Miért?

Véget ért ismét egy tanév. Lezártuk, befejeztük. Mintha most kezdődött volna, az idő úgy elrepült.

Gondolhatnék még sok más közhelyre pályázó mondatot, de nem teszem.

Ma végig néztem egy műsort, ahol büszkén mutatták, milyen óriási dolgot találtak ki. Természetesen gyermekekről volt szó. A találmány neve átnevelő tábor. A szülők oda küldik fiaikat, lányaikat, hogy megneveljék a kezelhetetlenné vált gyerekeket. Öt, nem tévedek, öt éves kortól fogadják őket.

Mit tettél otthon, amiért ide hoztak? – kérdezte a riporter az egyik kisfiút.

Nem fogadtam szót. – hangzott a válasz.

Mit gondolsz, vissza fogsz ide még jönni? – jött a következő kérdés egy másik fiúhoz.

Igen, úgy kb. 5 év múlva. – jött rögtön a felelet.

Miért? – logikusnak hangzott a reagálás.

Mert rossz körbe kerülök majd, hogy alkalmazkodjam. – mondta a fiú könnyes szemmel.

A recept egyszerű. A szülő aláír egy papírt, hogy mindenről lemond, ami a gyereket illeti, azt tesznek vele, amit akar. Ő a végén egy kicserélt, megnevelt gyereket akar, megjegyzem, borsos áron jut hozzá ehhez a szolgáltatáshoz. A gyerekeket nem hagyják aludni, tornáztatják, üvöltenek velük, alig kapnak enni. A falakon oklevelek, dicsérő elismerések, a kiképzők dagadó mellkassal dicsekednek az elért eredményeikről, és hogy milyen jót tesznek.

Szörnyű volt. Egyszerűen borzasztó. Hangsúlyozom, nem bűnöző gyerekekről volt szó. A szülők pedig sírva mondogatták a gyerekeiknek, hogy így szeretlek, úgy szeretlek.

Csak egy kérdés jutott eszembe. Miért? Miért kell eddig elmenni, és miért lehet ezt jónak tartani.

Miért van az, hogy egy családban már annyira nem bírnak a gyerekkel, hogy ilyen helyre küldik őket. S miért gondolják azt a felnőttek, hogy a pénzükért egy megjavított gyereket kapnak, s nekik az ég világon semmi felelősségük és dolguk nincsen. Miért nem merül fel bennük a kérdés, hogy ők vajon mit tettek, mit nem tettek meg?

Mi az, ami hiányzik ezeknek a gyerekeknek, mi az, amit nem kapnak meg, mitől válnak ilyenné?

Sokan írtak már erről, sokan nagyon jó gondolatokat, de minden elszáll az éterben, ha nem értik meg az olvasók.

Vannak egyszerű szavak, melyek annyira sokat segítenének.

Odafigyelés, finomság, kedvesség, tisztelet, szeretet, együttlét… sorolhatnám a kulcsszavakat.

Nem ér ez így semmit a világon. Mert mindezt könnyen meglehet tenni jól is és rosszul is. A lelkiismeret tiszta lehet, pedig nincs rendben semmi.

Hogyan kell odafigyelni, szeretni, együtt lenni valakivel úgy, hogy az neki is jó legyen? Hogyan kell megtanítani a tiszteletet, a kedvességet? Hogy válik finom érzelmi világúvá, jó emberré egy gyermek? Egészen biztosan nem a fent említett módon. De akkor mi a megoldás?

A jó hír, hogy sokféle jó megoldás van, de következetesség nélkül kudarc a vége mindennek.

Hazakerültek a bizonyítványok. Mennyi kis mű, mennyi értékelés, és mennyi óriási tévedés. Amikor kinyitjuk a lapokat, csak arra figyelünk, hány ötös van benne. Nem ez a lényeg. Olyan gyermek nem létezik, aki mindenből tökéletes. Olyan viszont sok-sok akad, aki szorgalmas, kitartó, aki igyekszik. Van, hogy rengeteg munka rejlik egy hármas biziben is, de sokszor még a kettesben is. Mikor dicsérünk? Hogyan reagálunk ezekre az eredményekre?

