Lehetőség

Minden hónap rendelkezik valami különlegességgel, van, amiről előre tudunk, és léteznek kiszámíthatatlan események is.

A szeptember két csoportra választja az embereket. Az egyiknek ekkor kezdődik egy tanév, a másiknak nem jelent semmit, csak egy újabb hónap, az ősz kezdete.

Mostanra már sikerült elég sok felesleges dolgot megvenni, melyek színesek, szépek, és a gyermekeknek s valljuk be magunknak is naaagyon tetszenek. Mérgelődünk, mert idén sem tudtunk ellenállni egy-egy füzetnek, tolltartónak.

Ismét drágább lett minden, mint tavaly volt, és rájöttünk, milyen gyorsan tönkre ment az is, amire azt mondták, elnyűhetetlen.

Még egy hét, és megszólal a csengő. Benépesednek a termek, melyeket mi már előre kicsinosítottunk.

Várom őket. Hetedikesek lettek. Most kaptam meg az osztályt, és már a továbbtanulás jár a fejükben.

Így repül el az idő, de nem bánom, mert minden percét hasznosan töltöttük együtt.

Az osztály dekorációjához új ötleteket valósítottam meg, hogy amikor bejönnek, érezzék, hogy örülök érkezésüknek, és kellemes perceket tölthessenek el ízlésesen kialakított környezetben.

Műsort próbálunk, mert hamarosan apró népség érkezik a falaink közé, akik hozzák magukkal eddigi életüket, tapasztalataikat, és habzsolni akarják az újdonságokat.

Nem sikerült sokat pihenni, de a tenni akarás ilyenkor segít a fáradtságon, a kétségbeesésen, a félelmen, a féltésen. Az igyekezet, a hivatástudat megkönnyíti az újra kezdést, a megújulást.

Nem feledjük a sok rosszat, de megértjük és lerakjuk, mert a gyermekek iskolatáskája is a benne megbújó tartalomtól nehéz. Lelkünk iskolatáskájából szeptemberre kitesszük azt, amitől elviselhetetlenül nyomná hátunkat a magunk és mások által megpakolt sok minden.

Az elsősök verset mondanak, énekelnek, s nem értik, mi is történik most itt velük, hova hozták őket. De eltelik néhány nap, megismernek a folyosón, mosolyognak, és lassan birtokolni kezdik az iskolát.

Új tanév, új esély, új lehetőség. Új remény arra, hogy jobb lesz. Lehetőség arra, hogy megvalósuljon az összefogás, mely által teljesen ki lehet zárni a káros hatásokat. Összefogás jó érzésű szülőkkel, tanárokkal a gyermekek érdekében.

Mert az iskola a gyermekekről szól. Nem színtere semmilyen negatív gondolatnak, semmilyen pusztításnak, és semmilyen kontárkodásnak.

Mindegy, hányan élünk itt még, mennyien maradtunk. Az a fontos, hogy akik itt vannak, mit tesznek, és annak milyen hatása van a továbbiakra.

Sokan mentek el, máshol élnek, de maradtunk még elegen ahhoz, hogy a jó érdekében összetartsunk, hogyha kell, kiköveteljük magunknak, hogy békességben, megbecsülésben, szeretetben, félelem és zsarnokság nélkül élhessünk.

Mert hová menjünk? Itt a hazánk, itt a szülőfalunk. Elvágyunk, ha baj van, menni akarunk, ha bántanak, nagyon menni akarunk, s talán megyünk is majd, ha már minden lehetőség, minden igyekezet elveszett. Akkor tovább állunk, és keresünk egy olyan helyet, ahol boldogok lehetünk.

De addig maradunk, és küzdünk.

Kedves Szülők!

Küzdjetek velünk, álljatok mellettünk, segítsetek nekünk. Nem biztos, hogy ugyanúgy gondolkodtok a gyermekek neveléséről, mint mi, nem baj.

Egy a fontos, hogy a gyermekeknek jobb legyen. Ehhez pedig nem üres szavak kellenek, nem fényűző tervek, nem csalóka ígéretek.

Tőletek is függ, hogy milyen tanév előtt állunk. Gyertek, beszélgessünk, keressünk megoldásokat, és győzzük le a káros hatást!

Most még van rá lehetőség, és van rá esély. Használjuk ki, éljünk vele!

