Egy éves a Vox Carissima

Tavaly nyáron támadt egy ötletem. Még soha nem volt felnőtt kórusom, gondoltam hát egyet, és felírtam a face-re, hátha akad néhány hölgy, akinek kedve van hetente egyszer énekelgetni.

Aztán jöttek sorra a jelentkezések, és szeptemberben hátul a pici szobában összegyűltünk.

Elterveztem, először a beéneklés, majd egy szólamban énekelünk, és meghallgatom, hogy szól együtt a kiszemelt dal. Aztán olyan szépre sikeredett, hogy megpróbálkoztam két szólammal, és végül a három is megszólalt. Innentől nem volt már megállás.

Amikor az ELTÉN tanultam, negyvenfős kórusban énekeltem, és magam is vezényeltem. Először féltem, de később megkedveltem a kóruséneklést. Elteltek a tanuló évek, s én lassan elfogadtam, hogy amit ott olyan természetes módon megszólaltattunk, azt én itthon sajnos nem fogom tudni megtenni. Csupa leendő ének-, szolfézstanár énekelt akkor, s ahogy végeztem, és átvettem a diplomámat már nem voltam része a csütörtöki és pénteki próbáknak. Néha még eszembe jutott este hat órakor, hogy nem rég még én is ott ültem, de idővel másra terelődött a figyelmem.

Most viszont a szőnyegen, párnákon is ültek a tagok, megtelt a szoba, és történt valami.

Mosolygós, kedves, segítőkész, lelkes nők és lányok lépték át a küszöböt. Maguk sem hitték el, hogy mi szól, és milyen harmónia keletkezik az énekük által.

Szerencsém van. Szerencsém van, mert ez a kórus több, mint egy énekkar.

Ennél sokkal több. Számtalan kórus létezik az országban, a világban. Én mindig szerettem volna, ha tagokon látszódik az éneklés szeretete, akik örömmel dalolnak, és mindenki jól érzi magát közben.

Sokat dolgozunk, rengeteget tanulunk. Én tőlük, ők tőlem. Egyre szebb a hangunk.

Jókat nevetünk, örülünk, ha sikerül megtanulni valamit, és segítjük egymást.

Ma már a hét egy napján találkozunk. Kialakul a repertoárunk, voltak szerepléseink, és kezdjük egymást jobban megismerni. Énekelünk mindenféle jó dalt és kórusművet, mindent, ami tetszik nekünk.

A tagok olyan emberek, akik különböznek egymástól, de mégis van valami közös bennük.

Mindenki igyekszik időt szakítani a próbákra, pedig vannak anyukák, hallgatók, gimnazisták, általános iskolások, olyanok, akik idegenek voltak eddig, de már nem azok.

Vasárnap egy gyönyörű délutánt töltöttünk el az Ádám Család Lovastanyáján. Kicsit megünnepeltük az első szülinapunkat. Békés, harmonikus együtt töltött percek alatt ismét rájöttem arra, hogy nem szabad feladni. Nem szabad bele nyugodni, ha úgy látszik, valamit nem lehet megtenni. Meg lehet, mert mindig vannak olyan emberek, akik felismerik, hogy mi az érték, akik szerényen teszik a dolgukat, akiket nem érdekelnek versenyek, akik nem a szereplésért gyakorolnak, akik hajlandók megdolgozni azért, hogy valamit megtanuljanak. Boldog vagyok, hogy létezik ez a kórus.

Aki még soha nem énekelt együtt másokkal, s nem érezte, milyen csoda az, amikor több ember dala alkot egy egészet, annak hiába mondom, mit teszünk. Az sajnos azt hiszi, hogy túlzásokba esem, esetleg nevet rajta. Annak minden kórus egyforma.

Mindig lehet csatlakozni, a kis szoba ajtaja nyitva áll azok számára, akik azt az értékrendet, ízlést, azokat a normákat képviselik, amelyeket mi.

Köszönjük, hogy ma ott lehettünk, és egy ilyen meseszép környezetben ünnepelhettünk.

Köszönöm Nektek Vox Carissima tagok, hogy vagytok, hogy ilyenek vagytok, és hogy kitartotok mellettem, pedig tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű.

