Véget ért a Zene-bóna tábor. Nem is tudom már, hányadik. Mindegy, nem az a lényeges,
nem számolom, nem akarok dicsekedni azzal, hogy már mennyit megtartottam,
hiszen ez nem mérvadó, a számoknak nincs jelentősége ebben az esetben, nem
ezzel mérjük azt, ha valami jó. Emlékeink a fontosak, azok az órák, napok,
amelyeket együtt tölthettünk a gyermekekkel.
Soha nem tudjuk, ki is jön el biztosan, még egy nappal az
ingyenes tábor kezdése előtt sem. Zenész, nem zenész, óvodás, iskolás,
kimaradt, középiskolás... Csak néhány szabályunkat kell betartania.
Ezek a
szabályok első hallásra hülyeségnek tűnhetnek, de nem azok.
Az első, nem kiabálunk. A második, senkit nem bántunk. A
harmadik, megpróbáljuk jól érezni magunkat, és gondoskodunk arról, hogy a
többiek is jól érezzék magukat. Ez vonatkozik gyerekre, felnőttre egyaránt.
Köszönet azoknak, akik segítettek bennünket.
A Békefi Általános Iskoláért Alapítvány, a Szülői
Munkaközösség anyagiakkal támogatták a tábor működését.
Nagy Rózsa mindig azonnal mellettünk áll, és köszönetet nem
várva segít nekünk.
Farkas Istvánra is mindig számíthattunk, ha problémánk
akadt, ott volt, és megoldotta.
Nader Ádámnak köszönjük a nyomtatást.
Pongrácz Anitának köszönet a rendszeres segítségért, mellyel
támogatja munkánkat.
Keresztes Éva kreatív ötleteivel, tehetségével,
szakértelmével áll mindig mellettünk.
Juhász Gabriella a zenékben, dalokban, játékokban, kreatív
munkában, mindenben ott volt, ahogy az lenni szokott.
Wiedermann Gabriella kedves és bájos jelenléte, segítsége a
kellékek, díszletek elkészítésében sokat jelentett számunkra.
Ludvig Tibor remek fotóival tette emlékezetesebbé az öt
napot, jókedvével, humorával megnevettette a gyermekeket, felnőtteket egyaránt.
Somodi Gyula az Óz szerepét vállalta magára, és a maga
csendes, segítőkész, szeretetre méltó természetével biztosította számunkra a
mindennapok lebonyolításának sikerességét.
Erdész Gábor klarinét és furulya játékával a zenei betétek
előadását tette színvonalasabbá, segített kottákat írni, átiratot készített Schumann
– A vidám földműves c. zongoradarabjából.
Deák Viola Helena, Deák Írisz Hermina, Kovács Nóra régi
táborlakók már, az elsőn is ott voltak gyermekként. Most is részt vesznek
benne, és ott segítenek, ahol csak kell. Játszanak, énekelnek, rajzolnak,
festenek…
A nagyik és anyukák sok-sok finomsággal látták el a
táborlakókat, amit nagyon szépen köszönünk.
A tábort működtető felnőttek mindig meghatározzák a
hangulatot, a pedagógiai elveket, melyek szerint az oda eljövő gyermekek élnek,
akkor, abban a néhány napban. Nem mindegy, hogy ők milyenek, ettől függ az egész
hét lebonyolítása. Fontos, hogy minden segítő jól érezze magát, és a sok munka mellett
értékes feltöltődés lehetősége, szeretet, bizalom vegye őket körül, hogy a
végén úgy érezzék, elfáradtunk, de valahogy mégis jó volt itt lenni, mert
mindenki azt tehette, amihez ért, amit szeret, és amiben örömét leli. Ehhez
persze az kell, hogy szeressenek a gyermekekkel együtt lenni, hogy megfelelő és
lehetőleg közel azonos elveket valljanak a nevelésről, és, hogy megbízzanak
egymásban.
Az első tábort két barátnőmmel vittük végig. Mártát és Annát
az ELTÉN sodorta hozzám az élet. Két nagyszerű kolléga, zenész, akik eljöttek
ide hozzánk, hogy velük megtarthassuk a legelső tábort.
Ők mutatták meg nekem, milyen eszméletlenül jó érzés úgy
dolgozni, hogy közben vidámság van, egyetértés, kommunikáció. Akkor éreztem meg
először, mennyire felemelő, milyen sok energiával tud feltölteni egy ilyen
együtt működés.
Amikor egy rövid megbeszélés után mindenki tudja és érti a
dolgát, boldog, hogy ott lehet, igyekszik, megteszi a tőle telhető legtöbbet,
és hát mondjuk ki bátran, amikor van egy olyan fajta együtt lét, amikor a
levegő is megtelik jósággal.
