2016. november 29., kedd

Adventi naptár

Sok olyan szokásnak élünk, melyről talán már nem is tudjuk, honnan ered, ki kezdte el, és mi volt az igazi célja. Az ilyen szokások idővel megváltoznak, lassan átalakulnak, attól függően, ki csinálja őket, és miért. Valami, ami egykor egészen szép, önzetlen, minden negatívumot mellőző szokás volt, átváltozhat akár az ellenkezőjére is.

Ezért kell mindig az elejére visszamennünk, átgondolnunk a lényegét, s azt kivenni, megőrizni, ami jó volt abban, amit bizonyos időnként megteszünk.

A protestánsok között szokás volt már a 19. században a naptár használata. Kézzel először 1851-ben készítettek ilyesmit. Kis bibliai képeket tettek a falra, vagy éppen meggyújtottak egy gyertyát, esetleg krétával egy vonalat húztak a padlóra, így várva a karácsonyt.
Az 1900-as években egy német édesanya találta ki az ablakos adventi naptárt kisfiának. Kartonból vágott ki 24 ablakot, eléjük tett egy-egy cukorkát, és a fiúcska mindennap egyet elvehetett. Később 1908-ban ez a fiú, Gerhard Lang nyomtattatott naptárt, melyen kis színes képek voltak, egyet lehetett feltűzni belőle naponta egy kemény lapra. Évek múlva már ő adta ki az ablakos verziót is, melyben minden nap egy vallásos témáról szóló képet lehetett látni a nyitott szárnyak mögött.

Az adventi naptárakat a Sankt Johannis Printing Company készítette, bibliai idézetekkel. Mire az 1930-as években Gerhard bezáratta a nyomdáját már nagyon sokféle variáció létezett.

1946-ban készült el Richard Sellmer által a háború utáni adventi kalendárium, majd ebből aztán 1958-ban a csokis verzió.

Láthatjuk, hogy hova jutott a szokás. Itt is az történt, ami mindenkor máskor. Egy kis csoport, vagy egy ember elkezdett valamit, melyet mások jónak találtak, és átvettek tőle.
A gyerekek és a felnőttek mindennap olvastak egy elgondolkodtató idézetet, vagy megnéztek egy képet, melynek szintén üzenete volt számukra. Így indult a napjuk.
A naptár mára átváltozott csokivá, ami nem lenne baj, ha megmaradt volna mellette a lényege, a gondolkodás.

Három éve készítünk zenés adventi naptárt. Idén is elkészültünk vele. Minden évben más-más dalokat, zenéket játszunk gyermekekkel, felnőttekkel. Különböző szerzőktől, népektől, a lehető legváltozatosabban. Jöhet bárki, akinek kedve, kitartása és szorgalma van hozzá.
Egy pici kamerával vesszük fel, volt, hogy fényképezőgéppel készültek az anyagok.
Mindig nagy izgalom ez a folyamat, a készülés, a gyakorlás. Magunk is megtapasztaltuk, milyen nehéz elkészíteni.

Célunk ezzel az, hogy egy pici örömöt okozzunk annak, aki hallgatja, hogy jól induljon a nap, hogy legyen egy kis csapat, akik együtt énekelnek, zenélnek. S hogy ez az egész rajkai, nem idegen, és nem kerül pénzbe. Nem drága, de azért értékes, mert a miénk. A mi gyermekeink készítik, nekünk.

Sok rajkai jó és egyedi dolgunk volt már, amit elfelejtett az ember, mert beférkőzik közé valami más. Rengeteg mindent birtokoltunk, amely sehol máshol nem létezett csak itt, de elmúlt, megszűnt, vagy éppen lerombolták. Az értéket ma a pénz határozza meg. Ha valami ingyen van, azt nem tartják értékesnek, ha valami helyi, az nem fontos, nem számít.

December elsején kezdünk, aki szeretné, tartson velünk. December 16-án este 6 órakor megrendezzük hagyományos adventi koncertünket, mely már nagyon régóta szintén hagyomány nálunk.

Szépséges plakátunkat, mint mindig Deák Írisz Hermina készítette. Köszönjük!

Legyen szép, békés az adventi időszakotok! Keressétek a jót, a kedvességet, segítsétek egymást, őrizzétek, óvjátok az értékeinket, melyek nem mérhetők forintban, hátha ez is szokássá válik, és advent után is megmarad. Csak úgy, mert így sokkal jobb lenne.

