Valamit mindig várunk, vagy valamire mindig várunk. Télen a
tavaszra, hétfőn a péntekre, reggel az estére.
Ez a fehér tulipán számomra a két évszak kapcsolódási
pontját jelenti. Még nincs tavasz, de már tél sincsen igazán. Köztes állapot,
átmenet, de ebben az átmenetben mégis ott van egy virág, amely kint még csak készülődik kibújni, de így bent megszépíti a napunkat.
A maga egyszerűségében gyönyörű. Néhány szirom csak, egy
alázatosan fejét lehajtó száron, vagy éppen büszkén a magasba feszülő tartással
állva a vázában, mégis milyen mesés, és mennyi gondolatot ébreszt abban, aki
elnézelődik rajta kicsit.
A Tiffany lámpa megvilágítja a maga visszafogott fényével.
Harmónia, nyugalom, csend, mozdulatlanság. Talán egy pici várakozás. Tisztaság,
zavartalan létezés.
Milyen más a három kép, pedig ugyanazt ábrázolja.
Azt mondják a bölcsek, az út a fontos, de ez annyira nehéz.
Olyan bitangul nehéz kivárni valamit, és annyira félelmetes menni egy úton,
főleg akkor, ha az ismeretlennel teli, vagy egy sor olyan tényezővel, melyet
nekünk kell előreláthatóan megoldani, leküzdeni.
Hiába várjuk a nyarat, akkor jön a hőség, a tavasz pedig
mostanában annyira rövid. Mit sem ér a várakozás, és a türelmetlenkedés.
Ma egy nap van. Bízom abban, hogy egy egészen picit talán
befolyásolhatjuk, ha nagyon akarjuk, milyen legyen. Ahogy ezek a tulipánok is
csak ezen a fotón, ebben a kompozícióban ilyenek. Egy másik vázában, más
lámpával már nem ugyanazt jelentenék. Ettől egyedi, ettől megfoghatatlan.
Éljünk a mában! Tegyük annyira széppé és jóvá, amennyire
csak lehetőségünk van rá!
M
Fotó: Ódor Alexandra