Képmutató írásokat találok arról, hogy mennyire nem számít az eredmény. Dehogynem számít, csak éppen nem azt mutatja meg, amit a puszta számok jelentenek. Vajon mennyi része van egy bizonyítványban a gyermeknek, és mennyi a felnőtteknek?

Ijesztő ebben a világban gyereknek lenni. Segítsünk már nekik, mert egyedül nem bírják.

Találtam ezt az idézetet Kodály Zoltántól, amely annak is szól, aki utálja a zenét, gyűlöli azt is, akinek része a zene, és minden erejével azon van, hogy gyermekeit távoltartsa ettől a fajta neveléstől.

Benne vannak a kulcsszavak. Átsegít, kincset ad, táplálja a lelket, megismertet a szépséggel, igazi értéket ad. Mert pontosan ezt kellene tenni. Átsegíteni, táplálni a lelket, minél több szépséggel bombázni, és igazi, nagyon igazi értékeket ajándékozni, melyek nem pénzben, nem kézzelfogható tárgyakban jelennek meg. Ehhez kellenek a felnőttek, a nagyapák, nagymamák, apák, anyák, nagynénik, nagybácsik, tanítók, tanárok, mindenki, aki a gyermekek körül él, és viselkedésével valamilyen példát mutat számukra.

"Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

M

Kép: http://indulgy.com/post/PQNYkLOhU2/mila-marquis-illustration 

Musik und wir

Így neveztem el egy cd-t, legutóbbi munkánk gyümölcsét.

Elkészítettünk egy 70 dalból álló werkcd-t, amelyet nagyon sok közreműködő segítségével vettünk fel.

Szerepelnek rajta gyermekek és felnőttek egyaránt. Nem tettem kitételt, nem voltak előírások, különösebb szabályok. Akinek kedve volt, jöhetett. Persze az előzetes gyakorlás és próba nem maradhatott el.

Kerestem sok-sok dalocskát, hosszabbakat, rövidebbeket, és igyekeztem mindenki számára a megfelelőt megtalálni.

Régen, amikor még gyermek voltam, nagymamám, Hermina énekelt nekem. Tőle tanultam meg az első dalokat németül. Neki ajánlom most ezt a kis gyűjteményt, ahol unokái is hallhatóak.

Róla már írtam korábban, mert a kitelepítéskor férjével itt maradtak Rajkán, de ezzel a döntéssel elszakadt testvéreitől, akikkel nagyon hosszú ideig nem találkozhatott.

A készülés során számtalan emlék ébredt fel bennem, amikor újra hallottam a dalokat. 70 kis gyermekdal, altató, polka, keringő, a kitelepítés szomorú és tragikus eseményének 70. évfordulója alkalmával.

A nálunk zenét tanuló gyermekek nem zeneművésznek készülnek, de aki kitart, és rendelkezik elég szorgalommal, szülei türelemmel, biztatással, az kaphat egy olyan biztos tudást, mellyel egész életében megszépítheti a hétköznapjait

Önbizalmat, buzdítást, sikerélményt adunk mellékhatásként. Ahogy ezek a felvételek is mutatják, saját örömünkre, kedvünkre zenélünk. Csak azért, mert jó muzsikálni együtt. Most éppen német dalokat. Máskor más műfajban, más korszakban próbáljuk ki magunkat. Ettől szép az egész. Nincs határ. Nincs korlát, mert bármi lehetséges.

Zenetanáraink nagy részével jól beszélünk németül, és nem áll távol tőlünk ez a kultúra, ez a fajta zene sem.

Igyekeztünk színes, változatos, és szórakoztató összeállítást felvenni.

A borítót Deák Írisz Hermina tervezte, ahogy minden plakátunk is az ő műve.

Akit érdekel, jöjjön el a jövő héten, szerdán este 5 órakor az iskolába, ahol jó idő esetén, az udvaron tartjuk meg kis koncertünket, mely ízelítőt mutat a felvételekből.

