Jó

Forog a körhinta, szól a zene. Az árusok pakolnak, s remélik, a jó idő is kicsalogatja az embereket hozzájuk.

A családok összejönnek, beszélgetnek, talán régen találkoztak már. Felidézik a múltat, milyen volt gyermekkorukban a rajkai búcsú, hogy élték meg kicsi korukban ezt a két napot.

Mi még hétfőnként mentünk iskolába. Az udvarról láttuk az óriáskereket, s a szünetekben vágyakozva néztünk irányába.

Volt, amikor szemetet kellett szednünk ezen a napon. Nem volt jó érzés, végrehajtani olyan utasításokat, melyeket nem akartunk megtenni és tudtuk, nem is kellene. Mégis megtettük, nem értettünk egyet vele, de senki nem ellenkezett. Pedig nem volt jó.

Amikor kitaláltunk jó dolgokat, az elindított egy hosszú láncolatot, melyből sorra jöttek a jobbnál jobb dolgok, még akkor is, amikor már ezer oldalról támadták, és gyilkolták az ötletet.

„A jó dolgok jó dolgokat szülnek.” Hallottam a minap ezt a mondatot. Elgondolkodtam rajta. Igaz az állítás, mert tapasztalom mindennap, mennyire fontos szemünk előtt tartani ezt a kijelentést, s eszerint élni, és tenni a dolgunkat.

Mi a jó? Felmerül a kérdés, s megválaszolása nem is olyan egyszerű. Ami jónak tűnik, kiderülhet róla, hogy nem az. S oly sokszor eltévelyedik az ember, mert nehéz kiutat találni a sok-sok émelyítő cukormázzal borított jóság között.

Tulajdonképpen jó volt, hogy összeszedtük a szemetet, mert a korábbi göci helyén egy füves terület keletkezett, s most ott van a búcsú. De nem volt jó, mert tudtuk, nem helyén való.

Mérlegelnünk kell, hogy a jó kinek jó, és miért. A jónak is megvan a maga helye és ideje. El kell találni ezt a két dolgot, akkor lesz a jó igazán jó.

Azt hisszük, megvéd bennünket a közöny, a nem törődöm vele, hiszen engem nem érint gondolkodás. Pedig valamikor mindenkit érint minden, csak talán nem most. Azt gondoljuk, el tudjuk kerülni, hogy bennünket is elérjenek bizonyos események, de ez nem így van.

Sőt, lehet megmosolyogni, kinevetni másokat, akik figyelmeztetnek valamire, ami majd később következik be. S még az sem tilos, hogy gyűlöljük és el akarjuk pusztítani magunk körül azt, aki rámutat arra, hogy amit jónak gondolunk, az nem az.

Lehet szavakat, mondatokat kifordítani, jó gondolatokat rosszá alakítani, ahogy kedvünk tartja, vagy célunk akarja.

Minek?

Ami igazán jó, azt nem lehet kiirtani, mert mindig megtalálja a legkisebb rést is, ahol ki tud szabadulni. Szerencsénkre nagyon kitartó, és köztünk akar lenni. Velünk marad akkor is, amikor már csak egy páran akarjuk, hogy társunk legyen. Arcátlanul belekiabál az életünkbe, és akaratosan megkeresi a lehetőségeit.

Ez a mi óriási nagy szerencsénk, különben már elvesztünk volna régen.

Maradj közöttünk soká, és találd ki kérlek, hogyan tudsz minél több ember gondolataiba beférkőzni! Szükségünk van rád, ne hagyj el bennünket!

M

Fotó: Deák Viola Helena

Tündérrózsa háza

Már sokszor megtapasztaltam, milyen gyorsan szalad az idő. 5 hónapig gyakoroltunk a mai koncertre, aztán eljött a mai nap, és már el is suhant.

Délután megkerestük a Tündérrózsa Közösségi Házat Dunaszigeten, és a gyerekekkel együtt egy fergeteges koncerten vettünk észre.

Népzenét, népdalokat hallhattunk, citerás fiúk énekeltek, lányok daloltak, s népi zenekar húzta alá a kíséretet.

Rendkívül kedves közönség előtt játszhattunk, s nagyon jól éreztük magunkat. Meghallgattuk egymás zenéjét, és megtapasztalhattuk, hogy mindegy, milyen stílusú zenét játszunk, a lényeg, hogy szeressünk játszani.