A Vox Carissima Rajkán működik, ebben a sokat megélt faluban. Egy icike-picike reménysugár, mely halk hangjával azt súgja minden itt élő ember számára, hogy együtt olyan sok mindenre képesek vagyunk. Azt mutatja, hogy ebben a faluban mindig is volt jó zenei élet, színvonalas muzsikálás folyt, és kiálltuk a fenyegetéseket, ellenálltunk a gyors sikerrel kecsegtető próbálkozásoknak. Bizonyíték arra, hogy igenis van értelme a tisztaságot keresni. Fontos az ember számára a kultúra. S attól még, hogy falun élünk, nem vagyunk oda a szellemi környezet szennyezésért. Nem elégszünk meg a maradékkal, nem jó nekünk a nesztek, ide ez is jó lesz, ha nem tetszik, nem nézed meggel. 

Lehet, hogy egy pici szobában próbálunk, de ez nem számít. Törekszünk egyre jobbakká válni, igyekszünk tanulni, tudjuk, mit tudunk most, mit tudtunk az elején, és mit szeretnénk tudni. A lényeg az éneklő emberek szívből szóló dala, mert a jó muzsikához igazából ennyi kell. 

Boldog szülinapot!

M

Kép forrása: http://szinesotletek.blog.hu/2013/6 

Colin Foster

Mai vasárnap engedjék meg, hogy Colin Foster-ről ejtsek pár szót. A Hármas Határ Szoborparkban az ő alkotása a „Határkövek”

A művész Angliában, pontosabban Londonban született, majd művészeti tanulmányait  Manchesterben végezte, Magyarországgal először 1984-ben kerül kapcsolatba, amikor is a kültéri szobrászat tanulmányozásáért érkezik hazánkba.

1985-ben Palkonyán telepedett le, ahol műtermet nyit. 1985-től Magyarországon és a világ számos más pontján megrendezett szimpóziumok résztvevője illetve szervezője.

Doctor of Liberal Arts fokozatot nyer a Pécsi Egyetemen; Vendégtanár, International Summer School, Lapföldi Egyetem, számos díjat nyert: Többek közt Munkácsy díjas művész.

Egy riport során, mely valamikor 2013 novemberében készült, így vall a művész Magyarországra érkezéséről:

„– A Szovjetunióba készültem, a keleti blokk köztéri szobrászatának tanulmányozására. Ez nem jött össze, de az 1980-as évek közepén nyertem egy pályázatot Magyarországra. S minden nyugati híreszteléssel szemben igen nyitott világra találtam. Aztán a villányi szoborparkban elfogadták egy tájrendezési programom, letelepedtem, családot alapítottam. Mert én azt tapasztaltam, hogy az emberek kedvesek, barátságosak, és az életszínvonal is magasabban állt, mint amivel riogattak. A családok többsége Trabanttal járt a hétvégeken a tóparti nyaralójába, s volt mindenkinek munkahelye. A magyar emberek nyitottabbak, mint az angolok. Azt azonban sosem tudtam megszokni, hogy a hátam mögött mindig áskálódnak, megpróbálnak kicsinálni. Mifelénk ez úgy zajlik, hogy szemtől szemben elmondjuk, ha zavar valami.”

Munkájáról így vall:

„A tárgy és a környezet kapcsolata a legfontosabb számomra, az foglalkoztat, hogy lehet felébreszteni egy tárggyal a környezetet. Az első absztrakt, nagyon leegyszerűsített figurák után az utóbbi 10 évben már a Nap mozgása érdekel, a fény és árnyék játékok.”

 G

  

http://artportal.hu/lexikon/muveszek/colin-foster-4548

http://www.bama.hu/baranya/kozelet/colin-foster-itt-bunosnek-latnak-mindenkit-525535

http://www.pecsiujsag.hu/pecs/hir/helyi-hireink/pecsi-arcok---az-angol-vendeg-colin-foster-szobraszmuvesz-ex-dekan

A határtalan rajkai őserdő

Hol a határa a víz feletti, és víz alatti vadonnak?

Ha a kép alapján nem megy, meggyőződhetsz magad is kint a zsilipnél. Ez a víz alatti dzsungel a Szlovákia felől érkező oldal. Órákat tudom nézegetni, ahogyan szépen békésen lengedeznek a víz alatti erdő "fái". Kicsit olyan, mintha egy elvarázsolt mesebeli táj lenne egy tükör túloldalán, amit átlépni soha nem lehet, mert az életünkbe kerülne, így marad a csodálata, és az, hogy elképzeljük, vajon milyen lények, és varázslatok lehetnek a fák lombjai alatt a mélyben.

Persze nem mindenki szeret a mesék birodalmába merülni. Annak javaslom, hogy nézze meg a másik oldalt. Az sem fukarkodik a szépségével, csak egy kicsit más, de ez legyen egy másik szombat témája. Talán a jövő héten megmutatom, hogy miért is. Ha valakit annyira izgat, annak csak pár lépést kell megtenni eme kis csodáig.