Mi már nagyon készülünk, és reméljük, sokan velünk lesztek.

A zene akkor is jó, ha egyedül hallgatjuk, de még jobb, ha megoszthatjuk másokkal. 

M

Kép: borító-Deák Írisz Hermina

Románd

Békefi Ernőről minden évben megemlékezünk május utolsó péntekén.

Neve mindannyiunk számára ismert. Az iskola 1990 óta viseli ezt a nevet.

Régóta foglalkoztat, hogy mit lehet tudni az életéről, magáról az emberről, a tanítóról, a zenészről, arról a személyről, aki megírta Liszt Ferenc őseinek történetét.

1894. január 1-én született Romándon. Számomra nem sok mindent jelentett ez a településnév egészen addig, amíg a két hete szombaton nem jártam ott.

Képzeljetek el egy tündéri pici falucskát, ahol néhány utca található, de minden van, amire embernek szüksége lehet. Legfőképpen békesség, csend, nyugalom és nagyon kedves emberek.

Láttam azt a házat, ahol élt Békefi Ernő gyermekkorában, azt a templomot, ahol megkeresztelték, jártam azokon az utakon, melyeken ő is járt.

A bácsik és nénik csillogó szemmel, hatalmas tisztelettel és szeretettel beszéltek nekem családjáról, Békefi Elemérről, aki számukra olyan, mint nekünk testvére, Békefi Ernő.

Színjátszókört, énekkart, zenekart alapítottak és vezettek, szigorral, és következetességgel tanítottak, és maguk is jó zenészek voltak.

A házak között találtam olyanokat, melyek hasonlítanak még szerencsére nálunk is fellelhető épületekre. Igaz, itt már csak egy ilyen van, de láttam a tűzfal tetején kis bemélyedésben álló aprócska Mária szobrot, hallottam sváb ételekről, melyeket én is ismerek, és főzni is szoktam őket.

Békefi Ernő ebben a kis falucskában járt elemi iskolába, itt élt édesapjával, a szintén itt született, Friedmann Antallal, és Bognár Júliannával, édesanyjával. Apukája esténként kiült a nádfedeles, díszes fa ablakokkal ellátott tanítói lakás tornácára, és elszívott egy pipa dohányt. Átgondolta, mit tett aznap, és mit kell másnap megtanítania.

Gyermekei olykor felszaladtak a falu szélén található dombocskára, magukkal vitték tárogatójukat, és fújták rajta a szebbnél szebb népdalokat. A falu lakosai nagy élvezettel hallgatták játékukat, s még ma is emlékeznek ezekre a pillanatokra.

1912-ben vállalt tanítói állást Békefi Ernő Rajkán. Október 1-étől kezdett el itt dolgozni. Aztán közbeszólt a háború, 1920-ban jött vissza a fogságból.

Kántortanító volt, ami azt jelenti, hogy nem csak tanított, de a katolikus templomban orgonált, betanította a zenedarabokat, énekeket, melyeket a szertartásokon előadtak.

Felesége Kohnlechner Mária lett, róla is láthattok képet, amikor bejöttök az iskolába.

Romándon már nincs általános iskola. Áll még az épület, de én már csak az összepakolt termeket találhattam meg. Ebből is kiderült számomra, hogy egy nagyon jól felszerelt, hozzáértéssel vezetett, jó iskola zárta be kapuit.

Szomorú látvány volt, összeszorult a szívem, amikor a falon még megláttam néhány rajzot, melyet az egykor odajáró gyerekek készítettek.

Arra gondoltam: nem akarom, hogy a sok párhuzam között ebben is legyen hasonlóság a két falu között.

Románd nincs túl közel hozzánk, s akkoriban, amikor az 1900-as évek elejét írták még ennél is messzebb volt. A tavalyi esztendőig nem is volt semmilyen kapcsolatom ezzel a községgel. Szeptemberben ismerkedtem meg valakivel, aki ebből a faluból származik, és akinek hálás köszönetemet fejezem ki azért, mert lehetővé tette, hogy eltöltsek néhány órát ezen a helyen, és beszélgethessek az ott élő emberekkel, s hogy magam is megérezhessem, milyen helyről érkezett hozzánk Békefi Ernő.