M


Fotóverseny

A minap egy országos fotóverseny díjkiosztójára került sor. A Nikon cég szervezésében amatőr és profi kategóriában lehetett indulni.

Scháling Anita is indult ezen a színvonalas megmérettetésen az amatőr kategóriában. Mivel nincs a birtokában profi fényképezőgép, a képeket egy Nikon L340-es típusú szerkezettel készítette.
Design, Múltkor, Selfie, Csend, Szakma, Ízelítő, Szomszéd, Ragadozó, Lokál, Okos generáció, Fantasy, Galmour, Közös nevező, Klisé, Harc, Analóg, Szokás, Urbán, Szélsőség, Rend, Kihalófélben és Generációk elnevezésű témákban lehetett fotókat küldeni.

Ezekből a témákból legalább hetet ki kellett választani, hogy induljon a fődíjért, amely egy Nikon D3300-as készlet volt. Anita 11 képpel nevezett. 28 nap állt rendelkezésére, mely annyit jelentett, hogy csak a verseny meghirdetése után készült fotókat fogadták el. Tilos volt régebbi képekkel indulni.

A zsűri neves tagjai Baricz Katalin, fotográfus, érdemes művész, Imre Anikó, EFIAP fotóművész, Imre Tamás EFIAP fotóművész, Lóránt Attila, fotográfus, író, Stiller Ákos, fotóriporter voltak.
Anitát e-mailben értesítették arról, hogy a képei a legjobbak közé kerültek, és számítanak rá a díjátadón. A Tivoli színházban november 14-én tartott ünnepségen, álló fogadáson Anita már nagyon izgatottan vet részt.
A terembe érve, ahol a díjakat átadták óriási kivetítőn mutatták a nyertes képeket, s ott volt az övé is.
Miután Hajdú D. András előadását végig hallgatták, elérkezett a nagy pillanat. A Generációk témában nyertesként hívták ki Scháling Anitát. A fődíjat nem kapta meg, de képeit a Capa központban 3 hétig kiállították.
Másodszorra indult el olyan versenyen, mely nagy kihívás volt, de ösztönzően hatott rá. Így látja, hogy fejlődik, hogy érdemes tovább fotóznia. Tavaly a top 100-ig jutott el, 82. lett, idén már kiállították a képét, és egy kategóriában nyert.

A győztes fotón barátnője keze, és kisbabájának lábacskája látszik.
Anita nagyon örülne, ha nyerne egy fényképezőgépet, mert, ahogy minden más, a fotózás sem csak a tehetségtől függ, a gép minősége is nagyon sokat számít.
Ezen a versenyen több, mint 38 ezer képet töltöttek fel. Ebből 34.240 fotó volt amatőr kategóriás. 8.756 amatőr versenyző, 1.134 profi vett részt benne.

Anita rendszeresen örvendeztet meg bennünket is gyönyörű képeivel, melyekben mindig van valami extra, amely nem csupán valaminek a megörökítése. Az igazán jó kép megmutat valami mást is a modellből, legyen az ember, tárgy, épület, táj, vagy bármi más.

Gratulálunk Anita, és reméljük, hogy egyszer megkapod azt a jó kis gépet!
M

Fotók: Scháling Anita

2016. november 20., vasárnap

Koncert

Ismét eltelt egy esztendő. Az immár hagyománnyá vált tanári koncertre invitálok mindenkit, aki szereti a klasszikus zenét.

Intézményvezetőnk, Farkas János ma egy különlegesen szép plakátot tett ki az iskola oldalára. Köszönet érte.

Nem csak a zeneiskolás növendékeknek, és rokonaiknak játszunk, bárkit szeretettel várunk.
Ilyenkor kollégáim magukkal hozzák barátaikat, akik fellépnek velük.
Érdekes hangszereket, dallamokat hallhat a közönség, s eltölthet egy órácskát azokkal, akik évek óta a gyermekeket tanítják iskolánkban.

Fontos ez egy község életében. Az iskola is nagyon fontos. Igazából csak ott tudják mennyire, ahol már nincsen. A zeneiskola létezéséről már sokat írtam.