T 

Az új osztály

Megkezdődik egy újabb tanév, új remények, új próbálkozások.

Átlépem az iskola kapuját, leteszem a bringám, amellyel alig bírok hajtani, mert elhoztam ismét otthonról a fél berendezést, aztán kinyitom a bejárati ajtót.

Csak ezen az első napon, ekkor érzem ezt a különös érzést, az illatot, mely minden év elején elér. Beszívom a levegőt, átadom magam a gondolatnak, hogy újra kezdem, és elindulok a lépcsőkön. Még minden csendes, a gyerekek durmolnak az ágyukban, vagy játszanak.

Leteszem a táskákat, és körülnézek. Napokig rakodok, tervezek, szépítek.

Új osztályom lesz. Szeptember elsejére szép teremmel szeretném őket fogadni. Otthon éjjelig varrtam az összegyűjtött anyagokból, az udvaron festettem, virágot ültettem, minden ismerősömet megkértem valami segítségre, hogy minél olcsóbban meg tudjam oldani az eltervezett dekoráció megvalósítását.

Alakul a dolog, de még sok a tenni való. Még kell valaki, aki felfúrja a fogast, a zsebtartót, a faliújságot, az órarendet, a képeket…

Közben a nyáron elgondolt elképzeléseket is megvalósítom, lassan elkészülnek a tanmenetek, kezembe veszem az új tankönyveket, megírom a naplókat.

A gyerekek akkor járnak szívesen iskolába, ha ott jól bánnak velük, ha jól érzik magukat.

Az osztálydekoráció ízléses, modern, használható kell, hogy legyen. Nem túlzsúfolt, inkább egyfajta megnyugtató rendre van szükség. Az osztály nem lerakat, nem raktár, ahova betesszük azt a bútort, ami már otthon nem kell, vagy azt a tárgyat, amit amúgy kidobnánk. Oda sem teszek olyat, amit otthon nem látnék szívesen.

A növények kaspói egyforma színűek lettek, ott sorakoznak az ablakban, a frissen elültetett pici virágokkal, hogy a gyerekekkel együtt nőjenek fel.

A folyosóra is rakok fokföldi ibolyákat. Minden ablakba egyet, hogy amikor feljönnek a lépcsőn, és megközelítik az osztályt, valami egyszerű, szerény, de szép dolog álljon sorfalat számukra az ablakokban.

Elképzelem, milyen arckifejezéssel, csodálkozva jönnek majd be, és ülnek le a helyükre. Észreveszem, hogy mosolygok, és már nagyon várom őket. Várom őket, mert ismerem mindegyiküket. Négy éven át találkozunk, minden héten. Tudom, ki milyen, ki hol lakik, kik a szülei, mert én is itt élek.

Jó volt pihenni, hiszen nem lehet ilyen munkát huzamosabb ideig végezni szünet nélkül.

Ilyenkor már kicsit hiányoznak a zsibongó, élettel teli nebulók, akik miatt az ember néha mérgelődik is, de akiknek sikerül a legnagyobb szomorúságban is mosolyt csalni az arcomra, akik miatt nem lehet legbelül megöregedni, akikkel együtt kell létezni.

Várom őket. Várom a jeles tanulót, a tréfálkozót, a harsányat, a szomorút, várom azokat, akik nem tudnak megülni a széken egy pillanatra sem, várom a komolyakat, a halk szavúakat, a bátrakat, a félőseket, azokat, akik  nem szeretnek tanulni, várom az álmosakat, a bizakodókat.

Mindenkit egyformán várok, mert elmondom, teljesen felesleges minden igyekezet. Kár az energiát pocsékolni arra, hogy elvegyék a kedvemet. Nem fog sikerülni. Tanár vagyok, tanár, mert ezt kell tennem, nem azért, mert máshoz nem értek, hanem azért, mert erre születtem. Nem azért, mert van hosszú nyári szünet, mert nincs. Nem azért, mert nem negyven órát dolgozom, mert többet dolgozom. Nem azért, mert jól megfizetnek, mert nem. Azért, mert a világon ez az a hivatás, amiért érdemes élni, ez az egyik olyan munka, amelynek értelme van.

A gyerekek a jövő, a tanításukkal szebbé tehetjük az életüket. 

Még egy hétvége, és aztán kedden megtelik az iskola, a második órában belépünk a terembe. Az osztály leül, elkezdődik egy új tanév, amelyben minden szép és jó lehetséges, amelyben sok-sok szuper élményünk lesz, igazi jó kis közösséggé válunk, megtanulunk tanulni, ahol vigyázunk egymásra és biztonságban érezhetjük magunkat.