Gansberger Mónika kollégámról beszélek. Köszönök mindent Neked Móni.

Békefi Ernő békés, és vidám gyermekkort élhetett meg. Édesapjától tanulhatott meg írni és olvasni, tőle kapta a zenét, mint fegyvert, melyet úgy használhat, hogy nem bánt vele az ég világon senkit.

A zenét, mely átsegítette őt is, és bennünket is a nehéz időkön, mely összehozza az embereket, mely vidámságot csempész a hétköznapokba, mely nem hagyja, hogy megkeseredjünk, nem engedi, hogy a lelkünk megöregedjen, mely szórakoztat, művel, tanít, és jelen van minden napunkon.

Békefi Ernő ránk hagyta örökségét, a mi feladatunk tovább vinni, ápolni, aktualizálni és átadni minden gyermeknek, idegennek akit erre vezet a sors. 

M

kép: https://hu.pinterest.com/docyuna/mila-marquis/ 

Kitartani

Vannak olyan szavaink, melyeknek jelentését tudva, sokan úgy gondolják, nem vonatkozik rájuk.

Ez a szó is ilyen.

A gyerekektől elvárják, hogy mindennap bejárjanak iskolába, az órán bármi történjen, figyeljenek oda, fogadjanak szót, tartsanak be minden szabályt, akár van értelme, akár nem, délután folytassák otthon. Írják meg a leckét, tanuljanak, magoljanak.

Tegyék ezt ősztől nyárig, sok-sok éven keresztül. A szülők természetesnek gondolják, hogy ők kitartanak. Elvárják, hogy ne legyen velük gond, hogy jó jegyeket hozzanak.

A felnőttek leszoknak erről a szép tulajdonságról. Elfelejtik, elhagyják, kitörölik a memóriából.

Valahogy kevesebbszer kérik rajtuk számon, hogy amit elkezdenek, folytassák, vagy fejezzék be, de ne hagyják abba a felénél.

Hajnalban nehéz felkelni, kimenni a vonathoz, és elkezdeni a napot, de a nap egy ici-pici, még sápadt fénnyel biztatja a korán kelőt, jobb lesz. Csak elkezdeni nehéz.

Folytatni is az. Nagyon nehéz, de csak úgy van értelme. Jól átgondolva nem is olyan nagy kunszt megtanulni egy hangszeren, nem is akkora varázslat eljárni nyelvtanfolyamra, és főleg, egyáltalán nincs abban semmi különleges, ha belekerülünk egy barátságba.

De igen. Nehéz megtanulni zenélni, nehéz nyelveket tanulni, nehéz megtartani egy igaz barátságot.

Mindhez kitartás kell. Akarni kell. Felnőtt korban sokkal nehezebb. Hogy miért? Mert ott már nincs senki, aki kötelez rá. Magunknak csináljuk. Saját magunkat formáljuk vele, nekünk lesz tőle jobb, mi leszünk általa többek, műveltebbek.

Itt ásták el a csapdát. Ha nem muszáj, akkor csak belekezdünk, de amikor kiderül, hogy nem töltik a fejünkbe a tudást, ahogy azt a régi tanítóink mondogatták, csak úgy abba marad. Már nem érünk rá, más programunk van, nem jó a tanár, s a legjobb esetben visszajelzünk neki, hogy nem megyünk többet.

A kitartás furcsa dolog. Ha egyszer sikerült, máskor is menni fog, de ha nem jön össze, talán soha nem lesz a sajátunk.