Legyen szép a tanévetek, legyen boldog, és szeretetben, megértésben gazdag ez a tíz hónap, hogy aztán egy olyan nyár érkezhessen meg, amelyben önfeledten pihenhetünk, félelem nélkül kapcsolódhatunk ki, és pozitív megerősítésekkel tömhetjük meg a hátunkon viselt iskolatáskáinkat, melyet nem teszünk le az iskola elvégzésével.

M

Fotó: Scháling Anita

Merengés

Jövő héten lesz 30 éve, hogy elkezdődött egy különös, érdekes, nehéz korszak az életemben.

Ahogy elgondolkodtam ezen a néhány éven, mely csak az ember számára jelent hosszú időt, visszaemlékeztem a kezdetekre.

Négy tankönyvem volt, ugyanennyi bakelit lemez, és egy citromsárga műanyag lemezjátszó, mellyel osztályról osztályra mentem, hogy megtartsam az énekórákat.

Aztán egyszer csak nagy öröm ért, és hátra költözhettem a mai kiszene terembe, melyet igyekeztem kidíszíteni, s áthozták az akkori Ifjúsági Házból a fekete Borisov pianinot. Kánaánnak éreztem a helyzetet.

Majd megépült az új szárny, és a leghátsó csücsökben, új teremben lett helye a muzsikának.

1997-ben zeneiskolánk lett, s minden esztendőben tettem valamit, amivel egy-egy lépéssel közelebb kerültem az elképzelésemhez.

Akkor vált folyamatossá az ének tanítás, mikor alsó tagozatban is megkaptam az órákat, és így sokkal könnyebbé vált a felső tagozat munkája és már egészen kis korban felismerhettem a tehetséges gyermekeket, és biztathattam mindenkit a zene szeretetére, és tanulására.

Szerettem volna, ha minden gyermek kezébe adhatok egy hangszert, melyen olyan szinten tud játszani, amennyire ő, saját maga meg akar tanulni s ez meg is történt.

Sok-sok év telt el, sok könny, és sok bántás árán kialakult az ideális helyzet, melyben úgy gondoltam elődeim, Békefi Ernő, Hargitai László, s mindenki, aki zenét tanított a faluban, mint Nader Mária, Puszter János, elégedetten mosolyognak, és talán ők is segítettek abban, onnan fentről, hogy mindez sikerüljön.

Negyedik osztályos voltam, amikor meghalt Hargitai László, az ének tanár. Mindenki azt gondolta, hogy hamarosan betöltik munkahelyét, és folytatódik tovább az, amit ő véghezvitt. Zenekarunk volt, sok-sok hangszerrel, énekkarral. Megjegyzem 400 gyermek járt akkor az iskolába.

A folyamat megtört. Innentől kezdve mindenki tanított éneket, akinek kidobta ezt a feladatot a gép. Emlékszem, számtalanszor előfordult, hogy kikértek a tanítási óráról, hogy szaladjak be egy-egy énekórára, és tanítsam meg azt a dalt, melynek kottáját elém tették.

Hetedikes voltam, amikor női dalárda alakult, s oda jártam dalokat tanítani.

Nyolc éven keresztül senki nem jött ide, vagy inkább nem maradt itt. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki tud éneket tanítani, és nem mindegy, hogy ki tanítja.

Mire visszajöttem hűlt helye volt a hangszereknek, a kottáknak, és a tudásnak is. A zongorákkal be lehetett fűteni, mert teljesen tönkre mentek, kettő használhatatlan trombitát találtam, melyet még ma is őrzök a teremben.

Azóta sok év eltelt. Sok tapasztalatot szereztem, és hosszas várakozás után végre olyan helyen tanulhattam, ahol meglátták bennem a tehetséget, és kellőképpen értékelték a szűnni nem akaró tudásvágyamat. Felejthetetlen éveket töltöttem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ének tanszékén, és mindent, amit csak bírtam megtanultam.

Igyekezetemben sokszor szembesültem azzal, hogy másoknak egyáltalán nem fontos a zene, s az utolsó szinten van, a szükségtelenség helyén a zenetanulás. Rájöttem, hogy ennyi év után is az a meghatározó gondolat, miszerint éneket mindenki tud tanítani, és bár a tanítóképzők, óvónőképzők ontják magukból a végzett, de énekelni nem tudó, zenét utáló embereket, nem elég nap, mint nap bizonyítanom, hogy milyen jót tesz a gyermekeknek, ha Kodály elvét követjük, és nem művészeket nevelünk, inkább művészetek között nevelünk.