Találtam ezt az oldalt, érdemes elolvasni. Szépséges régi fotók, remek idézetek állnak kedvcsinálóként a szeptemberhez. Minden szeptember elseje az egyetlen legeslegelső nap az elsősök számára. Talán én is emlékszem még arra, amikor először léptem be az épületbe, Adél néni állt mellettünk. Akkor éreztem először azt az illatot, azt az érzést, amit azóta is érzek. 

Legyen szép tanévetek Diákok, tanuljatok bárhol, legyetek akár hány évesek! Olvassatok, képezzétek magatokat, fejlődjetek becsületes, kulturált, értékes és jó emberekké!

M

http://anapfenyillata.cafeblog.hu/2015/08/27/10-idezet-az-iskolarol/ 
Fotó: Scháling Anita

Évkezdés

Sok-sok tízezres találta meg a boltok kasszáját az augusztus végi napokban.

A szülők inkább nem esznek, de megveszik a gyereknek a divatos táskát, füzetet… - hallottam a híradókban.

El sem tudom képzelni, miért kell minden évben ennyire sok pénzt elkölteni az iskolakezdéshez.

Vagyis inkább tudom, de olyan jó lenne, ha nem lenne így. Most nem a ruhákról beszélek, kizárólag a tanszerekről.

Miért veszik meg a sztárokkal, filmekkel egyéb divatos dolgokkal megrajzolt táskákat, tolltartókat, füzeteket, ceruzákat?

Az egyik magyarázat erre, hogy ezáltal egyedinek érzik magukat a gyerekek. Különlegesnek, menőnek. Pedig ezekből a termékekből számtalanul sok készül, tehát egyáltalán nem különlegesek, és főleg nem egyediek.

Amikor anyu megvarrja a tolltartót, vagy a gyermek maga készíti el a füzet borítóit attól egyedi és megismételhetetlen lesz a felszerelés.

Muszáj lesz megtanítani a gyermekeket arra, hogy óvják, és vigyázzanak a dolgaikra. Elveszítik, nem is keresik a drága cuccokat, nem becsülik meg, nem jelent semmit a számukra, csak addig kell, amíg meg nem kapják. Aztán kis idő múlva már nem ér semmit.

Az évek során rengeteg füzet kerül kidobásra, a táskák már lassan egy évre készülnek, a tolltartók is tönkre mennek. A ceruzák, radírok elvesznek, eltörnek, elfogynak, és kész. Ennyi volt.

Sokkal többet érne, ha az eredetiséget, az egyéniséget keresnénk, és támogatnánk ezek fejlődését a gyermekekben, nem segítenénk őket hozzá ahhoz, hogy hisztis, követelőző, elviselhetetlen szörnyetegekké váljanak.

Senki nem fogja azt hinni, hogy a szülő nem törődik a gyermekével, ha nem mindig a legcsillogóbb, legrózsaszínebb felszereléssel jelenik meg. Senki nem fogja elítélni azt, aki nem követi a legújabb őrületeket. Ha mégis egy ilyen helyen élünk, akkor menjünk onnan gyorsan jó messzire.

Ilyenkor kiváló alkalmunk nyílhat az ízlés fejlesztésére, együtt tölthetünk időt, amikor bekötjük a füzeteket, könyveket, közben beszélgethetünk, biztathatjuk a gyerekeket, hogy jól megy majd a suli. Készíthetünk nekik olyan dolgokat, amelyekkel csak ők rendelkeznek, amire vigyáznak, mert az anyu, vagy a nagyi adta, az ő keze munkája, és az enyém, másnak ilyen nincs, mert az én anyum, az én nagyim csak az enyém, és olyan nincs több senki más.

Megtanulhatják, hogy a külsőségek semmit nem jelentenek, nem lesz tőle jobb és szebb az ember.

A jó tanuló sem abból lesz, akinek a legtöbb flitter és a legtöbb emeletből álló tolltartója van.

Ördögi kör ez, amelyből csak egyszer kell kilépni, egy határozott elképzeléssel.

Láttam szép példákat. Elragadtatva figyelem azon gyermekek fejlődését, akik megmutatják a nagyi ceruzáját, mellyel még ő írt és most az unoka is ezt teszi, vagy akik mese szépen írnak egy teljesen átlagos tollal, akik kottákat, kulcsokat rajzolnak a füzetükre, és bevonják átlátszó tapétával.