Együtt jár vele más tulajdonság. Az irigység arra, aki birtokolja, a sok-sok meló, amíg magunkban lerendezzük, hogy mi miért nem… mert ezt addig kell mondogatni, amíg már magunk is elhisszük. Rengeteg idő az is, amíg a másikra ráhúzunk különböző negatív tulajdonságokat, és kínok között megtaláljuk azt a dolgot, amire végre azt mondhatjuk, hogy na, mondtam én, hogy neki sem megy minden. S ha nem találunk ilyent, mert mondjuk, nem ismerjük a másikat annyira, akkor jön egy viszonylag könnyű tevékenység, a kitalálás. Kitaláljuk azt, ami nincs, és jó sok embernek elmondjuk, talán akkor igaz lesz.

Ennél sokkal könnyebb kitartani. Végig csinálni. Kevesebb energia.

Ha rájövünk, hogy működik, elérhetjük céljainkat, megváltoztathatjuk életünket, szert tehetünk értékes emberek barátságára.

Mert a barátsághoz is kitartás kell. Ha fontosnak érezzük a másik embert, ha úgy gondoljuk, jobb az életünk vele, általa, mert örömet és boldogságot, jó élményeket hoz az életünkbe, és számíthatunk rá mindig, akkor nem dobhatjuk el csak úgy, szó nélkül, csak azért, mert nem tudunk valamit rendszeresen megtenni. Azért mert nem tudjuk, mi az a törődés, vagy a kitartás.

Túl gyorsan dobjuk el a jó dolgokat maguk mellől. Túl hamar leradírozunk egy jó embert magunk mellől. Túl kevés időt szentelünk arra, ami jó nekünk. Miért? Mert nem muszáj. Mert megtehetjük, mert úgysem lesz belőle hátrányunk. De lesz, csak nem derül ki, és több, mint valószínű, nem úgy fogjuk érezni, ahogy az egyest a mellkasunkra nehezedni annak idején. S amit nem lát más, az nem létezik. Csak úgy néha előtör, és akkor csak annyit tudunk magunkban mondani, szép csendben, hogy senki ne hallja meg, hogy úgy hiányzik.

Csak akkor már a hajnali nap nem festi be kékre az eget, és nem engedi, hogy az idő kerekét visszatekerjük. Hogy újra hajnal legyen, és a korán kelő megérezze, mekkora kegyben részesül azzal, hogy megláthat egy égbe magasodó, csupasz fát, melyet körül ölel a hajnal összes színe, és reménye.

Ilyen bonyolult dolgok ezek. Ne feledjük el, másoktól csak azt várhatjuk el, amit mi is megteszünk. Akkor is, ha nem muszáj.

M

Fotó: Deák Viola Helena

Lábnyomok

Már sokszor észrevettem magamon, hogy jobban szeretem az ünnepek előtti időszakokat, a készülést, a várakozást. Az ünnepnapok olyan gyorsan elszáguldanak, pillanatok alatt tova repülnek.

Kinek mit jelent a húsvét? Magánügy, vagy talán nem is az?

Egész életünkben törekszünk valamire. Céljainkat vagy elérjük, vagy sem. Kin múlik?

Az ember már nem is tudja. Nehéz mostanság lelkesedni tudó felnőtteket találni. Lassan, de biztosan bedarál a hétköznap, és hihetetlennek tűnik, hogy valaki egymaga is el tud indítani egy jó folyamatot. Pedig lehetséges.

Milyen nyomot hagyunk magunk után? Mi marad az emberekben rólunk?

Kiigazodhatatlan hálóval sző be bennünket a világ, a környezetünk történései. Bogozzuk, válogatjuk a híreket, felháborodunk, értetlenkedünk, panaszkodunk.

Mégis a gombolyag közepén van az, aki nem vigyáz. Beszövi a gyűlölet, visszavonhatatlanul eltakarja a sok információ azt, aki nem vigyáz.

Azt mondják, az a gonosz ember, aki szándékosan bánt, vagy arra biztat másokat.

Irving Sarnoff így fogalmaz: „Gonoszt tesz, aki tudásánál rosszabbul cselekszik.”

Mi határozza meg tetteinket, viselkedésünket? Más tettéről mindig van vélemény, ítélet.