Egy olyan világban, ahol nem számít a kultúra, nem fontos a művészet, nagyon nehéz zeneiskolát működtetni.
Ahol nem lételem a szorgalom, és a kitartó törekvés, hogy elérjünk egy fejlettebb szintre, ott nehéz arról írni, mit jelent egy ilyen aprócska koncert.
Ahol oda sem figyelnek a gyermekekre, ha azok Mozartot, vagy Bachot játszanak, nehéz elmondani, milyen jelentőséggel bír az, ha szervezünk egy előadást.

Mégis mindig megtesszük. Mégis minden évben ilyenkor összejövünk, próbálunk, gyakorlunk, izgulunk, mint a növendékeink. S nem tagadom, jó érzés velük együtt lenni. Az a délután egészen más, mint a többi. Különleges, mert kedves, figyelmes emberek vannak együtt, akik szeretnék, ha a gyermekek és családjaik valami szépet hallanának.

Idén kiemelt szerepet kapnak a magyar zeneszerzők művei, hiszen feladatunk magyarságunk megőrzése, erősítése, kultúránk továbbadása, megismertetése.

Néhány napja elhunyt Kocsis Zoltán egyszer azt mondta, neki nagyon nagy csalódás volt az, amikor megtapasztalta, hogy nem minden ember szereti a komoly zenét. Addig ő gyermekként elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne hallgassanak otthon ilyen muzsikát. Nem kell elmondani, ki volt ő, és milyen űrt hagyott maga után.

Mi nem művészeket nevelünk, egyszerűen azért játszunk, mert azt gondoljuk, hogy a zene olyan, mint egy bűvös felhő, mely képes bevonni mindenkit, aki hagyja, s amíg szól, valahogy kikapcsolja az ember gondolatait, akkor, abban a néhány percben összeköt bennünket.

Összeköti a játékost és a hallgatót. Nem válogat, mindenkihez eljut, de, hogy kiből mit vált ki, kinek milyen gondolatai lesznek tőle, ki mit érez, az már attól függ, hogy kinek „milyen szép a lelkében az ének.”

Várunk Benneteket! Hozzatok magatokkal jó kedvet, kedvességet, figyelmet, s ha szomorúak vagytok, akkor is gyertek, hátha sikerül Benneteket felvidítani.

M

2016. november 19., szombat

Wolf-gang

Ezt a szótagolást egy filmsorozatban láttam tegnap. Mosolyra fakasztott, mert nagy ötletnek tartom. Wolfgang Amadeus Mozart keresztnevének tagolása, kicsit másképpen. Mindjárt új értelmet kap vele.

A gang jelenthet csoportot, utat, magát a járást, mellyel ezen az utat járjuk. A farkas kifejezés mindenki előtt ismert.

Mivel gyermekkorom óta nagy tévés vagyok, sokszor elgondolkodtam, mit tanultam meg ebből a dobozból.
Tanultam németül, megláttam élettörténeteket, okulhattam mások hibáiból, s hallgattam rengeteg zenét.
Zenét, mindenféle időből és stílusból.

Mára irdatlanul sok csatorna áll a rendelkezésünkre. Tessék csak választani! Bármit megnézhetünk, főleg, ha van rá elég pénzünk. Ezen már nem is csodálkozom. De azon már igen, hogy a ma látható csatornák között egyetlen egy olyat nem találok, ahol komolyzenét lehet hallgatni, látni.
Hogy túlzok? Na jó, néha, elvétve, talán egyszer-egyszer rá lehet lelni, de vajon elég-e ennyi?

A Mezzo csatorna létezik, de hol kiveszik, hol visszarakják a csomagokba.

Hány zene csatorna létezik, melyen 24 órában játsszák a dalokat, és akkor csak elvétve találhatunk klasszikus zenét?

Ennyire nem kéri ezt senki? Ennyire nem érdekli az embereket az effajta zene? Vagy ezt kapjuk, ez van, elfogadjuk, ahogy mindent?

Érdekes út, amin jár az ember. Csak ne kelljen szembesülnie az érzelmekkel, csak ne kelljen kicsit elcsendesedni, befelé fordulni. Isten mentsen meg attól, hogy operát halljunk.

Mi hallottunk a gyerekekkel operát. Kedden. Ott voltunk. Láttátok volna az arcukat, ahogy figyeltek, ahogy együtt lélegeztek az énekesekkel. Látnotok kellett volna. Persze előtte mindent átbeszéltünk, ismerték a történetet. A nagyok jobbak, a kicsik a maguk fejlettségi szintjén.
Olyan büszke voltam, úgy örültem! Kicsi és nagy, mindenki együtt. A végén nem akartuk abba hagyni a tapsolást, pedig szegényes körülmények között, minimális kellékkel és ruhával adták elő a darabot, de a zene számított. Még a hideget is elfelejtettük az idővel együtt.