Szeretetteljes vendéglátásban volt részünk, örültünk az ajándéknak, és örültünk annak is, hogy nekik is tetszett a mi ajándékunk.

Igazi örömzenélés volt, humorral, és vidámsággal fűszerezve.

Boldog vagyok, hogy sikerült sok év után ismét közös programon részt vennünk kollégáimmal.

Jó érzés volt együtt muzsikálni, és a végén a közös éneklés is szívet melengetőre sikerült.

Köszönjük a lehetőséget, és a meghívást, a sok kedves szót! Sokáig szeretettel fogunk gondolni a ma estére!

M

fotó: Deák Írisz Hermina

Fertőd

Tegnap Fertődön jártam. Valami nagy erő kikapott a jelenből, és átröpített a múltba, egy egészen más világba.

Hirtelen kiléptem a hétköznapok nyomasztó gondjaiból, és belecsöppentem egy titkokkal teli környezetbe.

Végig sétáltam a hatalmas fák árnyat adó lombjai alatt, hallgattam a madarak heves énekét. Olyan volt, mintha ők is be akartak volna nevezni a versenybe. Néztem, ahogy a fecskék irdatlan tempóban röpködnek a fészkeikből ki és be.

Lépkedtem a parkban, megkerültem a kastélyt a verőfényes napsütésben, majd megérkeztem a Marionett színházba. Csodálatos volt. A falakon látszódott a tégla, a régi emberek gondos és pedáns munkája, néhol a fehér vakolatot is meghagyták. Szobrok és mai modern székek törték meg a nyers hangulatot, és a mesés színpad, melyen hívogatóan ott állt a már ismert fehér csembaló lágy sárga fénnyel megvilágítva. Éppen akkor hangolták.

Legszívesebben oda rohantam, és rögtön játszani kezdtem volna rajta, de nem tehettem meg.

Kivártam hát a soromat, és apró kis tanítványunkkal felléptem a lépcsőn. Csak néhány percet kaptunk, mert másoknak is kellett próbálniuk, még így is eszméletlenül jó érzés volt.

Az előző években féltem ettől a hangszertől, de most már nem tettem. Bár olyan kis finom hangszer, mégis furcsa volt, hogy mindig kiabál, és nehéz megzabolázni. Egyáltalán nem olyan, mint egy zongora, amin lehet halkan elmélázni, vagy éppen minden mérget kiadni.

Amíg vártunk, gondolkodtam tovább.  Elképzeltem, milyen lenne ott élni. Mindennap egy ilyen környezetben létezni, ahol ennyire ápolják a hagyományokat, így féltik a néhol szétmállani készülő épületeket. Láttam magam előtt, ahogy ott tanítok, ahol egykor Haydn élt, és muzsikált. Akkor játszom a csembalón, amikor csak kedvem tartja, és mindenki örül, ha részt vehet és meghallgathat egy koncertet. Ahol tudják, milyen sokat jelent, ha egy gyerek zenét tanulhat.

Nem tagadom, mámorosan jó gondolatsor volt.

A megnyitó beszédet a tankerület igazgatója tartotta. Egy mondatát megosztom Veletek, mert nagyon találó volt. Azt mondta, hogyha tudna zenélni, árnyaltabban tudná kifejezni a gondolatait, az érzéseit. Eszembe jutott, hogy én mindig csak úgy gondolkodom, mintha mindenkinek tele lenne a feje zenével, mint nekem.  

Aztán ránk került a sor, és bár én nem szeretek szerepelni, csak zenélni imádok, most mégis különösen jó volt azt a pár percet megélni. Növendékünk nagyon szépen játszott, így én is átérezhettem a boldog pillanat szépségét.

Az aprócska billentyűk érintése, a hangzás különlegessége nagy élmény volt, most egy kicsit már éreztem, hogy kezdjük egymást megérteni.

Aztán elmúltak a percek, és haza indultunk. Átjöttünk Ausztrián, és megérkeztünk.

Megláttam a Rajka táblát, s rögtön megértettem, hogy miért nem születtem Fertődre.

Nem Haydn lábnyomában járok, hanem Békefi Ernő utódja vagyok a hivatásomban.

