Ki dönti el? Ez a kérdés sok-sok másikat sorakoztat maga
mögé.
Általában akkor halljuk téma befejezéséül ezt a mondatot:
kár ezen vitázni, úgyis ízlés dolga, amikor nem jutnak közös nevezőre a
vitázók.
Lássuk hát, mikor dönt az ízlés, és mikor más.
A kislexikon azt mondja: Az ízlés, vagy gusztus, az ember
azon készsége, hogy az intuíció segítségével érzelmi értékítéleteket alkot a
külvilág jelenségeiről, hatásairól. Ezen ítéletek mértékei az egyén ideáljai, s
minthogy ezek szubjektívek, az ízlésítéletek is ilyenek, nem feltétlenül
fejezik ki a megítélt tárgy objektív értékeit.
Az egyéni ízlést legtávolabbról az ember anyagi
életkörülményei és neveltetése, valamint fizikuma-temperamentuma,
legközvetlenebbül pedig életérzése és közérzete, fiziológiailag meghatározott
érzelmei alakítják, fejlesztik. Amíg a magánélet keretein belül működik, az
egyéni ízlés magánügy, ezeken túllépve azonban éppúgy társadalmilag
szabályozandó, miként a közízlés is.
Nos ez a pontos meghatározása az ízlés kifejezésnek.
http://www.kislexikon.hu/izles_a.html
Tehát, ha ezt a néhány sort értelmezzük, akkor az ízlésünk
belső tulajdonságainktól, neveltetésünktől, és tanultságunktól függ, és addig
magánügy, ameddig a magánéletünkre van hatással. Addig nem szabályozzák.
Vagyis, otthon, a négy fal között olyan zenét hallgatunk,
olyan tévéműsort nézünk, olyan könyvet olvasunk, olyan ételt eszünk, úgy
öltözködünk,úgy töltjük az időnket, ahogy akarjuk. Senkinek semmi köze hozzá.
Mégis, valahogy ennél többet jelent az ízlésünk. Amikor
gyermekeink születnek, saját ízlésünket nekik is átadjuk, rájuk is hatunk vele.
Ha mi elcsavarjuk a rádiót, átkapcsoljuk a televízió csatornáját, ha ott verset
szavalnak, vagy komolyzenét játszanak, vagy soha nem olvasunk egyetlen egy
könyvet sem, valószínűsíthető, hogy gyermekünk is e képpen fog tenni. Ha
szerencséje van, találkozik olyan emberekkel, akik nem így élnek, és követi
őket.
Tehát az ember saját ízlése mégis kihat másokra. A
munkahelyről nem is beszélek.
Mi a helyzet akkor, amikor egy személy ízlése annyira
meghatározó, hogy az akár egy egészen nagy embercsoportra is hatással lehet?
Mondjuk azért, mert olyan pozíciót tölt be, vagy, mert olyan munkát adnak a
kezébe. Jó esetben hozzáértő egyénről beszélünk, aki kellő felelősséget
birtokol, és tudja, hogy az ő ízlésétől függ egy széles körű embercsoport
kulturális élete.
A meghatározás azt mondja, hogy itt már szabályokhoz kell
kötni, mert az már közízlés. Milyen szabályokhoz, és ki állítja fel ezeket a
szabályokat, s főleg ki kéri számon, ha ezt megszegik?
Maradjunk a zenénél. Nem is kell tovább mennünk, hiszen
számtalanszor találkozunk olyan eseménnyel, ahol a nekünk egyáltalán nem tetsző
zenét vagyunk kényszeredettek végig hallgatni.
A televíziót, rádiót legalább ki lehet kapcsolni. Hányszor
jártunk már úgy, hogy gyermekünk énekelt egy dalt, amelynek hallgatása közben
felmerült bennünk a nagy kérdés, ezt meg hol a jó fenében hallhatta, mert, hogy
itthon nem az tuti biztos.
Nem említem most azt, hogy a különböző stílusú zenéknek is
megvan a maga helye. Egy lagziban más a muzsika, mint egy koncerten, más egy
discoban, és más egy teázóban. Ez így van jól. De akkor legalább szóljon minden
stílusból azok zenéje, és adják elő azok, akik a legjobbak abban a műfajban.
A szabályok írottak, vagy íratlanok, a kulturált ember
ismeri őket, és be is tartja. Hogy miért? Mert nem véletlenül hozták meg őket. Bővebben
kifejtve: mert az ember feladata az igaz értékek megőrzése, amelytől fenn marad
a társadalom, amelytől az ember, ember marad.