Megértettem, hogy a szavakat és tetteket ki lehet facsarni addig, amíg mindenki elhiszi, hogy rosszat akarok, megértettem, hogy mit sem számít a tanulás, a tudás, és az, hogy az ének tantárgy egy hangos tantárgy, ahol még a gyengén halló is érzékeli, ha valaki jól teszi a dolgát, vagy sem.

Megértettem, hogy ami számomra annyira fontos, az másoknak nem az. 

Megértettem, hogy vannak családok, ahol tilos gyakorolni egy hangszeren, megértettem, hogy szörnyű nyűg zeneiskolába járni, s megértettem azt is, hogy jobban kellene hajhásznom a versenyeket, és válogatás nélkül kellene szerepeltetnem mindenkit.

Megértettem, hogy mindegy, mennyit küzdök; mindegy, hogy van kis koncert termünk; mindegy, hogy számtalan remek zenetanár tanít nálunk; mindegy, hogy olyan előadásaink annak, amilyen más falvakban nincs; mindegy, hogy a gyermekek olyan csodásan, kedvesen énekelnek, hogy más község nem is álmodhat ilyenről, mert az a lényeg, hogy üvöltsön, ordítson az a gyerek, és utánozza a mai ostoba magukat énekesnek mondó egyéneket, melyeket a média ránk erőszakol.

Megértettem, hogy hiába tanultam meg idősebb kollégáimtól, hogy a gyermekekből nem szabad egoista, önző, hatalom- és pénzéhes felnőtteket nevelni.

Megértettem, hogy nem jó az, ha negyedik osztályra már arról tanulhatunk, hogy milyen volt a görög művészet, vagy a gregorián ének.

Megértettem, hogy nekem tilos könyvet írnom szülőfalum történetéről, s hogy minden, amit eddig elértem, az nem ér semmit.

Nagy fájdalmak közepette megtapasztalhattam, hogy évekig tart megalkotni valamit, és egy perc mindezt megszüntetni, szétrombolni. S megértettem azt is, hogy sokaknak okoz mérhetetlen örömet az, ha ez meg is történik.

Tanultam. Sokat tanultam. Mindenkitől. Attól is, aki gyűlöl, mert nem ért meg, és attól is, aki mellettem van, mert megért.

De tudjátok, én vagyok ott, amikor ülünk a szőnyegen és nekem sírhatnékom van, de a gyermekek rám mosolyognak, és játszunk, énekelünk, én vagyok ott, amikor egy meghallgatott zenéről már egy másodikos is el tudja mondani könnyes szemmel, meghatódva, hogy milyen érzéseket váltott ki belőle a zene. Én érzem az anyukák gondolatait, amikor anyák napján, egy műsoron nagyokat nyelve hallgatják gyermekeik muzsikáját.

Mérhetetlen boldogság együtt zenélni a kollégákkal, tanítványokkal. Elmondhatatlan szépség megélni azt, amikor sok gyakorlás után megszólal egy darab, egy dal. Őrült jó érzés látni, hogy az egyébként százhúsz embert befogadni képes kis Díszterembe nem férnek be a nézők a koncertjeinken.

Nem az a lényeg, hogy hány gyermek tanul zenét, bár én azt szerettem volna, ha minél többen, mert tudom, hogy életre szóló jót kap az, aki csak néhány évet tanul, az a lényeg, hogy akik ezt teszik, jól teszik.

S lehet kérem engem szidni, fenyegetni, lehet panaszkodni rám, lehet gyűlölni, és el is lehet űzni. Lehet mindent lealacsonyítani, mindent semmissé tenni, mindent negatívra fordítani, amit írok, mondok, teszek, lehet rajtam nevetni, és lehet bántani. Mert a hazugsággal szemben tehetetlen vagyok. A gonoszsággal nem bírok elbánni. S oly sokszor érzem, hogy egyedül vagyok az elképzeléseimben, hogy csak nekem fontos az, hogy a gyermekek ilyen szinten kapják a zenei nevelést egészen elsőtől nyolcadikig.

Mindent lehet, de képzeljétek el, milyen lenne egy évzáró, ha a kis elsősök nem játszanának két szólamban furulyáikon, ha a karácsonyi műsorban nem hallatszódna egyetlen zenei hang sem, s ha egy esküvőn nem lehetne vigadni, mert nincs mire táncolni.