S bár nem jó nekem itt, ahol születtem, mégis annyi mindent kell még megtennem. Annyi zenét meg kell írnom, annyi ember életéről kell még gyűjtenem, annyi történet van, amit meg kell örökítenem. Annyi gyermek van, akiket a zenével tudok segíteni, annyi muzsika van, amit még nem játszottam el tanítványaimmal, zenekarommal, kórusommal.

S bár még fülemben cseng a barokk zene, halványan még hallom a hangokat, ujjaim még érzik a kis billentyűket, de az a valami visszarántott a jelenbe és azt mondta:

Az utóbbi időkben annyi szép szót, annyi dicséretet adtak neked fantasztikus emberek, olyan sok vigaszt, mosolyt kapsz nap, mint nap a gyerekektől, és vannak igaz barátaid, családod, akik szeretnek, és veled vannak. A zene mindig ott lesz neked, mindig segíteni fog. A csembaló pedig jövőre is ott áll majd, és addigra még többet fogok tudni róla, és még jobban tudok vele bánni.

S amíg vannak, akik veled játszanak, addig nincs gond. Igaza volt.

M

Kép forrása: https://turizmus.com/szallashely-vendeglatas/befejezodott-a-fertodi-kastely-felujitasanak-masodik-uteme-1128273 

Barátság-koncert

A barátság érzékeny és finom dolog. Óvni, félteni, őrizgetni és ápolni kell.

Nehéz olyan barátokra lelni, akik mindenben kitartanak mellettünk, és akik mellett mi is kitartunk.

Odafigyelést, törődést igényel, időt kell rá szakítani, és jelen kell lenni. Sokszor nem is vesszük észre, ki a barát és ki nem az, csak annak látszik.

Két emberen múlik. Túlél mindenféle külső támadást, minden áskálódást, átvészel nehéz időket, és megkönnyíti a problémák megoldását.

A zene egy különleges összetevő, mely megfűszerezi a barátságokat.

Takácsné Pollák Ritával gyermekek voltunk még, amikor a muzsika összehozott bennünket.

Két nagyon különböző családból származó lány, akik egészen más zenét játszottak.

A zenélésen kívül talán a két barna copf volt a közös bennünk.

Aztán találkoztunk, és órákon át bírtunk négykezesezni, kísérletezni, improvizálni.

Húgommal Juhász Gabriellával és édesapámmal Juhász Józseffel egyszer együtt szerepeltünk a Duna parton. Az ekkor készült fotót féltve őrizzük. 

Később mindketten ének tanári pályára léptünk, és egy ideig egy intézményben tanítottunk.

Karácsonykor újra összehozott bennünket a sors, és rögtön megbeszéltük, hogy szervezünk egy közös koncertet.

Legnagyobb örömünkre kedves kollégánk, Takács István sem maradt ki ebből a kezdeményezésből, így hárman indultunk neki, hogy egy nagy örömzenélést rendezzünk a közönség és a saját kedvtelésünkre.

Ebből a koncertből mindenki annyit kap, amennyit akar. Ha eljön, és átérzi, ami ott történik, ő is része lesz ennek az eseménynek.

Először mi megyünk vendégségbe Dunaszigetre jövő héten pénteken, a következő hétvégén pedig ők látogatnak el hozzánk.

Fél 5-kor elkezdődik a muzsikálás Rajkán. Népdalok, citerazene, klasszikus zene és mai dalok hangzanak majd el, és lesz természetesen meglepetés is. Édes, lelkes gyermekek, fiatalok és lelkükben fiatalok fognak szerepelni. Nagyon sokat gyakoroltunk, készültünk, szorgalmas, igyekvő tanítványaink vannak, akik között nagyon jó lenni.

A barátság sok mindenre képes. A két copfos lány felnőtt, évtizedek óta tanítják a gyermekeket a zenélésre, mely olyan sok örömet tud okozni.

A Barátság-koncert arra példa, miként hat egy közösségre a muzsika. Milyen sok jót ad a lélek számára, ha zenével él, mindegy, milyen stílusú, a lényeg, hogy szóljon.

Ha a zene és a barátság találkozik, ott valami jó születik. Valami jó, amely olyan erős, hogy nincs mit tenni, higgyétek el, nem érdemes belerondítani. Inkább segítsetek, legyetek velünk, ez sokkal hosszabban tartó jó érzést ad, mint a negatív gondolatok.