Aztán beszélgettünk róla, és megértették, tudták, mit láttak, érezték, volt véleményük. Még a legkisebbekkel is kultúráról esett szó.

Ha tudnátok, hogy ez mekkora jelentőséggel bír, ha értenétek, hogy ez mennyire jó… de jó is lenne.

Mert hát van itt Rajkán is egy Wolf-gang, akik az igényes zenét is meghallgatják, értékelik, és értik, no meg igénylik. Akik különbséget tudnak tenni az értéktelen magamutogatás, s egyéb förmedvények, és a jó zene között. Csak ez nem népszerű.
A Wolf-gang tagja bárki lehet. S hát kérem, amikor a gyerekek zenét tanulnak, akár csak heti egy órában, ott már hiába minden. Mindegy, hogy hány csatornán hallhatunk jó zenét, mindegy mi zúdul ránk, ha akarjuk, ha nem. Mi már tudjuk, hogyan járjunk az úton, amely tele van csodásabbnál csodásabb zenékkel.
A zenének nem kell palota, nem kell pénz, nem kell ház, nem kell semmi, csak a fejünk, amelyben hallhatjuk a muzsikát. S ha nincs hangszer? Hát akkor énekelünk.

S minél többen énekelünk szépen, tisztán, szerényen, alázatosan, örömmel, annál szélesebb, könnyebb, boldogabb, egyszerűbb lesz az az út.

M

2016. november 12., szombat

Tanuljátok meg!

Egy aprócska óvodás csoport vonult végig a novemberi estén. Kezükben saját készítésű lámpácskákat vittek. Az óvónénivel egész héten magyarul és németül tanulták a dalokat, vágták, ragasztották a mécsesek helyét, melyre elkészültével nagyon büszkék lettek.
Az óvónéni akkor kezdett el dolgozni. A gyermekekkel német mondókákat, dalokat gyakoroltak, kézi bábujával igyekezett lelkesen megtanítani nekik a német nyelv szépségét.
Amikor eljött a november, arra gondolt, a tizenegyedike egy különleges nap, tegyük hát azzá.
A méhecske csoport tagjai összejöttek este, amikor már sötét volt, meggyújtották a lámpásokat, és dalolva kimentek az utcára.
A következő éven az iskola diákönkormányzata bekapcsolódott a kezdeményezésbe. Elindultak az ovisokért saját lámpásaikkal, találkoztak, majd együtt sétáltak tovább.

Azóta sok minden változott, és nem egészen úgy alakult a helyzet, ahogyan kellett volna, mert ez az ünnep nem arra való, hogy hírnevet szerezzünk vele. Ha nem értjük meg a lényegét, akkor más lesz az üzenete, és csak egy kipipált eltorzított semmiben lesz részünk.

Miért is van ez a lámpás felvonulás?

Márton napját a német ajkú településeken így ünneplik. Ez a valaha élt férfi az akkori zord világban olyan elveket vallott, olyan tetteket hajtott végre, amelyet az akkori emberek egyáltalán nem tartottak természetesnek, sajnos a mai zord világban sincsen ez másként.
A leghidegebb időben vágta szét a köpenyét és adta oda egy koldusnak. Ez csak egy momentum volt, melyet megjegyzett az emlékezet. A vallásos és nem vallásos ember számára egyaránt nagy mondani valója van az ő életének.

Tanuljátok meg, hogy nálunk ennek a hagyománynak Juhász Gabriella óvónő tette le az alapjait. Ő kezdte el, ő volt az, aki azóta is tartja, és ápolja ezt a szokást.

Tanuljátok meg, hogy ez a nap nem azért van, hogy Nektek ne legyen szabad az estétek.

Tanuljátok meg, hogy ez az alkalom egy lehetőség arra, hogy együtt legyünk, hogy közösségként mutatkozzunk meg.

Tanuljátok meg, hogy ilyenkor nem beszéljük hangosan végig a műsort, melyre oly sok gyermek készült fel az óvónénikkel, tanár nénikkel, tanítónénikkel.

Tanuljátok meg, hogy a színpadra olyan gyermekek mehetnek fel, akik szorgalommal, kitartással megtanultak valamit, és azt megmutathatják a közönségnek.