A kulturált ember is tud szórakozni, csak közben nem hagy
maga után akkora szemetet, hogy úgy kell átgázolni rajta, vagy nem önt ki
mindent totál beállva, ami a keze ügyébe kerül. S nem üvölt úgy, ahogy az a
torkán kifér, és mondjuk, végig hallgatja a kenyéráldást, ha éppen az van soron.
Ilyen szabályok a zenében is bőven akadnak, de talán itt
szegik meg a legtöbbször őket, mert a dalok a növényekhez hasonlóan nem tudnak
ráripakodni az emberre, hogy „nooormális?”
Hogy miért szegik meg előszeretettel a szabályokat abban a
biztos tudatban, hogy most aztán valami nagyon kreatívat találtunk ki? Amiért
más szabályokat megszegnek. A pénz, az ismertség, talán a hatalom mások felett,
vagy éppen csak az, hogy valakinek a saját akarata teljesüljön minden áron. A
szellemi környezet szennyezés kifejezés találó arra az esetre, amikor már semmi
nem számít ezek közül a szabályok közül.
A mindegy, mi szól, ezeknek úgyis csak ez meg az tetszik,
vagy az ezt kapod, ezt kell szeretni, ha nem tetszik, há haza lehet menni nem
éppen a legmegfelelőbb hozzáállás. Ahogy az sem határozhatja meg valaminek az
értékét, hogy mennyit kell érte fizetni. A zenében ez egyáltalán nem mérvadó,
és nagyon sokszor félrevezető.
Az egyik szabály az, hogy amit a zeneszerző leír, azt a
lehető legjobban be kell tartani, azon változtatni nem szabad.
A másik, hogy a művek előadásánál törekedni kell arra, hogy
azok az emberi fül számára kellemesek legyenek.
A harmadik, hogy ne csapjuk be a közönséget.
A negyedik, hogy az előadó felelőssége, hogy a zene
megelevenedjen, éljen általa, és átadja azt a hallgatóknak.
Sorolhatnám még a szabályokat, de felesleges. Egyet mégis
kiemelek, amelynek megszegése eléggé felháborító, s teljes mértékben
elfogadhatatlan.
A magyar Himnuszt egykor Erkel Ferenc csodálatosan megírta.
Zongorakíséret van hozzá, vagy szimfonikus zenekar, férfikar, nőikar,
gyermekkar, vagy vegyes kar szokta énekelni. S az emberek is sokszor
hajlandóságot mutatnak arra, hogy végig énekeljék. Nincs a kéziratban
lejegyezve, hogy a zeneszerző kérése az, hogy úgy adjuk elő, ahogy azt az
amerikaiak szokták, mert az egy egészen más stílusú zenemű, ugyanannyira
értékes, mint a miénk. Hm. Akkor miért is történik meg mégis manapság olyan
sokszor?
Minden néptől azt kellene átvenni, amelyben nagyon jók, de
körültekintve, jól átgondolva. A mi Himnuszunk zeneileg a legkiválóbb, egyikhez
sem hasonlít sem tempójában, sem előadásmódjában, sem hangzásában. A miénk. Nem
szabad porrá zúzni, és tilos bemocskolni.
A Himnuszt eredetileg a verbunkos stílusához hasonló módon
adták elő, érthető módon, mivel akkor ez a volt a szokás. Trianon után a tempó
lelassult, az értelme mélyebbé és tragikusabbá vált az emberek számára. 1939-ben
miniszteri rendelet szabályozta a következőket: az „előadásánál tapasztalható
eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát”. A
miniszter előírta, hogy a „Himnusz áhitat-keltését célzó imádságos jellegének
megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”, így például
sportrendezvényeken elvileg nem volt szabad játszani. Jó, hogy manapság már
játsszák a sportrendezvényeken, kell is, csak az ég szerelmére, jól játsszák már
le.
Itt olvashattok egy összefoglalót a Himnuszról.
https://www.facebook.com/ptebtk/posts/570953626312725
Ja, és ez nem ízlés dolga, hanem kulturáltság, magyarság, és
hazaszeretet dolga. S ezen az sem változtat, ha nagyon neves, kiváló zenészek
teszik a zenékkel azt, amit tesznek. Ez az igazi magyar tudat, ez az igazi
magyar érzelem, és főleg akkor szeretjük a hazánkat, ha ezeket tudjuk. A magyar
ember tudja a magyar kultúra szabályait. Alapvető dolog lenne.
Ne szennyezzük a környezetünket lelkileg, érzelmileg,
fizikailag sőt semmilyen módon, mert aztán később a belső gps-ünk majd azt
mondja: Jól van, most kanyarodj jobbra, állítsd le a motort, szállj ki, fordulj
hátra, és nézd meg, mit csináltál. Ne hagyjuk eddig elmenni a dolgokat!
M
Fotó: Scháling Anita