Amikor próbálok a kis kórussal, és három szólamban szól a dal, melyet elképzeltem, megírtam, vagy harmonizáltam, az olyan bitangul szép érzés, hogy a könnyem is kicsordul.

Ha mindez megszűnik, és visszatérünk oda, ahol egykor kezdtem, mert szétrombolják a folyamatosságot, mert rossz hírét keltik a zeneiskolának, és lebeszélik a lakosokat arról, hogy ide járjanak, mi lesz akkor?

Elmondom Nektek. Akkor kezdem elölről. S ha nem lesz még lemezjátszó sem? Ha nem lesz hely, ahol énekeljek, ha nem lesz lehetőségem tanítani? Akkor majd az utcán teszem.

Mert tudjátok miért érdemes ezt csinálni? Miért érdemes éjszakákat átvirrasztani, ágyban forgolódva azon gondolkodni, hogyan tovább?

Mert ha csak egyetlen egy család van, csak egyetlen egy szülő van, aki tudja, hogy jó nekik az, amit én adhatok, akkor már megérte.

Mindenki maga dönti el, hogy melyik oldalra áll. A pusztítás, vagy a fejlődés útja az övé. A divat, vagy az érték a sajátja. Mindenki maga dönti el, hogy gyermekét mire neveli. Arra, hogy utálja tanárait, vagy arra, hogy akarjon tanulni. Arra, hogy tudja, mi a jó, vagy, hogy megtanulja, hogy arra forduljon, ahonnan hasznot sejt.

Mindegy. Sokra megtanított a szülőfalum, sokat ütött és próbált elűzni, de maradtam. Az egyetlen még itt lévő tanár vagyok, aki itt született, itt tanult, itt él, soha máshol nem dolgozott, csak itt, és itt is akar maradni.

Mehettem volna máshová, könnyebb is lehetett volna talán. Nembaj.

Manapság szokás mindenkit bántani úgy, hogy semmit nem tudnak az emberről. Szokás kommentekben gyalázni másokat.

Az ember mindig tanul. S hogy hogyan tovább? Nos, ez nem rajtam múlik. Most már csak azon a kitaposott úton kellene haladni, amit előkészítettünk. Már csak meg kellene érteni, hogy ez jó, és hogy ez mindenkinek jó. Már csak rá kellene jönni, hogyha mindez megszűnik, mindenkinek rossz lesz. Kíméletlenül visszavet mindent mélyre.

Rajtatok múlik, hogy mit akartok. Kezetekben van az irányítás. Nekem édesapám azt mondta, amikor megtudta, hogy tanár leszek: Rendben. Legyél tanár, de igyekezz jól csinálni, mert másból már sok van. Szóval én nem alakulhatok az elvárásokhoz, nem mosolyoghatok akkor, ha valamiről tudom, hogy kárt okoz, nem fogadhatom el a pusztítást, nem alkudhatok meg. Ki lehet ezt használni, és ellenem lehet fordítani. Lehet, mert szabad. De nekem nem szabad meghátrálnom, ki kell tartanom akkor is, ha senki nem érti majd meg, hogy miért teszem.

Vannak, akiknek köszönhetem, hogy kibírtam, akik a jóra tanítottak. Nem azért tették, hogy feladjam, hittek bennem és hisznek bennem. S tudjátok mit? Nekem ezek a dolgok fontosak. S hiszem, hogy maradtak még ebben a sokat megélt faluban olyanok, akik értenek engem.

M

Kép forrása: Pajtás újságban rólunk írt cikk

A virágok románca

XIV. Lajos versailles-i kastélya az abszolút hatalom szimbólumává vált.

A király magát a Naphoz hasonlította, balettművésznek tartotta, s egy teljesen új palotát építtetett magának, melyben pompázatos előadásokat rendeztek, esténként Lully zenéjét hallgatták, nappal pedig mesés kertjében sétáltak, megnézték az ünnepélyesen előadott darabokat.

A kert elkészítése bonyolult, és fizikailag is nehéz feladatnak bizonyult, mocsarakat kellett megszűntetni, s a király folyton változó igényeit időre teljesíteni.

Alan Rickman rendezte A virágok románca c. filmet, melyben megláthatjuk, milyen lehetett akkoriban egy ilyen hatalmas vállalkozás megvalósítása.