A legjobb, ha csatlakozunk hozzá, és hagyjuk, hogy felkaroljon, hogy felemeljen. Csak becsukjuk a szemünket, és lebegünk, átvesszük a ritmust, hagyjuk, hogy a szívünk is együtt dobogjon, érezzük a boldogságot, élvezzük azt a sok jó érzést, amivel megajándékoz bennünket.

M

EGÓ

Három betű, de ami mögötte rejlik, meghatározza egész életünket.

Mindenkinek van, ha akarja, ha nem. Ezt csak úgy kapjuk, és cipeljük magunkkal, benne van a pakliban, kivehetetlen, elűzhetetlen.

Három betű, és mégis megkeseríthet mindent. Ezen a kis szón senki nem gondolkodik el úgy igazán, mert láthatatlan, megfoghatatlan, nem is tudunk róla mindig.

Az egó nagyon ügyes, rendkívül találékony, meggyőző, és hatékony.

Képes arra, hogy embereket megváltoztasson, egyre rosszabbá, és rosszabbá tegyen addig, amíg már késő rádöbbenni, mi történt.

Képes tönkretenni másokat, gyalázni, alázni, pusztítani. A egó akadályozza meg, hogy megdicsérj valakit, hogy tiszteld, hogy hálát érezz.

Az egó imádja a pénzt, és mindennél jobban vágyik arra, hogy hatalma legyen.

Addig hajtja az embert, amíg el nem éri a célját, mert jó a beszélőkéje, és nagyon tud motiválni.

Csak nem jóra használja a képességeit.

Az ember hisz neki. Elhiszi, hogy félni kell valamitől, elhiszi, hogy meg kell tennie, amit az egó mond neki.

Az egó olyan, mint a színházban a súgó, de rosszul súgja a szöveget, mert más szerepet szán az embernek, mint amiért megszületett.

Olyan, mint egy szem bab a mesében, ami kikel a talajból, és olyan naggyá nő, hogy ki sem lehet vágni, megmászni is nehéz, és a bajt hozza az emberek fejére.

Az egó veszi rá az embert arra, hogy tönkretegye, amit más megtett, elért, ő súgja, hogy mire kell vigyázni, mert az majd bántani fog, pedig nem is így van, ő parancsolja azt is, hogy gyűlölni kell, mert az megvéd mindentől. Ő irányítja a gondolatokat, utasít arra, hogy kit kell eltenni az útból, mert zavarja őt.

Alattomosan beférkőzik a gondolatok közé, s mire feleszmélünk, ha egyáltalán észrevesszük, már minden romokban áll körülöttünk. Elmennek az igaz barátok, s mások csodálkozva állnak a tények előtt.

Aki nem gondozza a növényeit a kertjében, annak benövi a gaz, és elburjánzik minden. Ha nem tud különbséget tenni a virág és a gyom között, és a virágokat tépi ki, mert az egó elhiteti vele, hogy így van jól, annak a kertje rusnya lesz. Még ilyenkor is működik a egó, mert azt akarja, hogy az illető elhiggye, hogy a kert szép, és aki nem ezt mondja, az hazudik.

Az egó mindenre képes. Hát nem. Nem mindenre! Az egó nem tud mit kezdeni a szeretettel. Az egó nem tud szeretni, és nem is tudja megtanulni, hogyan kell.

Ha szembe kerül vele, tehetetlenné válik. Nem adja fel, küzd, töri magát. Rengeteg energiával próbálja legyőzni, de nem sikerül. Hogy miért? Mert a szeretet nem akar győzni, az csak úgy van. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Tőlünk függ, hogy egész életünkben azon dolgozunk, hogy másokat bántsunk, és kárt okozzunk, hogy azt figyeljük, hogyan tudjuk megakadályozni, hogy mások jót tegyenek, vagy inkább szeretünk.

Nehéz dolog ez, mert a szeretethez alázat, odafigyelés, odaadás kell. Sokkal nehezebb úgy élni, hogy a tetteinket a szeretet határozza meg, mert akkor az egó iszonyatosan elkezd dolgozni, és tépáz, gyötör, nem hagy békén.

De megéri, mert ez az egy lehetőségünk van. Gyermekeink csak olyan világban nőhetnének fel, ahol az egónak pát intenek, ahol nemet mondanak neki, ahol elfordulnak tőle.

Mindenkinek magának kell döntenie, szeretet vagy egó.

M

Kép forrása: https://linafuko.files.wordpress.com/2007/10/abraco1.jpg