Egy napon, bejött hozzám, az ének-terembe Keresztes Éva
barátnőm, és azt mondta: Idén csináljuk meg az Ózt. Ahogy általában ez történni
szokott, egymás ötletei befúródnak a fejünkbe, és gondolatban tovább fűzzük
azt, meg próbáljuk megvalósítani, megkeresni a lehetőségeinket, hogy realitássá
váljon a pillanatnyilag megfogant gondolat.
Aztán rájöttem, mennyire aktuális ez a régi film, a dalaival
együtt. Elgondolkodtam azon, hányszor akartam már innen elmenni, ahogy Dorothy
is Kansasből. Milyen sokszor éreztem azt, hogy nem bírom már tovább, nem tudok
létezni már itt. Hát igen, de valahogy mégis itt maradtam. Azért, mert itt
születtem, itt van az otthonom.
Az Óz egy kis mese, gondolhatnánk, gyerekek játsszák el, 5
nap alatt tanulták be. Istenem, hát ez ennyi, nincs több benne. Jól elvoltak,
elszórakoztak, lemegy ez a gála, és megyünk haza.
Az Óz ennél sokkal többet jelent. Szól arról, hogy nem
mindig annak van a legtöbb esze, akiről azt mondják, hogy okos, nem biztos,
hogy tudja magáról, ha senki nem biztatja őt, és mondja neki meg, hogy mi
rejlik igazán benne.
Szól arról is, hogy nem annak van a legnagyobb szíve, aki
egyfolytában döngeti a mellkasát, és hangoztatja, hogy ő szeret mindenkit a
legjobban.
Továbbá arról is szól, hogy nem az a legbátrabb, aki a
leghangosabban üvölt.
Szól arról is, hogy attól még, hogy valakiről mindenki azt
mondja, hatalmas, bármit megtehet, lehet, hogy valójában cseppet sem bír mások
felett semmiféle hatalommal.
Szól még talán arról, hogy a humor, a hűség, milyen nagy
dolog, mennyi mindenen átsegít bennünket.
Ezek az apró emberkék olyan dolgokat élnek át minden évben
velem, amit nem tudok elmagyarázni és megértetni senkivel, mert ezt itt át kell
élni. Hiába próbáltam eddig, rá kellett jönnöm, hogy nem megy. A zene, és az,
ami ebben a táborban történik nem mondható el szavakkal, a távoli szemlélőnek
minden egyforma.
Nem tudom, talán kellene egy vörös cipellő, vagy egy igazi
varázsló, talán valami egészen más. Talán meg kellene változni, másképpen
kellene tenni a dolgunkat.
Nem hiszem. Ha ez így lenne, akkor jöhetne a vihar, amely
mindent széttép, tönkretesz.
Idén is, ahogy minden évben, már a múlté a tábor. Azokban a
régi termekben, ahol pillanatok alatt mindenkit áthatott az izgalom, a tenni
akarás, az igyekezet, ahol énekszó hallatszott egész nap, most ismét csend
lett.
Aki eljött a gálára, mit láthatott? Mit hallhatott? Négy és
fél nap alatt kívülről tudott mindenki minden szerepet, élőben szóltak a
muzsikák. Mesés jelmezekben a gyermekek teljes átéléssel és örömmel adták elő a
történtet úgy, hogy egyszer sem kellett őket fegyelmezni a héten, vagy
noszogatni, hogy tanulják a szöveget. A közönség érezhette azt is, hogy a gyerekek
jó helyen voltak, hogy nagy élvezettel és buzgalommal élték meg a hét első
forró napjait is. S megtapasztalhatták azt, hogy ahol szeretet van, ott minden
rendben van.
Hm. Hogy mégis dicsekedtem? Nem. Büszke vagyok a
táborlakókra, felnőttekre, gyermekekre egyaránt, és boldog vagyok, hogy ismét
sikerült úgy lebonyolítani, ahogy elképzeltük akkor, azon az első táboron.
Miért kellene hallgatni róla, miért kellene eltitkolni? Csak azért, mert én
vezettem a tábort? A tények magukért beszélnek, s mindenki képet alkothatott
arról, hogy miről írtam ma.
Már kitaláltuk a következő tábor témáját is, de ez
legyen még egy évig titok, addig forognak a gondolatok bennünk. A
résztvevőkben, és a közönségben pedig tartson jó soká az öröm, és a vidámság.
Jó pihenést a nyárra mindenkinek!
M