Mindenki egyedi megismételhetetlen, nem kell ebbe belerondítani. Olyan szépen menne magától is a dolog. No persze azért meg lehet venni egy-egy szép kedvenc énekessel, sportolóval, filmmel díszített mappát, füzetet… nincs abban semmi rossz, megmutatja, mit szeretünk, milyen az ízlésünk, de felesleges egy egész rakással bespeizolni belőlük.

Inkább biztosítsuk a gyerekeket a támogatásunkról, arról, hogy bízunk bennük, hogy segítjük őket, s hogy képesek arra, hogy a legjobbat hozzák ki magukból az új tanév során. 

M

kép forrása: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/181-nap-sok-felmeres-indul-az-uj-tanev/ 

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Egy lány, aki egyedül maradt az erődházban, ami születése óta az otthona. Körbe van véve a sápadtakkal. Alig van élelme. Mégis kitart.

Egy srác, aki elvesztette a bátyját és a sápadtak elől menekül.

Az élet összehozza a lány és a srác sorsát.

Valahol, a sápadt hordán túl létezik egy olyan város, ahol békesség és biztonság várja az odaérkezőket.

Egy olyan világ, amely a génmanipuláció után próbál tovább élni.

Nem könnyű. Mégis mindenki próbálkozik.

Egy regény a szeretetről, a reményről és egy nem túl szép jövőképről.

moly

V

képek forrása: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjafgMeM3m0zC44WHk2-BeIlW_Et2vQGsguaEkQGaDaTj46kr0QP1XXUm-N0_Dg0LTPXCJ0yF-VNeJAowNU-Y7x-1B97L5biio5_AtSvXPQdElRIxQhpi9mz-OxyaSUxs15NkPATWsqC8rd/s1600/3.jpg, https://41.media.tumblr.com/614df9eb1841f03deca95f427a5e788e/tumblr_mubuhkBjbA1sf7pcno1_500.jpg

500 év női portréi

Érdekes videót nézhetünk meg a neten. Összeállítottak egy közel három perces videót, melyben festőművészek által készített női arcokat láthatunk.

Nagyon szép a zene is, mely aláfesti az alkotásokat. 

Ami ennél is érdekesebb, azok a női arcok. Divat, frizurák, ékszerek, a hölgyek tekintete...

A képek címeit és a festőművészek nevét itt olvashatjátok.

http://www.maysstuff.com/womenid.htm

Lehet válogatni. Kinek mi tetszik. Kicsit elmélázni, melyik korban éltünk volna szívesen, melyikben nem annyira. Mikor volt jó nőnek lenni, és miért volt az, vagy éppen ennek az ellenkezője. 

Vége a forróságnak, de az időjárás nem hagy bennünket egy percre sem nyugodni. Viharok, szél, hűvös, de mégis izzasztó hőmérséklet vesz bennünket körül. 

Talán amíg meghallgatjuk ezt a muzsikát, és megnézzük a sorozatot, kikapcsolódunk és elgondolkodunk azon, ami már oly régen foglalkoztatja a világot. A nőkre nem csak nőnapon érdemes figyelni, miért ne tegyük éppen ma. 

M

Mathias Hietz (1923-1996)

Nem egyenes út vezetett a szobrász mesterséghez, előbb kitanulta az asztalos kereskedelmet, majd katona volt a második világháborúban, amely elemi erővel hatott rá. A háború után Salzburgban tanult iparművészetet, a bécsi Iparművészeti Akadémián is diplomát szerzett. Munkái során szívesen dogozott kővel, fémmel és fával egyaránt.

A háború élményei végig kísérték élete során, ezért visszatérő témája az apokaliptikus lovasok.

Tanulmányai után külföldi ösztöndíjakat is szerzett, és munkássága során számos nemzetközi szimpóziumot kezdeményezett, s résztvevőként is jelen volt.

Mathias Hietz a lindabrunni szobrász szimpózium megalapítója és mestere, kiemelkedő osztrák szobrászművész, tulajdonképpen az európai szimpózium mozgalom megújítója volt, így öregbítve világszerte Ausztria nevét, mint a térség vezet, művészeti központját. Célja, hogy közelebb hozza és bemutassa a „munka” az alkotás helyét, szerepét a szobrászok életében.

Barátja volt Karl Prantlnak, aki az első szimpóziumot létrehozta 1957-ben. Innentől számítva vannak Európában jelen a különböző nemzetközi kezdeményezésekre létrehozott szimpóziumok.  

A szimpózium által több művész egy helyen, együtt dolgozik, és létrehoznak egy alkotást, egy szoborparkot.

Így vallott egyszer:

"A művészet archaikus például a vadászat és gyűjtögetés, és valószínűleg régebbi, mint a mezőgazdaság".