Az ember tudja, ő soha nem tenne ilyet, vagy olyat. Vele nem történne meg ez vagy az. Vele nem tehetné meg ezt vagy azt senki.

„ A magunk köré vont énvédő páncél mögött azt képzeljük, tisztességünk bárhogyan próbára tehető, mi átlagon felül helyt fogunk állni. Mivel személy szerinti kikezdhetetlenségünkről meg vagyunk győződve, túl gyakran tekintünk a csillagokra, noha nem ártana néha a lábunk elé néznünk, és észre vennünk, mennyire csúszós a lejtő, amelyen járunk.” – mondja Philip Zimbardo.

Hinnünk kell, hogy mindig van más út, egy jobb, lehet választani. Nem kell elfogadni azt, ami nem jó. Egyszerűbb persze, de azért, ha meg lehet változtatni, inkább tegyük meg.

Amikor elgondolkozom azon, mit jelent egy ünnep, általában elborzadok. Változik minden, de nem szabad, hogy csak nap legyen, amikor nem kell dolgozni, suliba menni.

Az emberek nem értettek meg valakit, aki szeretettel, megértéssel közeledett feléjük. Azt akarta, hogy ne öljenek, ne bántsák egymást. Önzetlenül, minden hátsó szándék nélkül tette, amit tett. Nem hittek neki. Megbüntették, és amikor nem állt be a sorba, nem hazudott sem magának, sem másoknak, kínok között kellett meghalnia.

Tanultunk belőle? Nem, mert azóta már olyan sokszor megtörtént mindez, másként, másokkal.

Minden évben van húsvét, és minden évben emlékezünk az okára. Akkor miért is ismétlődnek meg a dolgok?

Ha azt mondom, tanulni kell, és tilos butának maradni, akkor nem túloztam.

Nem gondolhatjuk azt, hogy ráfordított munka nélkül is tudunk értéket teremteni, hogy szeretet nélkül is létezik jó élet.

Higgyünk abban, hogy a húsvét megtanítja nekünk mindezt, és tanuljunk, értsük meg a lényeget. Nem kellenek a hangzatos szövegek, mert eltakarják az igazat.

Azt, amitől a lábnyomunk nem mások eltiprását jelzi, hanem valami jót. Amitől az embernek könnybe lábad a szeme, ha rá gondol, mert emlékeiben mélyen beleivódtak gondolatai, szavai, szemének csillogása, gyönyörű lelke.

https://www.youtube.com/watch?v=0wOlGJFkqic

M
Fotó: Scháling Anita

Error

Történt velem a napokban egy érdekes dolog. Leírom Nektek, mert úgy gondolom, elsikkad a hétköznapok gyorsan, felületesen megélt zakatolásában.

Állandóan ugyanazt halljuk. Napjaink nagy részében elönt bennünket a fáradtság, a kiégés, a szomorúság, az elégedetlenség. Időnk computerébe betápláltuk az adatokat, s az ezek figyelembe vételével mindent kidob az életünkből, amely nem szükségszerű.

Errort ír ki a szerkezet, ha megállunk csodálkozni, ha mosolygunk, ha örülünk valaminek, ha szeretünk. Számára értelmezhetetlen az ilyesmi, mert azok a kritériumok, melyeket adtunk neki, hogy döntsön, nem engedélyezik ezeket a tényezőket. Velük összeomlana a jól felépített, logikusan működő gép.

Azt mondják, a boldogság nem létezik, csak boldog pillanatok vannak. Nos, számomra egy egész sor ilyen pillanat adódott természetesen a gyermekek által is.

Megtapasztalhattam milyen az, amikor a képen látható idézet beteljesedik, ha valahogy megtörténik az, amit nagyon szeretnénk.

Megélhettem azt, hogy az út is lehet vidám, érdekes, bár kisebb-nagyobb problémák adódnak, de meg tudom oldani őket. Mi történik akkor, ha a gyerekek megértik, mit kellene tenniük, és hogyan, s azt meg is teszik. Milyen lesz valami, amin többen dolgoznak, lelkesedéssel, szívvel-lélekkel akarják azt.