Még, ha le is szedjük róla a romantikus szálakat, akkor is csodás képi világot láthatunk, hozzá megfelelően szép muzsikát hallhatunk. A rendező, megmutatja nekünk azt a Napkirályt, aki nagyon is emberi vonásokkal rendelkezik.

Olyan magasan ül a trónon, hogy rádöbben, milyen iszonyatosan magányos. Tudja, hogy nem számíthat egyetlen őszinte emberre sem, mert a közel 2000 főből álló udvartartása csupa talpnyalókból áll, és biztos abban is, hogy bár minden kívánságát teljesítik, mégis ő a legsajnálatra méltóbb ember a birodalomban.

A főszereplő kertész hölgy pici kertje maga a nyugalom, a fantázia, s mindenki számára egyértelműen kifejezi lelki világát. Tönkre teszik, amit megalkot, kemény munkával elér, bosszúból, gyűlöletből, féltékenységből, és irigységből szétrombolják a palota kertjében készülő bálhelyszínként funkcionáló részt. André Le Notre a király sokat bántott főkertésze felismeri tehetségét, és megengedi neki, hogy elkészítse tervét.

Sabine de Barra hirtelen szembe találja magát a rideg, számító, törtető, de lusta, pénz- és hataloméhes udvarral, és megismeri a mögötte rejlő mélységes szomorúságot, tragédiákat, álmokat, és vágyakat.

A mű természetesen elkészül, a király elbűvölve áll a helyszínen, de nem ez a film lényege.

Egy olyan udvart látunk, ahol a Lully zenél, Moliére alkot, és még egy sor kiváló művész végzi a dolgát. S bár a király minden áron maradandót akar alkotni, és a saját elképzeléseit véghezvinni, mégis győz mindig a kreativitás, a tehetség és a kitartó munka.

A ma embere talán elképzelhetetlennek tartja már, hogy egy megfélemlített szabad gondolkodó hogyan képes alkotni egy ilyen helyzetben, de az akkor élők is képesek voltak erre.

Ugye senki nem gondolja azt, hogy a király képes lett volna bármilyen évszázadokon át fenn maradó dolgot megteremteni, ha nem állnak mellette azok az értékes emberek, akik értették a dolgukat?

De a király nem a szakáccsal hegedültetett, nem a pékkel varratott ruhát, és nem a szobalánnyal terveztette meg Versailles-t. Nem állt ott a munkálatoknál, és nem akarta elmagyarázni az ott dolgozó munkásoknak, hogyan kell az ásót fogni, nem szólt bele abba, hogy készítik el a lépcsőt, vagy honnan vezetik el a vizet a szökőkúthoz, s nem akarta megmondani, milyen mélyre kell ásni a virágokat, mert nem értett hozzá.

A film hangulatában, mondani valójában egyáltalán nem maradi, elmúlt, és unalmas.

Sőt, nagyon is valóságos, mert ma is nyílnak gyönyörű virágok, s az erős, alkalmazkodó növények fent maradnak, de nem változtatják meg illatukat, s nem hat rájuk sem fenyegetés, sem meggyalázás.

A négy évszak rózsából elég egyetlen szál, illatából egészen pici fuvallat, hogy rájöjjünk az igazi szépségre, s arra, hogy tulajdonképpen semmi sem örök, semmit nem tudunk megalkotni, ha nem rendelkezünk hozzá kellő tudással, türelemmel, szorgalommal, kreativitással. De ha olyan szerencsétlenül jöttünk a világra, hogy egyikből sem kaptunk még csak egy kis szeletet sem, vagy nem volt lehetőségünk kibontakoztatni adottságainkat, akkor legalább tudjuk, hogy ki az, aki kapott belőle, és hagyjuk, hogy a mi dicsőségünkre, a mi gyönyörködésünkre is tegye a dolgát.

Kellemes hétvégi szórakozás megnézni a filmet, melyben ne keressünk sok korhű dolgot, inkább a mondanivaló értelmét találjuk meg, s talán egyben elgondolkodtató lehetőségként tekinthetünk rá. Mindenkinek csak ajánlani tudom, még akkor is, ha előre tudjuk, hogy a kert elkészül minden ármánykodó, becstelen, rongáló igyekezet ellenére. 