G

https://de.wikipedia.org/wiki/Mathias_Hietz

http://kilencvenesevekpecs.blogspot.hu/2011/01/boszormenyi-istvan-es-kuti-laszlo.html

http://www.reisenberg.gv.at/system/web/zusatzseite.aspx?menuonr=218414595&detailonr=217596980

https://www.google.hu/search?q=Mathias+Hietz&es_sm=122&biw=1280&bih=675&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ved=0CC0QsARqFQoTCN7TncL-rMcCFQK1FAodLNYOYw#imgrc=_

Vízből szépség

Tegnap, hogy kicsit hűtsem a környezetet, locsoltam. Aztán olyan csoda kis világokat láttam, hogy muszáj volt fotóznom is.  Íme, az egyik végeredményem.

Kellemes szombatot, locsolást, és fotózást!

T

Jennifer Worth: Hívják a bábát

1998 januárjában publikálták a Midwives Journal-ben Terri Coates cikkét, melynek címe: „ A bába ábrázolása az irodalomban” volt.  Kiderült, hogy a bába, mint hős nem létezik az irodalomban, pedig ő is ugyanolyan nagy tetteket visz véghez, mint az orvosok. Jennifer Worth elolvasva a cikket úgy döntött, véget vet ennek. A saját élettapasztalatait meséli el három kötetben, melyből eddig egy könyv jelent meg magyar nyelven.

London, 1950-es évek. A Nonnatus-házban együtt dolgoznak az egyházi nővérek és világi bábák. Mindent megtesznek, hogy segítsenek a szegény kikötőnegyedben élő nőkön. Jenny Lee és barátai a hétköznapok harcos női. Általuk megismerhetünk több féle szülési esetet.

Ez nem egy unalmas életrajzi regény. Tele van boldogsággal, tragédiával, szerelemmel, betegséggel, élettel, halállal.

A regényekből sorozat is készült. Akinek van BBC Entertainment TV csatornája, az már biztosan találkozott Jenny nem mindennapi történetével.

Kedves dalokat is hallhattok a filmben. Megláthatjátok, milyen volt az akkori divat.

A szereplők emberek, akik nagyon szépen, lelkiismeretesen dolgoznak, hálát nem várva, mindent megtesznek azokért, akik hívják őket, és a segítségüket kérik.

Még egy egyszerű vászon ruhában is méltóságteljesek, szépek, mert a lelkükben szépek.

Engem teljesen elvarázsolt. Remélem másoknak is annyira tetszeni fog, mint nekem.

V

moly

képek forrása: https://41.media.tumblr.com/39a4409b1eca2eadb7a1f82d30d0207d/tumblr_msowd7uzSc1sqsiwjo2_1280.jpg, https://41.media.tumblr.com/f437c8ca5944332941be55c3e271019e/tumblr_msoc67jPUv1qb4abno3_1280.jpg

Pál Zoltán

Mai vasárnap bemutatom a következő művészt, akinek a Csend munkája szerepel a Hármas határon elhelyezett Három ország szimpóziumán belül.

Pál Zoltán számos díj tulajdonosa, többek közt Munkácsy díjas művész, Janus Pannonius Tudományegyetem óraadó tanára, valamint Baranyai Alkotótelepek ügyvezető igazgatója. 1978 óta kiállító művész.

Műveit nagy precizitással készíti, jellemzően nagy technikai tökéletességgel alkot. Szívesen dolgozik fával, kővel, valamint fémmel. Elsősorban kisplasztikákat készít, de számos nagy léptékű alkotása is keletkezett belföldi vagy külföldi szimpóziumokon, alkotótelepeken, köztéri felkérések során.

Parti Nagy Lajos nagyon érdekesen ír Pál Zoltán munkáiról:

 „Így és ezzel írom le hát Pál Zoltán tetteiről, ami eszembe jut, amit az én anyagom eszembe jutni enged; itt hatni annyi, mint hagyni, hogy hasson rám az ô anyaga, tenni pedig nem tehetek mást, mint arra a nyugalomra, otthonosságra, arra a jóérzésemre hagyatkozni, ami elfog, nem hatalmába kerít, egyszerűen csak elfog e plasztikák láttán. Következésképp azt kell mindenekelőtt leírnom, hogy éppen írni nem nagyon van mit, szúr a szépség, ahogy Kosztolányi mondta, és passz, e munkák bőven és maguktól értetődően megnyitják magukat, a többi csak gesztus, szeretet-jel, persze, mint ilyent, szívesen teszem. Írom például, hogy a szemem, a kezem jobban tenné, ha látna csupán és tapintana, a lábam jobban, ha sétálna a márványlepedőn, az agyam, ha nem akarna megérteni, magyarázni, lefordítani. Hozzádőlni, járni rajta, használni, tán ennyi volna a megértés. S ha mondani, hát ebből a pozícióból mondani ezt-azt. Némely hasonlatot a megmunkált, hogy-ne-mondjam lélegző kőről, a márvány perisztaltikájáról, ami képtelenség s lám van mégis, láthatóan, tapinthatóan. A kő tova húsáról. A cseppről, a csurgásról, az elfolyásról. A vízről, a szerves és örökös hullámmozgás ama titokzatos pillanatáról, ami nem szoborrá fagy, hanem szoborrá melegszik. A hidegburkolás rafinált és természetes melegéről. Az anyag lelkéről, ami tán nem más, mint valami égi padlófűtés, a munkáról, ami nélkül semmi sincs, s arról, hogy az anyag így, ezzel a meleggel és sugárzással hálálja meg a munkát. Írom továbbá, hogy erről, a munkáról nagyon kéne írnom.”

http://www.vylyan.hu/muveszihordok/2009/docs/Pal_Zoltan_CV.pdf

http://artportal.hu/lexikon/muveszek/pal-zoltan-930

https://hu.wikipedia.org/wiki/Parti_Nagy_Lajos

Egy riport a szobrászművésszel, amely 1994-ben készült: ahol is vall arról, hogy hogyan viszonyulnak az mai kor „laikusai” a művészethez, illetve kijelenti, hogy laikus mint olyan nem létezik…..

https://www.youtube.com/watch?v=GYuMgc3yV08

G

Tavacska

A múlt héten írtam, hogy lépésről-lépésre felfedezem kis falunk vizeit. Első lépésem a zivatar utáni lépcsőn felfedezhető tócsa volt.

A következő lépés (ami szinte szó szerint értendő) a kis kerti "tócsámhoz" vezetett.

Pár éve össze akadtam egy tűzifának szánt, félbevágott boroshordóval. Már régóta szerettem volna egy kis tavacskát, de a mi kertünkben a "jó kis kavicsos" talajban még egy kis bokrot is épp elég kínszenvedés elültetni, nem hogy egy kerti tavat kiásni. Ezért hamar kaptam az alkalmon, és néhány darab fatuskóért elcseréltem. Csak 3-4 alkalommal kellett csurig engednem, mire úgy bedagadt, hogy egy csepp vizet sem engedett ki magából. Tavasz lévén, gyorsan felkerestem az egyik vízkertész barátomat, tud-e nekem szánni néhány szebb vízinövényt, ami akár még a nyár folyamán virágozhat is.

Sajnos nem sok lehetőségem volt válogatni, mivel nem tudtam benne túl nagy vízmélységet produkálni. Viszont tudott ajánlani egy kis filigrán tavirózsát, ami ilyen sekély kis vízben is nagyon jól érzi magát, sőt kora nyár óta ontja magából a nektár illatú, szemet gyönyörködtető virágokat. 

Azért szúnyogtanyát nem akartam, így került bele egy pár aranyhalacska is, ami szépen gond nélkül át is telel majd, így hozzá sem kell nyúlnom, és remélhetőleg évekig élvezhetem majd ezt a csodaszép látványt.

Kellemes szombatot. Remélem adtam megint egy jó fotó témát, vagy egy jópofa ötletet, amit ha nem is idén, de akár a közeljövőben meg is lehet valósítani.

T

John Green: Katherine a köbön

Colin Singletont K-19 (azaz TIZENKILENCEDIK Katherine) is lapátra tette. Épp mély depresszióba zuhan, mikor barátjának, Hasszánnak az az ötlete támad, hogy fogjanak egy kis pénzt és vágjanak bele az országút meghódításába.

Csakhogy a céltalan utazást is meglehet unni.

Ferenc Ferdinánd sírja vezeti el a két jó barátot Gutshot-ba, ahol találkoznak Lindsey Lee Wells-szel.

Nem is sejtik, mennyi kalandot tartogat számukra a nyár.

És természetesen lesz ideje Colin-nak elmerengeni az Alapvető Katherine Előreláthatósági Elméleten.

Kicsit kocka a gyerek.

John Green az angol kiadással

Ami a legfontosabb: „Őrült havazó gömb ez a világ.”

moly 

V

képek forrása: http://cdnpix.com/show/imgs/2e7cc83b157dfd831e415bda1bc8920d.jpg

http://pics.livejournal.com/nicoleh262/pic/0001szc7/s320x240

Pavol Binder

A mai vasárnapon, Pavol Binder munkásságát hozom kicsit közelebb az olvasóhoz. A hármas határon ő készítette a Európa II. című művet.

