikából jöttünk! c. előadás a ragtime és a dixieland műfajával kínált meg bennünket. Láb ilyenkor nem marad nyugton, mert az ember teste önkéntelenül felveszi a tempót, a lüktetést.

Gyermekeitek most is rendkívül aranyosak voltak, fegyelmezettek, érdeklődők és ügyesek.

Hallhattunk egy frenetikus trombita szólót, melyet a Tell Vilmos opera nyitányának átdolgozásakor adtak elő.

A dobos elképesztő ritmusokat produkált a háttérben, főleg akkor, amikor megmutatta, hogy a mai zenék computerrel dobolt világában a jó dobos élőben is képes arra, amit művileg előállítanak a stúdiókban. Nem mondok újat, ha úgy gondolom, egyértelmű győzelmet aratott a gép felett.

A nagybőgős a maga szerénységével adta a basszust, nem is akármilyen fordulatokkal.

Szeretném, ha értékelnétek, hogy van ilyen lehetőség, ha örülnétek annak, hogy gyermekeitek ilyen irányban is fejlődnek. Nagyon sokat jelent az, hogy olyan felnőttekké válnak, akiket nem lehet olyan könnyen megtéveszteni a külsőségekkel a színpadon.

Szeretném, ha megtanulnák, hogy nem a körítés a fontos, hanem a tudás.

Ezeken a koncerteken is láthatják, hogy a kitartás, a gyakorlással, az akaraterő segítségével milyen magasságokig el lehet jutni. A legjobb cél, melyet kitűzhetnek maguk elé az, hogy örömmel tudjanak élni annak a tevékenységnek, amit szeretnek.

Széles spektrummal találkozik az a tanuló, aki minden ilyen koncertet megnéz. A műveltségéhez nagyban hozzájárul, elképzelhetetlenül fejleszti tudását.

Remélhetjük, hogy a jövő tanévben is eljönnek hozzánk azok a zenészek, akik tisztelik a vidéken élő gyermekeket, akik örömmel zenélnek nekik, akik nem csak rutinból játszanak szívvel-lélekkel.

Várjuk a következő sorozatot, hogy a zenetanulás továbbra is fontos legyen ebben a faluban, ahogy az eddig mindig így volt a történelem során.

M

Fotó: Scháling Anita