Legyetek olyan közönség, akiknek érdemes előadni valamit. Akik pozitívan értékelik az igyekezetet, akik oda figyelnek a szereplőkre, akik tudnak viselkedni.

Láttátok milyen gyönyörű volt, ahogy vonultunk a kis fényecskékkel, ahogy gyermekeitek vitték a lámpásokat? Láttátok milyen szép volt, hogy ebben az atomjaira cincált községben ennyi gyermek és felnőtt összejött, és együtt töltött néhány percet?
Láttátok milyen csodálatos templomkertünk van? Milyen gyönyörű hangulatot biztosított számunkra ez a hely, melyet elődeink építettek?
Láttátok, hogy fáztunk, de mégis énekeltünk, verseltünk, táncoltunk Nektek?
Láttátok, milyen ügyesek voltak a gyerekek?
Láttátok, hogy izgultunk, hogy minden rendben menjen végig és ti a lehetőségeinkhez mérten a legjobbat kapjátok?

Nem láttátok milyen régóta készültünk erre a napra.
Nem láttátok, hogy az évek során mennyi küzdelemben volt részünk azért, mert annyian nem értik, hogy mi ennek az egésznek a lényege.
Nem láttátok, milyen rosszul esik a szervezőknek, és azoknak, akik ezen dolgoznak, minden egyes rosszindulatúan kiejtett mondat.

Legyetek már egy kicsit büszkék arra, amitek van! Arra, hogy még mindig vannak olyan bolondok, akiket üthettek, vághattok, akkor is jót akarnak Nektek és gyermekeiteknek.
Legyetek büszkék arra, hogy gyermekeitek tudják, mi történt tegnap este. Büszkék arra, hogy itt éltek, hogy van a kezünkben lehetőség arra, hogy megmaradjunk, hogy szépen éljünk együtt.
A lehetőség nem a gonoszságban, nem a gyűlöletben, nem a mérhetetlen közönyben, nem a szörnyű lustaságban és nem a feladásban rejlik.

A lehetőség ezekben a napokban bújik meg. Sok-sok ilyen nap kell, amikor a falu emberei össze tudnak jönni, színvonalas műsort láthatnak, hallhatnak. Olyan napokban található, ahol nem a korlátok nélküli alkoholfogyasztás a lényeg, és nem a minél drágább hakni zenészek hallgatása a legnépszerűbb.

Aki nyitott füllel és szemmel jár-kel, és nem mindig a hibákat keresi más dolgában, az pontosan tudja, mi történt tegnap.
S bizony lehet azon dolgozni, hogy hogyan tüntethetők el azok az emberek, akik szorgalmasak, lelkesek, igyekeznek, kitartóak. Lehet mindent megmozgatni azért, hogy őket még az emlékezetből is kisöpörjék, de akkor mi lesz veletek?
Tanuljátok meg, hogy ezektől az emberektől változik jó irányba a világotok. Tőlük tanulják meg gyermekeitek azt, hogy amikor majd idősek és védtelenek lesztek, hogyan kell tisztelettudóan bánni majd Veletek. Tőlük tanulják meg, mi az az összefogás, mi a becsület, és mi a szeretet.
Segítsetek már egy kicsit ebben a lehetetlennek látszó feladatban!

M

Fotó: Scháling Anita

2016. november 2., szerda

Radír

Elmúlt egy nap, amely ismét sikeresen az őrületbe kergette az emberek egy részét.
A boltok már tele vannak az állítólagosan nélkülözhetetlen kellékekkel, melyek többsége elfogy, mire itt a karácsony. Október utolsó napján már a karácsonyt hozzák be az életünkbe.

Valahogy minden csak látszat. Minden csak felszínes, csak úgy van, elszalad mellettünk, átrobog érzéketlenül, csak mert kell, csak mert illik, csak mert úgy szokás.

Látszat a gyermeknevelés. Rá kell szólni arra a kölökre, mert baj lesz, ha kitudódik, hogy nem bír vele a szülő. Nem azért, mert a fegyelmezetlen gyermek esetleg rosszul érzi magát, rossz neki, és boldogtalan felnőtté válik. Nem. Nem azért. Azért, mert minden áron jó szülőnek kell látszani.

