Olyan sokszor olvashatunk manapság arról, milyen nehéz a
fiatalokkal, a serdülőkkel. Fontos tudni, hogy amikor ebben a korban gond van,
az sajnos sokkal korábbi okokra vezethető vissza.
Nézzük végig, mire van igazán szüksége a fiataloknak, nemtől
függetlenül, anélkül, hogy belemennénk nagyon a részletekbe. Megjegyzendő így
az elején egy fontos tény: lehet, hogy első olvasásra nem tűnik lényegesnek a
felsorolás, de jobban belegondolva, ezek a legalapvetőbb okok, hiányosságok,
melyek miatt problémák adódnak az úgymond „felnőttek” és a fiatalok között.
Igazi szeretet kifejezés sokat hangoztatott, mégis ezzel
kell kezdenem. Nem olyan szeretetről beszélek, amely csak a saját lelkiismeret
megnyugtatásából ered, és valójában nem is szeretet, csak megjátszás. A
gyerekek, a fiatalok nem ostobák, megérzik, ha valaki hazudik nekik, ha csak
megjátssza, hogy szereti őket.
Egyszerű, és betartható, értelmes szabályok kellenek. Nem
olyanok, amelyek azért vannak, hogyha nem tartják be, legyen miért büntetni
őket. Nem olyanok, amelyeknek semmi értelme, mert úgysem lehet betartatni sem.
Továbbá szükség van arra, hogy odafigyeljenek rájuk. Nem
úgy, hogy közben valami mást tesznek, vagy máson jár az eszük. Teljes
odafigyelésről van szó. Legalább naponta néhány percre.
Beszélgetni is kellene velük, de nem lenézve a problémáikat,
nem állandóan példálózva, észt osztva. Párbeszédre van szükség, arra, hogy
elmondhassák, mi bántja őket, mi történt velük.
Hiteles felnőttekre van szükség, akik emberek, tévedhetnek,
és azt be is vallják, de mindig az igazat mondják nekik. Akik példát mutatnak
viselkedésükkel, beszédükkel, a napjaik lebonyolításával.
Emberség kell, minden körülmények között, hogy ők is
emberségesek legyenek másokkal.
Fontos lenne, hogy lássák legalább egy kicsit a jövőbeni
énjüket. Hogy tanulhassanak a megfelelő iskolában, amelyben ők szeretnének, és
nem abban, amelybe a szüleik akarják. Hogy elmehessenek egyetemre, akkor is, ha
nincs pénzük rá. Szükségük van arra, hogy olyan munkájuk legyen, ahol a
képességeikhez képest végezhetik a dolgukat, mert másként boldogtalanok lesznek
örök életükben.
Szükséges, hogy a felnőttek ne vágják ki tőből, vagy esetleg
gyökerestől az összes ötletüket a maguk pesszimizmusával. Támogatni kell őket,
kísérni az útjukon, ameddig az útjaik a felnőttekével párhuzamosan haladnak.
Türelemre van szükségük. Sok-sok türelemre, és biztatásra.
A következetességet sem szabad kihagyni. Nehéz észrevenni az
adott helyzetben, hogy sokszor, milyen érthetetlenül, szélsőségesen, össze-vissza
bánnak velük.
A felnőtt tele van tüskékkel, sértettséggel, szomorúsággal,
keserűséggel, boldogtalan, nem leli örömét semmiben, mert annyi rossz történt
már vele, ezt a fiatalok érzik, de nem akarnak ilyenekké válni ennyi idősen.
Kedves, bátorító környezet kell, ahol jól érezhetik magukat,
ahol nem kell félniük, ahol nem alázzák őket porig, ha hibáznak, ahol lehet
kérdezni, és a kérdésekre megfelelő, őszinte választ kapnak.
Az igazán jó közösségben való létezésnek megvan a maga
haszna. Egymástól tanulnak, és barátokat szereznek, de a család mindig
meghatározó szerepet játszik az életükben. Ezért a családot, az ott
megtanulandó dolgokat nem lehet máshol pótolni, és nem is szabad, mert annak
lehet, hogy egészen más következménye lesz.