Egy pozsonyi helyi lapban azt olvastam (a cikk 1998-as keltezésű), hogy bár évek óta Pozsonyban laknak szép kertjük övezte házban, mégis szinte elzárva élnek a világtól. Szlovákiában sokáig ún. el nem ismert művész volt a festőművész feleségével együtt,  mivel egy galéria sem vásárolta meg a munkáit. Annak ellenére, már kiállított Olaszországban, Csehországban és Németországban is részt egy szimpóziumon.

Majd 1998-ban a Városi Galéria (Mestská Galeria) megvásárolta Binder egyik rézdrótból készült oszlopát. A szobrászművész drót szerkezetes szobrokat készít, míg a felesége a festményein geometrikus formákkal dolgozik, alap témája a négyzet alapeleme a konstruktiviska és nem konstruktivista művészeti irányzatnak.

Pavol Binder a 60-as évektől készít nem szokványos drót szerkezetű szobrokat. A drót, mint anyag a szlovák hagyományos kultúra kontextusából adódik, amely erős inspirációjául szolgált.

Hatalmas geometrikus kompozíciókat szerkeszt, melyek a méreteik ellenére könnyen mozdíthatóak, szinte törékenyen könnyűek. Néhány munkája felfüggesztve került bemutatásra, így nem csak a könnyedségük került előtérbe, hanem kinetikus mivoltuk. Ilyetén mozgásuk által finom árnyak játékát vetítették a környezetükre. Amely játék hozzátartozott, mintegy kiegészítette a szobrok mondanivalóját.

Binder a drót rugalmasságát, könnyen formálhatóságát, és széles kifejezőképességét használja ki, de kombinálja más anyaggal is.

Binder így vallott a munkásságáról:

„Mindig maga az ötlet a legnehezebb momentum az alkotás folyamatában. A megvalósítás már könnyen megy. Mindig is figyelembe veszem és tisztelem az anyag tulajdonságait, legyen az drót, kő vagy fa. A drót számomra azért izgalmas anyag, mert a megmunkálása során kialakul egy forma, kialakítok egy tömeget, de a tömeg még sincs, hiszen látni a tömeg közepét, látni mi van mögötte...

Érdekesnek találom a drót és a kő kapcsolatát, de úgy gondolom, hogy két annyira különböző tulajdonságú anyagról van szó, hogy szinte nem használhatóak együtt egy kompozíción belül. Ha tiszteletben akartam tartani a drót tulajdonságait, akkor az a kő rovására ment, ami viszont a koncepció teljességét rontotta.

….

Művésznek lenni nem csak mesterséget jelent, hanem egyben egy kedvtelés.

Érdekes, hogy mindenhol az olcsó művészetet részesítik előnyben, ami kellemes a szemnek. A művészetnek nem kell szépnek lennie. … A kép lehet csúnya is, az a fontos hogyan hat, milyen érzelmeket vált ki. …..”

G

http://www.bratislavskenoviny.sk/najnovsie-spravy-z-bratislavy/kultura-skolstvo/volaju-sa-binderovci-a-ziju-v-srdci-mesta.html?page_id=6722

http://nitrianskagaleria.sk/event/bez-nazvu/

http://www.supissoch.sk/europa-ii/

Képek:

http://socharske-sympozium.wz.cz/galery.html

http://hanci.blog.cz/0811/praha-20-21-11-08

http://www.galerija-ms.si/exhibitions/past-exhibitions/2000-en/pavol-binder-wire-objects.html?0

Pocsolya, vagy annál kicsit több?

Azt gondolom a víz szinte minden formáját végig vettük az elmúlt időszakban. Gondoltam most kicsit más közelítésből járom végig a témát. A körülöttünk fellelhető formáiban, vagy ha úgy tetszik, "rajkaiasítom".

Fogtam a gépemet, és hát neki vágtam kis falunk vizeit lépésről-lépésre felfedezni.

Az első kép elkészüléséig nem is kellett túl messzire mennem. A napokban lezúduló csapadék kellemes kis tócsát hagyott a kissé kopott lépcsőfokon, így meg is volt az első vizes fotóm.

A trükkje, hogy nem sajnálva milyen lesz a ruhám, hasra vágtam magam, és "béka perspektívából" kerestem egy jó kis expozíciót. Azt hiszem talán sikerült is.

Szép szombatot, és halaszthatatlan pocsolya keresgélést, mert hamar itt lesz az újabb kánikula!

T