Amikor benne vagyok valamiben, amelyről tudom, hogy jó, és úgy kell lennie, és az a valami attól lett jó, hogy megcsináltam, elértem, és sikerült, az felemelő érzés.

Látni, hogy együtt örül minden résztvevő, de nem azért, mert tapsot kapott, hanem azért, mert mélyen legbelül tudja, hogy mit tett, tudja, hogy az jó, és tudja, hogy mindent megtett, amit csak tudott. Annak jelentősége van, és észre kell venni.

Nem baj, ha nem érti más, nem baj, ha nem érzi más a különbséget, vagy éppen nem akarja érezni, mert az rossz lenne neki, és az sem baj, ha nem tud róla mindenki.

Egy a lényeg, hogy létezik, és hogy ki lehet bátran jelenteni, hogy nem lehet megszűntetni, nem lehet kiírtani, mert még ott van a lelkekben, ott van a szívekben. A gyermekekében biztosan állíthatom, hogy ott van.

Örülök, mert ez ad energiát, erőt a folytatásra, és főleg segít abban, hogy elviselhetőbbek legyenek azok a helyzetek, amikor ezek nem valósulnak meg, mert a szív, a lelkesedés, a hozzáértés, a jóakarat kicsit kiköltözik az emberekből.

A legjobb ebben az egészben az, hogy mindenkinek adott a választás. Ki mit akar, aszerint dönt. Ott lehet mindkét helyzetben, ha figyel, és ha tudja, hogy hogyan szeretne élni, akkor pontosan megállapíthatja, melyiket akarja. Csak egy bibi van. Utána már nincs mit tenni.

A képecske… ez az egy mondat kimagyarázható, ezerféleképpen, cáfolható, jelentéktelennek mondható, de nincs érelme. Error. Kinek lenne az jó? Senkinek, mert nem jó most sem senkinek. Csak nehéz bevallani, hogy elkanyarodtunk attól az úttól, amelyen mennünk kellene.

Hát kérem, vissza lehet kanyarodni. Újratervezés, egy nagy kanyar, és minden jobb lehet. Persze ahhoz meg kell nyomni azt a bizonyos gombot, ami lehet, hogy naaaagyon nehéz lenne, és be kellene vallani magunknak is, hogy a gépbe táplált adatok félrevezetnek, rossz irányba visznek. A gép csak azt teszi, amit mi kérünk tőle. 

M

Kép  forrása: https://www.facebook.com/169851043101777/photos/a.488527334567478.1073741827.169851043101777/971790422907831/?type=3&theater 

Hóvirág

Ez a pici hóvirág számomra mindig a nőnapot fogja jelképezni. Amikor még szedhettük őket, és néha mi lányok is kaptunk belőle.

Olyan sok érzést vált ki belőlem, és talán még több gondolatot.

Tartsuk ezt a napot, vagy sem? Milyen volt nőnek lenni régen, és ma milyen? Van különbség, vagy nincs?

Kimondhatom-e, hogy nem jó nőnek lenni, s lehetek-e elég bátor ahhoz, hogy leírjam, nem jó férfinak sem lenni, mert nem jó embernek lenni.

Nehéz embernek lenni ott, ahol nincs tisztelet, ahol nincs szeretet, ahol attól tartunk, hogy bántanak bennünket. Nem jó ott, ahol félnünk kell, ha kimondunk valamit, ahol tudjuk, nem fogjuk kitalálni sem, hogy ki akar éppen rosszat nekünk.

Nem jó ott élni, ahol érezzük a hátunkon, hogy a másik kigúnyol bennünket, és nem jó ott létezni, ahol a durvaság, a kiszolgáltatottság lételeme napjainknak.

Ha el kell titkolnunk az ötleteinket, mert mások erre vadásznak, ha nem lehetünk önmagunk, nem lelkesedhetünk valamiért, nem lehetünk őszinték.