M

fotó: http://4evszakfalun.blogspot.hu/2011/07/nyari-szepsegek-kertben.html

Csipke

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Remek kézügyességgel rendelkezett, mindenki megcsodálta alkotásait. Naphosszat dolgozott, szorgalmasan, s szebbnél szebb terítőket horgolt.

Nem követte a divatot, nem akart meggazdagodni, inkább gyönyörködött a szépségekben, melyek ujjai alól kikerültek.

Egyik nap talált a szekrénye mélyén egy gombolyag fonalat. Hófehér, vékony szálú volt, és csak ez az egyetlen egy darab maradt belőle. Nem lehetett boltban kapni, mert valamikor régen még a dédmamája adta neki e szavak kíséretében:

-          Ebből a fonalból csak akkor készíts terítőt, ha már annyira birtoklod a horgolás művészetét, amennyire a legszebb álmodban elképzelted. Akkor tervezd el, mit készítesz, és nagy műgonddal alkosd meg.

Az asszony emlékezett ezekre a gondolatokra, és elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Fejében már összeállt a minta, már akkor tudta, mit készít, amikor a legvékonyabb horgolótűjét kereste hímzéssel díszített kézimunkadobozában.

Mindennap egy kicsit dolgozott rajta. Egy-egy sorral bővült a terítő, s ő közben beszélt hozzá.

-          Egykor majd díszíted valaki asztalát, aki ugyanúgy ámul majd a szépségeden, ahogy én. Örülni fog neked, vigyáz rád, megóv mindentől.

A terítő elkészült. Hallott minden kedves szót, megjegyzett minden bölcs gondolatot, és felkészült arra, amire hivatott volt. De aztán megjelent egy férfi, aki megvette a csipkét, és elvitte otthonába.

A családban nagyon gazdag, hírnévre, hatalomra törekvő emberek éltek. A csipke már az első pillanatban megérezte, hova került. Kitették egy félre eső asztalra, s rá se néztek, nem érdekelte őket, milyen értékes, milyen sok minden van benne, ami hasznos lehetne számukra.

Aztán megérkezett hozzájuk egy vendég, aki nagyon irigyelte vagyonukat, és elhatározta, hogy megszégyeníti a családot. Sok-sok célzott, előre kigondolt mondattal, hangzatos, hízelgő hazugságokkal elhitette velük, hogy az a csipketerítő nem ér semmit, de ő ad nekik egy nagyon divatos, példás szépségű, nagyon drága alkotást, mely minden vendégük számára megmutatja, hogy milyen rangos családot alapítottak.

A családtagok minden szavát elhitték, és boldogan rakták ki a csúnya, mocsoktól foltos rongyot az asztalukra. A mosogatórongy mindig is utálta a csipkét, mert gyűlölte, hogy naphosszat a vízben ázik. Nem engedte ki magából a piszkot, nem hagyta, hogy megtisztítsák. Egyre több szennyeződést viselt magán, egyre csúnyább lett, gyűröttebb. Ezzel együtt gondolatai is sokkal gonoszabbakká váltak, mint egykor, mikor még fehér és tiszta volt.

A csipkét közben bevitték a konyhába, és neki adták a mosogatólánynak, aki innentől vele mosta le a szennyes edényeket. A csipke először nagyon elkeseredett, féltette saját magát, mert attól tartott, a sok munkától megsérül, és ő is olyan koszos lesz, mint a mosogatórongy. Ekkor rájött, hogy a lány minden este kimossa a rongyokat, és kiteszi száradni őket az udvarra. A csipke ilyenkor kiadta magából az összes zsiradékot, minden foltot, és élvezte, ahogy megtisztul. Az udvaron éjszakánként a csillagokban gyönyörködött, s visszaemlékezett alkotója szavaira, melyeket akkor mondott ki, amikor az utolsó öltéssel is végzett.

-          Kicsi csipke, tudd, hogy erősebb vagy, mint gondolod, s akkor is értékes vagy, ha mindenki mást mond. Keresd a szépet, a jót, és álmodj valami olyat, amit nagyon szeretnél.

Így teltek a napok. A csipke minden nap keményen dolgozott, hallgatta a mosogatólány énekét, és örült, hogy segítségével mind edény megtisztulhat. Esténként pedig pihent, álmodozott, és felkészült a következő napra.