A bölcsőde, az óvoda, az iskola, a katonaság, a munkahely,
az élet nem tudja bepótolni azt, amit a családban nem kapott meg a fiatal.
Ő akkor tud szeretni jól, és igazán, ha otthon szerették,
akkor tud emberséges lenni, ha a szülei is azok, akkor lesz ügyes, kedves,
szorgalmas, kulturált, ha otthon is ilyenek a körülette élők.
Az értékrendet otthonról hozza, a bátorítás, a figyelem nagy
részét ott kell, hogy megkapja.
Ahogy vele bánnak, úgy fog ő is bánni később másokkal. Hiába
akarják bizonygatni oly sokan, hogy mekkora szerepe van mindennek a gyermek
körül, ez így van, de a legmeghatározóbb, a legfontosabb a család, és az ott
megtanult dolgok.
Ezért hát, a megoldás sokkal egyszerűbb, de egyben nehezebb
is. Változtatni saját magunkon a legnehezebb, de nem változik körülöttünk
semmi, ha mi nem változunk. Persze csak akkor kell változni, ha az jó
eredményeket okoz, azért nem kell, hogy jobb helyünk legyen valahol, ahol
egyébként a rossz dolgok vannak előtérben.
A bezzeg az én időmben, és a neked is kellene fiam, ott majd
megtanulnád a magyarok Istenit kezdetű dumák csak azt eredményezik, hogy a
fiatal végleg elveszíti a bizalmát, és megpróbál egyedül boldogulni. Ami
viszont nagyon nehéz. Rejteget egy sereg buktatót.
Ha a felnőttek nem értik meg a fiatalokat, nem várhatják el,
hogy ők ugyanezt megtegyék velük.
A bizalomról már ne is beszéljünk. Elsőben félnek attól,
hogy a gyerek vajon megtanul-e írni, olvasni, hogy boldogul. Addig ne tanuljon
zenét, ameddig nem tud írni, olvasni. Hát ez mekkora remek ötlet.
Közben simán,
könnyedén meg tudná tanulni mindkettőt, de nem. Nem bíznak a gyermekbe, mert
neki nem sikerülne. Aztán jön a többi év, és mindig ott van, hogy nem fog neki
menni. Bizonyítja, hogy megy, de talán dicséretet sem kap eleget, inkább
valamit vesznek neki. Aztán a továbbtanulásnál nem mehet oda, ahova szeretne,
mert ott úgyis gengszter lesz belőle, vagy azzal nem lehet semmit kezdeni,
mindegy, hogy ő mit képzelt el magának. Végig hajtják a középiskolán,
nyelvvizsgázik, versenyekre jár, ha kell, ha nem, állandóan megmérettetik,
bírálják, kritizálják, és utána nem tanulhat tovább, mert mondjuk, van egy
olyan munkahely, ahol bár a képességeinek nem megfelelő dolgot kell művelnie
nap, mint nap, de legalább marha jól keres. A gyerek jó úton van, lesz sok
pénze, háza, ruhája, étele… csak éppen nem lesz soha boldog.
Igen, a legfontosabb szempontnak a boldogságnak kellene
lennie. De nem az. Sajnos nem az.
Csak abban lehet reménykedni, hogy kiharcolják maguknak,
amit szeretnének, és ha kell, nem a legrövidebb úton, hanem némi kitérővel, és
később, mint ahogy lehetne, de megtalálják a maguk célját, és boldogságát. De
akkor kérem szépen, miért nem lehet nekik ebben segíteni?
Az igazi, jó segítség önzetlen, nem vár érte semmit, és úgy
segít, hogy az másiknak legyen jó, és ne a segítő álmát nyugtassa meg.
Bízom és reménykedem abban, hogy minden fiatal megtalálja a
maga igaz útját, amelyben nincs agresszió, nincs félelem, nincs kegyetlenség,
nincs bizalmatlanság, nincs megalázás, nincs boldogtalanság. Ha ez így lenne,
abban a világban nagyon jó lenne megöregedni, és élvezettel figyelni, hogyan
tették ők jobbá a világot, ha már a mai embernek nem sikerül.
M
Fotó: Scháling Anita