Nem választhatjuk szét a nemeket, hiszen együtt érünk valamit. Együtt tudnánk megváltoztatni a világot. Az internet tele van segélykiáltásokkal. Az a sok idézet, rövid, burkolt panasz, a sok fájdalom, amelyet már nem tudnak az emberek magukban tartani, s valahogy úgy érzik, ki kell mondani, ha nem is saját szavaikkal.

Naponta olvashatunk javaslatokat, tanításokat, hogyan tovább, mit tegyünk, de egyik sem ér egy fabatkát sem, ha az ember nem jön rá a lényegre. Az irigykedés, az acsarkodás, a hazudozás megmérgez mindenkit. S ha ezek a tulajdonságok netán még erényekké kovácsolódnak össze, ott a hóvirágocska hiába nyílik nőnapra, ott hiába szólnak zengzetes szónoklatok a nők fontosságáról, és szükségességéről.

Úgy nem érdemes nőnapot tartani, nincs értelme kifejezni azokat a gondolatokat, amelyekkel nem értünk egyet. Nem kell mézes-mázas körítés ahhoz, ami nem is létezik a többi napon.

De ne feledjétek, a férfi annyira férfi, amennyire a nő, nő tud lenni mellette. S ez nem csak a házasságokra vonatkozik. S nem kell abban reménykedni, hogy a nők annyira ostobák, hogy nem tudják, nem érzik azt, mit gondolnak róluk a férfiak legbelül. 

Nem érdemes egymásra mutogatni, ki miatt van ez így. Felesleges. Nem ez a megoldás. Nem mástól kell várni, hogy jobb legyen. Magunknak a pici környezetünkben kell tenni érte. Nem nagy dolgok ezek, csak át kell gondolni, és aszerint élni. Juj, ez mégis nagyon nehéz.

Ha nem próbáljuk meg, akkor marad a panaszkodás, és a szenvedés. Pillanatnyilag lehet, hogy jó érzés, ha az utált emberről jó rosszakat mondunk, mindegy, hogy igaz, vagy sem, lehet, hogy még boldogságot is érezhet az, aki megakadályoz valami jót, csak azért, mert azt valaki olyan tenné, akit ő gyűlöl. Lehet, de ezek az „apró örömök” rendkívüli ürességet, boldogtalanságot hoznak magukkal, melyek rátelepednek az emberre, beleszövik magukat a test minden egyes milliméterébe és lassan elpusztítják a lelket, s nem marad utána semmi a világon.

Segítsük egymást, hogy emberek tudjunk maradni, vegyük észre, hogy a szétosztott szeretet – legyen az akármilyen kevés is – bennünket tesz többé. Lássunk át a kis önös érdekeken, s ne hagyjuk, hogy a hatalom szeretete elfeledtesse velünk a szeretet hatalmát.

Az anyukák nevelnek férfit fiaikból, az apukák mutatnak példát hozzá, a családban jelen lévő beidegződések, eszmék, elvek segítenek, vagy hátráltatnak abban, hogy egy férfi mit gondol, mit érez egy nőről.

Nem megy külön-külön. Mindenki kell ahhoz, hogy élhető, szép, szolid, biztonságos, erőt adó környezetben tudjunk élni. 

Minden napra lehet mondani, hogy ez amerikai, az meg a régi rendszerből való… s minden igaz is, de ez jelent valamit? Nem. Nem fontos. Az a fontos, hogy ha ezen a napon csak egy ember gondolkodik el azon, hogy számára mit jelent a nő, az ő életében milyen hatással voltak rá a nők, akkor már megéri a március 8-át a naptárba jegyezni.

Egy őszinte mosoly, egy kedves szó, mely szívből jön sokkal többet ér mindennél. Nem kerül semmibe, de megfizethetetlen. Használjátok, mert a tiétek, bármikor elővehetitek. Férfi és nő egyaránt alkalmazhatja. 

S van még egy fontos összetevő. A remény. Mindig van remény, ne feledjétek, mindenkiben ott van a jó, csak elő kell valahogy hozni. Szép feladat.

M

Fotó: Scháling Anita