Mind eközben a mosogatórongy egyre rosszabbul érezte magát. Unatkozott, és gyűlölte, hogy csak úgy egyedül van, és senki rá sem néz. A szolgálólányok igyekeztek tisztábbra súrolni, de nem sikerült, s mivel a gazda rájuk parancsolt, hogy este vendégek érkeznek, ki is vasalták a rongyot. Emiatt aztán még mélyebbre, még határozottabban belé ívódott az összes mocsok, melyet magába szívott.

A vendégek aztán meg is érkeztek. Körbe néztek a fényűző szalonban, majd meglátták a rongyot éktelenkedni az asztalkán. Furcsán egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Vacsora közben kiborult egy pohár víz, melyet a felszolgáló gyorsan letörölt egy remekbeszabott csipkével.

A vendég uraság gondolkodni kezdett, és azt mondta a házigazdának.

-          Honnan van ez a terítő, melyet a szalonban a kis asztalon tart, uram?

-          Ó, az egy remekmű. Egyik jóakarómtól kaptam, a legújabb párizsi divat. – a vendégeken ekkor már majdnem úrrá lett a kacagás, de nem akarták megsérteni a félre vezetett házigazdát.

-          Értem. – mondta a családfő. – Akkor biztosan nem sértem meg, ha megveszem önöktől azt a csipkét, amivel a szolgálójuk az imént a vizet törölte fel. A házigazda és családja nagyon nevetett, szinte már gúnyosan hangzott a kacagás, de a vendég túl rangos volt ahhoz, hogy nemet mondjanak neki.

-          Természetesen nem hagyom, hogy fizessen érte, az öné lehet, ahogy uraságod kívánja.

A vendég megköszönte a kedvességet, és hazavitte a csipkét. Ott aztán illatos vízben kimosták, kivasalták, és a lányuk asztalára tették, ahol kedvenc macija üldögélt, mikor ő nem játszott vele.

A vendég uraság néhány nappal később visszament meglátogatni a házigazdát, és leült vele beszélgetni egy tea elfogyasztása közben.

-          Nem tudom szó nélkül hagyni uram, hogy önt csúfosan félre vezették.

A házigazda nem értette a mondatot, de csendben hallgatta a folytatást.

-          Önöket gúny és megvetés tárgyává akarták tenni. Megtudhatom, miért tett ki az asztalára mosogató rongyot, és helyette egy nagyon értékes csipkével végeztette el a rongy munkáját?

A házigazda nagyon szégyellte magát. Magyarázkodott, de nem találta igazán a megfelelő szavakat.

-          Jegyezze meg uram a következő bölcsességet! A dolgok nem attól lesznek értékesek, hogy valaki azt mondja róluk, hogy azok, s ugyanígy fordítva is így igaz. Hiába hallja nap, mint nap, hogy valami nem ér semmit, hogy mihaszna, vagy éppen rossz, attól még az lehet pontosan az ellenkezője. S tudja, miért? Nagyon egyszerű. Mert az értékesség belülről fakad. Van mondanivalója, vagy éppen csak szebbé teszi az életünket. Aki fogékony rá, meg is érzi, de mindenképpen hiteles forrásból kell táplálkozni. Különben az ember jóvátehetetlen hibákat követ el, és megsemmisíti a jót, de tartósítja a rosszat.

A házigazda csak bólogatott, s mikor a vendég távozott, leszedette a rongyot az asztalról, s kidobatta a szemétbe. Soha többet nem felejtette el a kis csipkét, és a tanácsot.

A csipke boldogságban élt a lánykánál, mert az még akkor is magával vitte, amikor elköltözött, hogy új életet kezdjen férjével. Elmesélte gyermekeinek, unokáinak, majd dédunokáinak a történetet, s azok is tovább adták a mesévé alakult valóságot, hogy mindenki tanulhasson belőle. A csipke örült, hogy nem csak szép volt, de értékes is. S nem is csak attól, hogy szívvel-lélekkel, nagy szakértelemmel készítették, hanem attól, hogy erősebb volt, mint gondolta, és kitartásával, szorgalmával, és pozitív gondolataival utat mutatott az embereknek, akik ezt azzal hálálták meg, hogy vigyáztak rá, óvták őt, és kedves emlékeik között őrizték hűen a tanulságot: Ne mosogass csipkével, mert akkor a mosogatórongyot kell kitenned az asztalodra. 

M

Fotó: Deák Viola Helena