Látszat a munka. Le kell dolgozni a nyolc órát, vagy még sokkal többet, hogy pénz legyen, de nem fontos, hogy közben teremtünk-e valami értelmeset, nem fontos, hogy közben más emberek életét szomorítjuk meg, esetleg tesszük tönkre. Nem fontos, hogy talán rossz az, amit előállítunk, vagy káros. Csak az a lényeg, hogy lássák, dolgozunk.

Látszat az autó, ami nem azért van, hogy elvigyen, ahova kell, hanem azért, hogy lássák, mennyit ér a tulajdonos, milyen gazdag, mennyi pénze van.

Látszat a lakás, a ház, mert az alapján skatulyázzák be az emberek a szomszédjaikat, a falubelieket.

Látszat a vidámság, a szomorúság, a szeretet. Látszat a bánat, és az öröm.

Az esküvőkön nem az a fontos, hogy az ifjú pár egy felejthetetlen napot töltsön együtt a családdal, barátokkal. Nem. Lényeg, hogy nagy legyen, jó hangos, és jó drága.

Az éneklős műsorokban nem a zene, az ének a fontos. Nem is kell már énekelni tudni. Csak a fények, a díszlet, a ruha, a minél nagyobb balhé, a puffogtatott közhelyek, a nézettség. A látszat.

Látszat a tanulás, csak azért, hogy azt mondják, jól tanul a gyerek. Senkinek nem jut eszébe, hogy tanulni azért kellene, hogy okosabbak legyünk, vagy azért, mert jó, mert érdekes, mert értékesebbé tesz.

Ha a látszat nem az igazi, akkor mindig lehet valakit szidni azért, mert nem sikerült a tervezett kifelé mutatás.
Mindig van egy-egy téma, amibe lehet kapaszkodni, ami eltereli a figyelmet a valóságról. Mindig akad bűnbak, valami közös ellenség. Nyár elején a tanárok, ősszel a halloween, télen a karácsony, vagy akármilyen más előhozott téma. Jókat lehet most már akár név nélkül is gyűlölködni. Lealázni másokat, leszólni, jó alaposan kicsinálni azt, aki még akar valamit változtatni, mert akkora vadbarom, hogy nem adja fel.

Miért? Miért nem látható ez az egész úgy igazán belülről? Azért mert marhára fájna, ha kiderülne. Ha a látszatot leradírozzuk a felületekről, akkor ott a valóság. Azon pedig változtatni kellene, de ez sok erőt, időt, szorgalmat, munkát igényel. Gyorsabb, és kevésbé melós felkenni a látszatot, és igyekezni elhinni, hogy ami így eltűnt, az nem is létezik. Könnyebb elgáncsolni, ellehetetleníteni azt, akinek radír van a kezében és meri használni is.

Nem kell nap ahhoz, hogy a szeretteink velünk legyenek, mert egész életünk minden percében ott vannak. Mert úgy élhetük, hogy méltóak legyünk hozzájuk, mert állandóan a gondolatainkban lehetnek. Nem kell nap ahhoz, hogy tudjuk, mit köszönhetünk nekik, miért lehetünk hálásak. Nem kell nap ahhoz, hogy érezzük a szeretetüket, hogy hallgassunk az általuk kimondott szavakra. Nem kell nap ahhoz, hogy tanuljunk tőlük, hogy ne hagyjuk, hogy elfeledjék őket.

Minek a nap, amikor eltűnik minden, amit ők vittek véghez? Minek a nap, amikor pusztítás van, amikor semmi nem érték, amikor semmi nem fontos? Minek a nap, ha nem adjuk tovább, amit ők tudtak, ha nem becsüljük meg, amit tőlük kaptunk?

Miért kell az ünnepnap?
Azért, mert ezek a napok olyanok, mint a piros felkiáltójel a gyermekek füzetében. Odaírod, hogy tudni! Ez fontos.
Miért fontos? Mert, ha elfelejted, akkor elfelejted, hogy emberből vagy. Elfelejted, hogy mi az életed lényege. Ha legalább néhányan értik, amit itt olvasnak, akkor már volt haszna az ordító felkiáltójeleknek. Mert ordítanak, csak azt nem a fül hallja, hanem szív, és az érzelmek.
S tudjátok, e kettő nélkül tényleg minden csak látszat. A radír ott repked a közeletekben. Állandóan bele akar szállni a tenyeretekbe. Kapjátok el, használjátok, és keressétek meg azokat, akiknek ott van már a kezükben, mert akkor nem olyan fájdalmas az, ami marad a látszat alatt.


M